Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Éjjel 3/4 3-kor jön meg az első két orosz. Fessek. Géppisztolyuk van. Vidámak. A szanitéccel és az elbújt sebesülttel kezet fognak. Rájuk nevettek. Azt mondták, ha kedvük van, menjenek vissza a németekhez, de az oroszoknál sem lesz bajuk. Rumot kérnek. Amikor egy kis pohárral kaptak, visszautasították, és azt mondták, "ruszki nagy pohár". Nem is félünk tőlük. Felmentem a lakásba. Siralmas dolog a szobákon végig menni. 8 döglött ló van a lakásban. A falak embermagasságig vörösek a vértől. Tele van minden trágyával és törmelékkel. A padlás födéme egy szoba nagyságnyi helyen leszakadt. Minden ajtó, szekrény, bútor, ablak széjjeltörve. Nincsen ép darab. Vakolat alig van. A ház előtt elhagyott német trénkocsik.
A hálószoba ablaktól Katica szobájának ablakáig nincsen fal. Döglött lovakon sétál az ember. A lovak puhán rugalmasak. Ha az ember ugrál rajtuk, akkor a lőtt sebeken véres buborékok keletkeznek és szörtyögnek.  
Az egyik orosz lehozott az óvóhelyre egy elemtömböt, és elkezdte késsel vágni. Mi csak néztük, ez a barbár azt hiszi, hogy töltény. De az orosz addig farigcsált, amíg elő nem vette a zseblámpáját, és megtöltötte a saját maga készítette elemmel.

Werner Hübner törzsorvos
Buda, I. kerület, Sziklakórház

A sebesültek közben észrevették, hogy gondozóik eltűntek a terepről, és leírhatatlan pánikhangulatba kerültek. Az óriási földalatti kórház minden sarkában csattogtak a pisztolylövések. Senki sem akart sebesült állapotban orosz fogságba kerülni.
A bakák minden tekintet nélkül rávetették magukat a raktárakra. A becsapás miatti dühük értelmetlen rombolásban jelentkezett. Egy fiatal altiszt rátalált az elszökött Pfeffer-Wildenbruch tábornok bunkerére, és felvette annak otthagyott egyenruháját. Még mielőtt egy őrjöngőt visszatarthattunk volna, lepuffantotta.
Reggel nyolckor épp nekikészülődtem, hogy egy fiatal főhadnagynak, aki visszavánszorgott a kitörésből, amputáljam a kezét, amikor figyelőim jelentették, hogy az oroszok itt vannak. De nem történt semmilyen incidens. Egyszerre csak egy géppisztolyos orosz állt a műtőben. Óriási nyugalom töltött el, melynek az előző izgalmak már előkészítették a helyét, nem vettem tudomást a látogatásról és tovább dolgoztam. Az operáció befejezése után nagyot húztunk az ampullából, Iván szintén így tett, majd felmentünk a vélt átadás végett. Átadva semmi sem lett, de helyette annál több leadva. A vodka patakokban folyt. Mikor már este lett és még mindig senki sem törődött velünk, elhatároztuk, hogy felvesszük a munkát. Hirtelen teljesen elsötétült a kórház. Mikor aggregátorunk után néztünk, már csak azt láthattuk, ahogyan egy dzsip elvonszolja. Állítólag zavarta az oroszokat a rádiózásban. Az aggregát elvételével a vízellátásnak is vége lett. A latrinák túlcsordultak, az ürülék a betegek szalmazsákjai közé folyt. A sebesültek ellátására gondolni sem lehetett. Ijesztő volt a halottak már-már áttekinthetetlen száma. A hullákat a legalsó katakombában és annak nem működő konyhájában polcolták fel, ahol kőkeményre fagytak. Köztük össze-vissza hevert elszórt gyógyszer, konzervek, felvágott festmények, értékes porcelán, alsónemű, satöbbi.


