Utolsó percek művészete

„- Aszondták sosem érnek ide.
- Ideérnek gyermekem, ahogy mi is odaértünk a Don partjához, csak ez egy kicsit kínosabb.”

Január 29. Hétfő

2015. január 17.

Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész. 1944 őszén a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával, a Jó Pásztor Misszió szervezetének segítségével néhány hét alatt 32 gyermekotthont alakít az üldözöttek számára. Buda, II. kerület, Lórántffy utca

Orosz beszédet hallottunk a ház körül. Még az előző napokban megbeszéltük, hogy ha az oroszok jönnek, Kovai rögtön mondja meg, hogy itt gyerekek vannak. Isten különös ajándéka volt, hogy ezt az oroszul jól beszélő kommunista írót hozzánk küldte. Éppen csak magunkra kapkodtuk ruháinkat, amikor erőteljesebb mozgást, kiabálást hallottunk a fejünk felett, aztán egy nagy robbanás kiszakította a pinceajtót, és erős lőporfüst áradt be. Gyorsan az ajtó helyére ugrottam, és kiáltottam Kovainak, szóljon ki oroszul. Ő teljes erejéből kiáltozott: - Tovaris! Itt gyermekotthon van! - Közben az ajtóban lövésre tartott fegyverrel megjelent egy szovjet katona, fehér lepedővel a vállán. A pince teljesen ki volt világítva, az összes gyertyát, mécsest meggyújtottuk. Amikor a katona meglátott bennünket, jó nagyot lélegzett, feltolta prémes sapkáját a feje búbjára és mosolygott. Valamit mondott, Kovai válaszolt, aztán katonánk kifelé fordulva kiabált valamit a kintieknek, erre három-négy katona jött még lefelé a lépcsőn. Barátságosan és nyugodtan léptek hozzánk, és Kovai tolmácsolásával lepedőket és párnahuzatokat kértek, hogy hóköpenyt készíthessenek. Az asszonyok nyomban szétszedtek néhány párnahuzatot, és összetűztek pár lepedőt. Kintről lövések hallatszottak, akkor kikapdosták a félkész hólepleket az asszonyok kezéből, és kirohantak a szomszéd ház ostromára.

orosz_tam_buda.jpg
Éppen ebédelni akartunk, mikor egy fiatal tiszt jött a pincébe: embereket keres egy kis munkára. Majd minden férfit elhívott, a nagyfiúkat is, talán csak az öreg házmestert hagyta ott. A mögöttünk lévő ház kertjébe vezetett, ahol egy kis kétkerekű ágyú állt. A tiszt kézzel-lábbal magyarázta, hogy vigyük át a mi kertünkbe. Nosza, nekiveselkedtünk, és a mély havon át tolni kezdtük. Elég könnyen ment, csak a beszakadt vaskerítésnél akadozott, de átvittük s ott akartuk hagyni. A tiszt csak mutogat, hogy tovább-tovább, s a mellettünk húzódó kis utcára mutat. Rendben van, toljuk tovább. Még semmi baj, a villa fedezékében vagyunk. De amikor kiértünk az utcára a németek gépfegyvertüzébe kerültünk. Hatan fogjuk az ágyút, s átfutunk vele az utcán. Egyszerre Szentmiklósi (bujkáló zsidó ügyvéd, Sztehlo munkatársa) felordít: eltaláltak!  Két orosz katona is közénk ugrik, s a kis ágyú páncélfedezete mögött beállítják a fegyvert. Én Szentmiklósit próbálom kihúzni a gépfegyvertűzből, valaki mellénk kúszik és segít, az oroszok már leemeltek egy ajtót, s hozzák, hogy arra fektessük a sebesültet. Az előzőleg hadonászva magyarázó tiszt meghökkenve, és bizonyos bűntudattal néz szegény Szentmiklósira. Megpróbáljuk négyen emelni az ajtót, de bizony nehéz, tízméterenként váltjuk egymást, végül mégis be tudjuk cipelni a pincénkbe. Feleségem jól értett a sebek kezeléséhez, leszedte a cipőt a lábáról, és bekötözte. Bokalövése volt. Közben észrevettem, hogy két nagyfiú, aki ott volt az ágyú szállításnál, nem jöttek vissza


Cs. Szabó László 39 éves író
Buda, II. kerület, Nyúl utca

Német és magyar katonák bóbiskolnak a sötét előtérben, a döglött rádió körül. Megszakadt minden összeköttetés. Az óvóhely már hajnal óta lakatlan.
Tizenegykor küldönc érkezik, tisztán hallom a parancsot a függöny mögött: tartani az Ezredes utca, Fillér utca, Olaszfasor közti szakaszt! Egy kicsit szédülök. Az Ezredes utca alattunk van! Megmenekültünk.
Délben már üres a ház, Senkiföldje vagyunk. Néha betéved egy katona, a tüzelőállást keresi, egy pillantással felismeri a helyzetet s ész nélkül elrohan. Később beront egy német az itt felejtett páncélöklökért s egy tölténykoszorúért, felnyalábolja s csúszkálva, bukdácsolva menekül. Mintha valaki visszarohanna egy égő házba a cigarettacsutkáért.
A délután nagyon csöndes. Hátranézek a fáskamrába, a halott egy rácsajtó mellett fekszik, kérges sarka, sárga lábszára kinyúlik a véres katonaköpeny alól. Hívom a tűzoltót s kicipeljük az óvóhely elé, a hóra. Abban a pillanatban néhány golyó csap el a fejünk mellett. Gondolhattuk volna! Az óvóhely az Ezredes utca felé nyílik: dél óta már német célpont vagyunk!
Csöndes az este is. Lengő papírdarab zörög a kapun, rigók ugrálnak a havas lépcsőn.


Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Nyugtalan éjszakánk volt. Magyar katonák és nyilasok jöttek a házunkba és az óvóhelyre, s mindent elárasztottak. Már néhány éjszakán át nem aludtak. Kútvölgyiék lakását, ami alattunk volt 2 emelettel, gránátbecsapódás érte, és súlyosan megrongálódott. A Trombitás és Nyúl utcában folytak a harcok. A ház ostrom alatt állt.


Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész   
Buda, II. kerület, Lórántffy utca

Estefelé, mielőtt besötétedett volna, a katonák minden férfit felparancsoltak a földszintre, a legfiatalabbakból néhányat visszaküldtek, majd sorba állítottak bennünket. Közben sötét lett, csak a csillagok világítottak a Lórántffy utcán át a Fillér utcába. Minden csöndes volt, semmi sem mozdult, nagy ritkán egy-egy lövés zaja hasított bele a némaságba. Egy percre megálltunk az Ernyei-villa előtt; ott állt egy nagy ágyú. Kísérőink, és az ágyú őrei suttogva beszélgettek, minket is csendre intettek. A mi kis csapatunknak megint csak kézzel-lábbal magyarázva megparancsolták, hogy toljuk ki az ágyút az utcára, majd föl a hegyre. Próbáltuk megértetni, hogy ez nekünk túl nehéz. Ám ők nem tágítottak, így aztán nekifohászkodtunk. Az ágyú zörgött, nyikorgott, a hó csikorgott vastalpai alatt, mi pedig egymást biztattuk. Akkor tudtam meg milyen meredek is a Fillér utca! Végre felértünk a tetőre. Ott a katonák lecövekelték az ágyút, bennünket meg kettesével sorba állítva elindítottak. De nem haza, hanem a dombon lefelé, a hátsó vonalak irányába. Útközben a szomszédos villákból is hozzánk tereltek néhány embert. Haladtunk a völgy felé. Szép volt ez a csöndes, hideg, téli éjszaka, a séta is jól esett volna, ha nem szorongat a bizonytalanság és az aggodalom a pincében maradt asszonyok és gyerekek miatt. Valahol a Guyon Richárd utca táján egy régi, kopott villa elé vezettek bennünket. Kerítése már nem volt, előtte nagy nyitott térség terült el. Frontszakasz parancsnokság lehetett az épületben, mert sok katona mozgott körös-körül, és több, magunkfajta csoport álldogált a térségben. Talán a civil foglyok első átvizsgáló állomása lenne itt? Néhány embert bekísértek a házba, aztán újabbakat, ezek mondták el visszatérve, hogy odabenn kikérdezték őket, voltak-e katonák, s mit keresnek a frontvonalban? Amikor rám került a sor, egy civil emberhez kerültem, aki gyanúsnak talált övemen függő finn tőröm miatt. Mutogattam, hogy kenyérvágásra kell, de igen kételkedőnek látszott. Sajnáltam utóbb, hogy foglalkozásomat nem közöltem, de azt hittem úgysem érdekli. (Azt csak később tudtam meg, hogy a papok kivételes elbánást élveznek, hordtuk is aztán a Luther-kabátot, akárhová mentünk, mert biztosította a szabad mozgást.)

Végül kikísértek a többiek közé, lehettünk akkor már vagy százan. Csöndesen indult a menet, hol megindultunk, hol megálltunk, fáradtak, álmosak voltunk, szótlanul mentünk egymás mellett. Végül is a Pasaréten levő filmgyári épületek közelében álltunk meg, ott egy vendéglő udvarára vezettek bennünket, majd annak szobáiban telepedhettünk le. A fiukkal egy szobába kerültem, igyekeztünk a fal mellett lekuporodni a padlóra. Rác András, az öccse és egy Diamant nevű fiú voltak körülöttem. Kissé távolabb a mérnök (akinek a feleségét temettük), és az öreg házmester. A szobában egy halvány mécses pislákolt. Annak a fényénél láttam, hogy ódon bútorzatú, szerény kispolgári lakásba kerültünk. Furcsa volt az egész helyzet, mintha álom lenne, mintha nem is velünk történne. Egyszer az egyik szekrény tetején megpillantok néhány hólyagpapírral lezárt sörösüveget. Ez nem lehet más, mint paradicsom! Így teszi el a feleségem, így az anyám, így szokták azt minden háztartásban. Hihetetlenül éhes és szomjas voltam. Odasúgtam a gyerekeknek: - Nem vagytok éhesek? - Dehogynem - felelték. Egyiküknek megsúgtam: - A szekrény tetején paradicsom befőttet látok. Van vagy három üveg, hozd le! A fiú odakúszik, leemeli az üvegeket. Egyiket odaadtam a két kisebbnek, a másikat mi idősebbek osztjuk meg, a harmadikat megint megkapja a két gyerek. Még ma is emlékszem a paradicsom jó ízére.      


Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Rettenetesen elrontottam a gyomromat az autóolajban sütött lángostól. Az olajat úgy kaptuk a gépkocsizóktól, mint étolajat. Évának nagyon csúnyán megfagyott a lába. Mindenkinek van valami baja. A társaság nagy része tetves. Nem lehet mosakodni. Ivásra már alig-alig van víz. A sebesültek közül egy gyógyultat már őrségre vezényeltek. Agyon is lőtték a szerencsétlent.

A bejegyzés trackback címe:

https://utolsopercek.blog.hu/api/trackback/id/tr527119285

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása