Utolsó percek művészete

„- Aszondták sosem érnek ide.
- Ideérnek gyermekem, ahogy mi is odaértünk a Don partjához, csak ez egy kicsit kínosabb.”

Január 2. Kedd

2015. február 13.

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Bejött hozzánk Ilonka is. Ő egy lakásban lakott velünk, az éjszaka még fenn aludt a második emeleten. Zsidó nő, hamis iratokkal bújik. A saját bajáról kezdett panaszkodni. Fél K.-éktól. K.-né ugyanis felismerte, s rögtön eljárt a szája: - Hiszen ez zsidó, ismerem nagyon jól Pécsről. – Nagy félelem gyötri most Ilonkát. Egészen feldúlt az arca és sápadt.
- Majd valamit csinálunk – próbálom megnyugtatni. A feleségem rögtön tudta a védekezés módját: - Az ő férje meg katonaszökevény!
Egyszerre óriási robbanást hallottunk. Robbanást, zörgést, cserepek, övegek és tárgyak sok hangú hullását. Ködös lett a levegő, és úgy látszott, hogy összeomlott az egész ház, talán mi is meghaltunk, s csak életünk utolsó pillanatainak emlékképeit hoztuk magunkkal a másvilágra. Én ugyan a robbanás zajára hirtelen levetettem magam, hassal a padlóra, de ezzel a cselekedettel alighanem elkéstem volna, ha csakugyan meg kellett volna magam védeni. Ilonka is levetette magát mellém. A fejemen, a jobb fülem mögött valami ütést éreztem a robbanás után. Megtapogattam az ütés helyét. Sebesülést nem tapasztaltam, nem lett véres az ujjam hegye sem. Fölkeltem. Észhez tértem. Ilonka későbbi előadása szerint ezek voltak az első szavaim a feleségemhez: - Látod, te őrült! Ugye mindig azt mondtam, hogy le kell jönni a pincébe! – Feleségem ellenkezés nélkül fölkelt – nagy szó! – és öltözködni kezdett. Siettem. Felöltözni és le a pincébe.
Nem ijedtem meg. Tudtommal nem. De az eset után negyedóra múlva sírási ingert éreztem. Nem sírtam, de talán csak azért nem, mert fölösleges lett volna. Magamat sirattam volna, azért, mert szétfoszlott a sérthetetlenségembe vetett hitem. A fejemen fél dió nagyságú dudorodás keletkezett.

Bomba csapott a házunkba, a tető egy sarkát levágta, az ablakok nagy része betört, az udvar tele lett cserepekkel, vakolattal, pléh- és fadarabokkal, de főleg üveggel. Fölmentem a lakásunkba, megvan-e még? A lakás lényegében sértetlen maradt, csupán a konyha és az előszoba ablakai törtek be. A szobák ablakai is megsérültek, lyukaik látszottak rajtuk.

Két-három napos ostromra számítottam. Nem megy ilyen gyorsan. Márpedig nehéz ezt bírni. Nem a félelmet, mert az kicsi. Hanem a sok elfojtott dühöt. Ingerültséget keltenek bennem a magam körül látott emberek. Csaknem valamennyit a háború cinkosának tartom. Mert türelmesek. Mert még mindig a németek győzelmét óhajtják. Már megkíséreltem, hogy beszéljek eggyel-kettővel. Persze, igen óvatosan. De hát hasztalan. Ha hallgatnak is, vagy valamely érvemet elfogadják, akkor is szimulálnak. Amikor egymás közt beszélnek, egészen más nótát fújnak. Magatartásuk végzetesen determinált. Nem néhány esztendei propaganda áldozatai ők, hanem egy életen át készítették ki olyanokká, amilyenek.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász. A Nyugat (irodalmi folyóirat) alapítója, szerkesztője, kiadója, mecénása; a parlament felső házának volt választott tagja, a Gyáriparosok Országos Szövetségének volt vezérigazgatója. A német megszállás, 1944. március 19. óta hamis papírokkal bujkál. 1934-ben Hitlerről írt könyve miatt nagyon keresett személy. Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

A Belváros – hozzák a hírt – romokban hever. Félig elpusztult, egészen elpusztult házak; azok a szerencsések, melynek csak az ablakai zúzódtak be. És a pusztulásnak ugyanilyen képét nyújtja a városnak a Körúton túl eső része. Egy szanitéc beszéli, hogy lovas kocsival hozott sebesülteket a rákoskeresztúri frontról. Az utat végigsöpörték az orosz repülők, egy bomba szétszaggatta a lovakat. Az emberek kirohantak a házakból, egy pillanat alatt szétdarabolták a lovakat, és diadalmasan vitték a párolgó húsdarabokat búvóhelyeikre. „Elpusztulunk, mindannyian elpusztulunk, nagyságos asszonyom” – mondta a szanitéc Elvirának. Az úton idefelé húsz hullát számolt meg. „De ezek nem maiak – mondotta – négy-öt napja feküsznek ott, s már feloszlásnak indultak.” Ki törődik a hullákkal? Ki törődik az élőkkel?

A gépágyuk kattogása az elviselhetetlenségig fokozódott. Az elviselhetetlenségig? Az ember, a hős – végül is elviseli. És hogy a kép teljes legyen: a pince folyosóján tüzérek oktatást kapnak a géppisztoly kezelésben. Aztán húsz-huszonötös csoportokban viszik őket a frontra. Mára a magyar hadvezetőség a Beszkárt (Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság) - kalauzokat készül harcba dobni.

 

image

Mikó Zoltán vezérkari százados a Fővezérség Defenzív Osztályának vezetője, különleges alakulatok megbízott főszervezője. A különleges alakulatokon belül ellenállási csoportokat hoz létre. Terve, hogy megnyitja a frontot az oroszok előtt. Ehhez kéri Sipeki százados, a Műegyetemi Rohamzászlóalj parancsnokának segítségét. Mikó helyettese megy el a válaszért. 

Bondor Vilmos 29 éves főhadnagy
Buda, II. kerület, Áldás utca

Könnyen megtörténhet, hogy tőrbe csal. Mit tudnék akkor csinálni? Ha már bent leszek az épületben, azt csinálnak velem, amit akarnak. Ha ez a szándékuk, könnyen elfoghatnak, tárgyalás közben nem tarthatom állandóan lövésre készen a pisztolyt. Ha pedig megfutamodok, minden esélyt elveszítünk arra vonatkozóan, hogy megnyissuk a kaput, és ezzel rázúdul a mérhetetlen szenvedés a főváros lakóira! Ezt semmi esetre sem fogom megtenni. Harctéri vezényléseim idején máskor is kerültem kritikus helyzetbe. Talán most sem hagy el a szerencsém.

A fiukkal jól megbeszéltem az elkövetkező mozzanatokat. A legényemmel és egy másik emberrel megyünk elől és fordulunk be a parancsnokságra. A második csoportban, kb. 50 lépés távolságra lemaradva, négyen fognak követni. Mögöttük pedig egy félrajnyi erejű csoport észrevétlen igyekszik megközelíteni az épületet, akiket megbíztam, ha látják, hogy harcba keveredtünk, szórják meg kézigránátokkal az épületet és környékét. Kioktattam őket még arra is, hogyha megközelítették a parancsnokság épületét, bújjanak el a bokrok között. A kézigránátos támadásnak az az előnye, hogy az ellenfél nem látja a fegyver torkolattüzét, és nem tud tájékozódni a hang után sem. Még azt is a lelkükre kötöttem, hogy az ablakokat jól célozzák meg. Végre szorongó szívvel elindultunk.

Úgy látszott, hogy minden rendben megy. Igaz, útközben még mindig remegett a lábam, de mire a házhoz értünk, megszűnt.

Az ajtó előtt sétáló géppisztolyos tisztelgett, amikor beléptünk. Bent az írnok várt és rögtön vezetett fel a parancsnok irodájába. Most már nem haboztam, beléptem. A szoba túlsó oldalán az íróasztal mögött ült egy százados, és nyájasan viszonozta a tisztelgésemet.

"Bocsánat, Sipeki százados urat keresem" - fordultam hozzá.

"A százados úr azonnal itt lesz" - válaszolta mosolyogva. "Addig ülj csak le", tegezett le erőltetett szívélyességgel. "Megkínálhatlak addig is itallal?" és máris nyújtotta az előtte lévő tálcáról a töltött poharat. Elfogadtam és éppen koccintani akartunk, amikor valami keménységet éreztem a hátamban. Rögtön tudtam, hogy miről van szó és a kezemben levő poharat az arcába vágtam. Most már a második géppisztolycsövet is éreztem lapockáim között.

Sokáig nem tudtam ellenállni, négy pribék ugrott rám, hátra csavarták a kezemet és megbilincseltek. Természetesen ez nem ment simán és mindnyájan lihegtünk a küzdelemtől.