Paulits József, katona

A német hadtestparancsnok és tisztjei ekkor már nem voltak a csatornában. Ki tudja hová lettek! Csak az a pár száz kétségbeesett német katona és mi. A csigalépcsőn való feljutás egyenlő volt a halállal. A közel állók azt mondták, akik idáig fölmentek, a nyílás körül halomba lőve fekszenek. A feljárati aknától mintegy 20 méterre, talán többre is volt egy oldalfolyosó: kb. egy és fél méter átmérőjű, szintén hordóalakú, kb. 20 cm magas víz folyt ki belőle. A német katonák megpróbálták a lehetetlent, hogy ezen a csatornán keresztül meneküljenek. Egymás után, mert csak egy ember fért be egyszerre, inkább térden csúszva, mint hajolva tűntek el. A csatorna nyílásából minden ember bemenetele után emelkedett a víz szintje. Mikor már vagy 100 ember bent volt a csatornában, majdnem félig megtelt vízzel, és zuhatagként ömlött ki a víz a csatornából. Mi hátrább húzódva figyeltük ezt a műveletet. Mikor már majdnem minden német bent volt, borzalmas üvöltés közepette kezdtek visszafelé mászni. A menekülés és ordítozás oka az volt, hogy a csúszó katonák a csatorna egy távoli pontján fényt láttak velük szemben jönni, és arra a következtettek, hogy lángszórós szovjet katonák jönnek velük szemben. A visszaözönlő emberek, máig sem tudom elképzelni hogyan, pillanatok alatt eltűntek. A sebesültek, ki ahogy tudott menekült. Az egyik comblövéssel, a kezén mászott előre, mintha úszna a vízen, a másik fenekén csúszva próbálta menteni szerencsétlen életét, ki ahogy tudott.

Ludwig Mückl, katona

Az egyetlen lehetőség, hogy kikerüljünk ebből az egérfogóból, a lefolyórácsokon keresztüli kikúszás. Nem volt nehéz eltávolítani a rácsot, annál nehezebbnek bizonyult azonban kimászni. Az első átjut, a második is végre, de ekkor az oroszok felfedezték lyukunkat. Amint a következő kidugta a fejét, élettelenül esett össze, eltalálta egy orosz mesterlövész. Továbbmentünk, hiszen minden rácsot nem tarthatnak tűz alatt. Újabb kísérletre kellett vállalkoznunk, egyetlen gondolatunk volt: ki a csatorna börtönéből! Óvatosan dugta ki barátom a fejét, centiméterről centiméterre. Egy orosz sem látható, lövés sem hallatszik. Gyorsan fellendült és lefeküdt az úttestre. Felfedezték, és csak rám várnak, hogy fejem célba vegyék, mikor követem őt? Szívem majdnem kiugrott, amikor én is centiméterenként előreóvakodtam. Még mindig nyugodt volt minden. Egy lendülettel kint voltam, és máris a közeli villamosremízhez rohantunk. (Szépilona)  

Garád Róbert 27 éves mérnök, katona

Kínlódva haladtunk tovább, mikor az előttünk lévők által elfogott néhány szovjet szállítószekérhez érkeztünk, amelyek kenyeret is szállítottak. Kisebb tömeg verekedett és marcangolta a kenyérszállítmányt. Irtózatos volt látni, hogy ez a menekülő csoport ott egymást lőtte pisztollyal. Tehetetlenül álltunk kissé távol ettől a helytől. A vadabbak kenyerekkel megrakodva csakhamar eltűntek. Halottak és sebesültek maradtak a némán álló lovak és szekerek mellett.   


A 297. lövészhadosztály politikai tisztjének jelentése a budapesti német erők főparancsnoka, Pfeffer-Wildenbruch SS tábornok és törzse elfogásáról

Buda, II. kerület, Budakeszi út 118.

A házért vívott csata során az ellenséghez küldtünk egy németül tudó magyar civilt azzal, hogy adják meg magukat. Az ultimátum alátámasztása végett a házzal szemben felállítottuk 45 milliméteres lövegünket, melyet M.U. Zagorjan főhadnagy irányított. A házból azt válaszolták, hogy az alábbi feltételek mellett megadják magukat:
a) biztosítsák életüket
b) legalább őrnagyi rangban lévő szovjet tiszt vegye át őket.
Az ugyanott tartózkodó Szkripin őrnagy, a hadosztály vegyi szolgálatának parancsnoka, egy papírdarabra tintába mártott ujjal ráírta, hogy ő, a Vörös Hadsereg őrnagya, kész átvenni őket.


Bíró László 54 éves házfelügyelő
Buda, I. kerület, Ostrom utca

Valamennyi páncélos megállt, a tornyok kinyíltak, sisakos fejek bukkantak elő, és az oroszok ordítozva tárgyaltak valamiről. Az élen haladó harckocsiból kiabáló orosz hevesen rázta a fejét, és a mögötte álló tankból is ellenkezni látszott valamiért az onnan kiabáló katona.
Aztán a leghátul álló antennás harckocsi feltúráztatta a motorját, kivágódott a sor végéről, és hirtelen végigsöpört az Ostrom utcán, bőgő motorral hajtott rá a halottak és sebesültek halmaira. A mozdulni is képtelen sebesültek rémes sikoltozásba kezdtek. A lánctalpak vadul csúszkáltak a vérben és a szétmorzsolt emberi húsban, a torony tetején derékig kiemelkedő katona – bizonyára a parancsnok – kénytelen volt megkapaszkodni a búvónyílás peremén. Amikor már vagy tíz méterrel megelőzte a többi tankot, azok egymás után megmozdultak, és elindultak a nyomában. Igyekeztek szorosan az ő nyomában haladni. Tengelyig jártak a vérben és a húsban. Utolsónak az a tank haladt el az ablak előtt, amelyik először nem akart rámenni a halottakra meg a sebesültekre. A lánctalpa, a görgői, a kerekei csöpögtek a vértől. Amikor elhaladt előttünk, a lánctalp alól felpattant valami, és bezuhant a járda és az ablakpárkány között rézsűre. Ha nincs rács, egyenesen az ölembe esik. Csupa vér lettem, mert az a valami egy felismerhetetlenre roncsolt emberi fej volt.

Némethy Károly városi tanácsnok
Pest, V. kerület

Reggel látogatás a városházán. A Városház utca egyik hókupaca alól egy hulla keze nyúl ki fenyegetően. A polgármesteri előszobákban és fogadóteremben tolongó embertömegen alig tudok átvergődni. Percek alatt híre fut, hogy megérkeztem, s régi barátok borulnak a nyakamba. Csorba János polgármester szép, ősz feje fáradtan fordul felém, egyik ember a másiknak adja a kilincset, percenként szól a telefon. Röviden beszámolok és már meg is történt a Budai Közigazgatási Kirendeltség vezetésével való megbízatásom. Új stílus: a polgármester maga diktálja gépbe a rendeletet; azelőtt hosszú tárgyalások, előterjesztések, ügyosztályok, ügyészség, bizottságok kellettek volna ilyesmihez. Hirtelen óriási dörrenés: az összes ablakok darabokra törnek, lent az utcán sikoltás, jajgatás. A németek lőttek át Budáról. Máris jön a jelentés: három halott, több súlyos sebesült. Egymásra nézünk, folytatjuk a tárgyalást, új ablakokat hoznak, kisöprik a romokat. Később lemegyünk a városháza pincéjében lévő légoltalmi óvóhelyre. Egy része most is ágyakkal, ambulanciával felszerelt segélyhely - a másikban konyha és az élelmiszerüzem kis raktára. Ennivalót, kenyeret veszünk másnapra és a visszautazásra s felvisszük magunkkal a mai ebédet: bableves meg kenyér - ára 1 pengő.