"Árulás!" - ordítottam el magamat, hogy a kint lévő bajtársakat figyelmeztessem, amire az egyik gazember igyekezett az arcomba húzni a sapkámat. Sikerült egy jót rúgni rajta. De a rövidebbet megint csak én húztam. Újból letepertek és térdeltek rajtam. Ettől kezdve már csak passzív szerepet játszottam. Lenyomtak egy székbe, az arcomba húzták a sapkámat és ráadásul hozzábilincseltek az ülőhelyemhez. A szidalmak özönét zúdították rám, elneveztek kommunistának és természetesen aljas árulónak. Csak bajtársaim miatt aggódtam. Kívülről semmi zaj. Nyílván elfogták őket is, vagy elmenekültek. Vártam a kézigránát robbanásokat. Hirtelen arra gondoltam, hogy talán csak várakoznak, addig, amíg az erősítés megérkezik a Bimbó utcából, s akkor kezdik el kiszabadításunkat.

Végre, majdnem egy órányi kínos várakozás után a pribékek levonszoltak a kijárathoz, ahol már várakoztak szintén bilincsbe vert barátaim. Derekasan viselkedtek, nem lehetett látni az arcukon, hogy begyulladtak volna. De hogy ez alapos megrázkódtatást jelentett a részükre, azt megéreztem akkor, amikor hozzám láncolták Zsigmond Zolit. Minden tagja remegett az idegességtől. “Nem kell beszarni fiúk” - szóltam bátorítólag hozzájuk.”Már nem sok idő van hátra, és ezek rövidesen lógni fognak.” Ez utóbbi mondatom meg is tette a hatást, mert lehetett látni, hogy a pribékek egy pillanatra behúzták a nyakukat. “Fogja be a száját!” - ordított rám egy csendőr altiszt, aki az erősítéssel érkezett. “Vegye tudomásul, hogy le van tartóztatva!” Majd kiadta a parancsot: “Válasszák le ezt a két embert a többiektől!”

Rövidesen elindították a menetet. De milyen parádéval! Bár csak három pár foglyot kísértek be, de minden párra négy géppisztolyos esett. A számonkérők (Nemzeti Számonkérő Szervezet) biztosra mentek. Nekik fontos volt, hogy minél több embert fogjanak el és kísérjenek be a börtönökbe. És ezt céltudatosan csinálták. Ez a nagy buzgalom mentette meg őket attól, hogy harcoló alakulatokhoz kerüljenek.

Kovalovszky Miklós 35 év körüli középiskolai tanár
Kispest

Három órakor német katonák keresnek szállást. A frontról jönnek, fáradtak, éhesek, pihenni akarnak. A házigazda saját lakásában helyezi el őket. Nyolcan vannak, holtfáradtak, elvadultak, szakálltüske az arcukon, a tűzvonalban napokig nem ettek és nem aludtak. Csüggedtek, mogorvák, jóformán egymással sem beszélnek. Levessel kínálják őket: mohón esznek. Egy óra múlva gyorsfutár jön értük: riadó, indulniok kell! Hova? Jóformán ki sem nyújtózhattak. Nem a győzelmes sereg katonái már, csak halálba hajszolt, szerencsétlen emberek.

 image

Kató György, 40 éves
Pest, XIV. kerület, Thököly út 80. Nyilasház

A nyilasház pincéjében két napig voltunk a feleségemmel. A második napon odahoztak öt gyereket, akik szintén borzalmas állapotban voltak. Mindegyik csupa vér. Az egyik nyilas egyik alkalommal nagy hangon közölte velünk ott a pincében, hogy a front már Rákospalotán van, s ekkor felkapott egy széket és az egyik gyerek fején szabályosan szétverte. Ott volt egy ürülékes tartály és a gyereknek a fejét abba nyomta bele. De ezzel sem elégedett meg, mert egy tégladarabot vett a kezébe, és a fiúkat arra kényszeríttette, hogy hímvesszőjüket helyezzék erre a téglára, majd pisztolyával nagyokat ütött rájuk. Legalább háromnegyed óráig tartott ez a szörnyűség, este az öt megkínzott fiatalt elvitték, s ha jól emlékszem, Kovács János közölte velünk, hogy a Stefánia úton agyonlőtték mindet.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://utolsopercek.blog.hu/api/trackback/id/tr827102705

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.