Utolsó percek művészete

„- Aszondták sosem érnek ide.
- Ideérnek gyermekem, ahogy mi is odaértünk a Don partjához, csak ez egy kicsit kínosabb.”

BUÉK 1945 BUDAPEST

2015. február 15.

Jelenet A tizedes meg a többiek c. filmből

image

- Aszondták sosem érnek ide.
- Ideérnek gyermekem, ahogy mi is odaértünk a Don partjához, csak ez egy kicsit kínosabb.
 

*

1944. DECEMBER 31. VASÁRNAP

Szabó Károlyné (szül.: 1898) tanú a zuglói nyilasok perében. 1944 szilveszterén költözött a Thököly út 83-ba, a zsidó imaház szuterén helyiségébe, a lakáshivatal ott utalt ki számára lakást.

Beköltözésünk előtt takarítani kezdtem a lakást, mert nagyon sok volt a szemét. Sötét volt, viaszból csináltunk gyertyát, akkor láttuk, hogy a fal körös-körül csupa vér és a padlón is bele van száradva a szemétbe a vér. Takarítás közben egy csomó hajat is találtunk. Ekkor szaladtam Cséplőnéhez, a gondnok feleségéhez, hogy mi ez? Mire ő azt mondta, hogy elfelejtette mondani, hogy ez volt a halálkamra.

 

Kovalovszky Miklós 35 év körüli középiskolai tanár
Kispest

Hajnal felé erős lődözés. Kint még félhomály, az utcán alig járnak. A Kossuth téri ágyúnál két német őrködik a fal mellé húzódva, feltűrt gallérral dideregnek. A nagy emeletes ház előtt üvegcserepek, a sínek mellett becsapódás. A tejes dühösen kiabál, mikor meglát: “Nincs tej, nem látják,hogy megnyomorodtam. Bal keze bebugyolálva: tegnap megsebesült a Kossuth téri belövéskor. Hogy ne kelljen mindennap megtennem a veszélyes sétát, megkockáztatom: másfél liter tejet kérek, de nem ad.

Kora délután árnyék jelenik meg a pinceajtóban. Mikor a fény rávetődik, alig ismerem meg Orbánt. Megdöbbentő, hogyan eltorzíthatja egyetlen nap kínja az ember vonásait. Igaz a hír? - akarom kérdezni tőle ostoba gépiességgel, de elég elsötétült, fájdalmas ráncok mélyítette arcára néznem, s látom a szörnyű valót. Hogyan történhetett? - bukik ki belőlem a suta kérdés, bár tudom, hogy sebeit tépdesem. Fásult, szinte közönyös szavakkal kezd beszélni, mintha egy véletlenül látott utcai balesetről volna szó:

Az üzlet már zárva volt, de a fiú bement takarítani, rendet csinálni. Hiába akarták otthon lebeszélni, hajtotta a lelkiismeretessége. Az üzlet mellett érte a gránát. Lábát levágta, arcát, homlokát, hasát feltépték a repeszek; rögtön meghalt. Ott feküdt fél napig az utcán, míg értesítették őket, és kivitték a temető halottasházába. A temetést nem vállalja senki, sírásó nem akad, koporsót nem lehet kapni. Már húsz halott fekszik kiterítve, temetetlenül odakint. “Nincs más hátra, a tíz körmömmel kell elásnom” - mondja. Ha kell, segítünk - mondom neki, a házigazda műhelyében pedig bizonyára elkészítheti a koporsót. Hiába tartóztatjuk, kimegy az újra felmorajló ágyúzásba, közönyös, üres lélekkel: „Nem törődöm már semmivel. Legföljebb azt szeretném, hogy ha pusztulnunk kell, feleségemmel együtt érjen bennünket a halál.”

A rádió egész nap nem mond híreket, csak gépzenét darál. Délután a honvédelmi miniszter rendeletét közlik: A hadseregben is bevezetik a hungarista köszöntést: “Karlendítés - Kitartás! Éljen Szálasi!” A nemzet háláját fejezik ki ezzel a férfiú iránt, aki a legválságosabb napokban vette kezébe az ország sorsát, s a köszöntés egyúttal annak jelképe, hogy nemzetiszocialista öntudatnak kell eltöltenie minden honvédet.

Az egyetlen tűzhely körül minduntalan felcsattan a veszekedés. Ott tolong az egész asszonynép, mindenki egyszerre akar főzni. A nagymama makacsul hajtogatja, hogy ma édes káposztát főzzenek, mert szilveszterkor úgy illik. A szomszéd dühös képpel morog, hogy övé a tűzhely, s mindenki használja, piszkol, de takarítani senki sem akar.

Rozika kártyát vet az asszonyoknak, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, fújja a füstöt; Azt állítja, hogy az oroszok csak 15-e táján jönnek be. Később kávéscsészéből jósol. Ilyeneket mond: “Amire gondol, beteljesedik, de vágyaiban egy kis hátralék lesz. Hivatalos ember fogja keresni.” Még tíz perc hiányzik éjfélhez. Rozika ólmot akar önteni, de a tűzhely már hideg, s nincs ólom sem. Valaki egy piros kendővel beburkolja a villanykörtét, hogy ne bántsa az alvók szemét a fény: valóságos hangulatvilágítás. Nagymama sem alszik még, nem mulasztja el, hogy megvárja az éjfélt. Üldögél, szája mozgásán látom, imádkozik. Váratlanul leoltják a villanyt. Boldog újévet! – kiabálnak innen is, onnan is. Csárdás Bözsi néni, a háziasszony nővére egy nagy üveggel jár körbe, s mindenkit megkínál egy kupica borral. Zavartan mentegetőzik, hogy csak ilyen kevés van, de szeretné, ha mindenkinek jutna egy korty.

image

 

Pavel Luknyickij kapitány, 42 éves haditudósító
Úton Budapest felé

Hideg van, süvít a szél, dermedt a kezem. A hó elolvadt, az időjárás változékony, jelenleg fagy.

Ma éjjel két órakor a mieink szaporán vonultak a város felé. A harcfelderítés tegnap déli 11-kor kezdődött. Előretolt egységeink elfoglaltak néhány pesti peremkerületet, és tovább törtek volna előre, de egy fél óra múlva Malinovszkij (marsall) megállította őket. Egy olyan város ostroma, amilyen Budapest, nem egyszerű; nehéz, hosszú és véres harcot ígér.

13 óra 45 perc. Teljes sebességgel haladtunk, amikor lepattant a bal hátsó kerék, a gépkocsi átlendült az országút másik oldalára, de szerencsére megállt. Vaszilij Sipov most javítja a meggörbült tárcsát. Megrongálódott a sárhányó, eltört a hátsó lökhárító. Lehetett volna még rosszabb is!
   
14 óra 10 perc. A kocsi ismét gurul, de Sipov, a sofőröm a kereket három csavarral erősítette öt helyett. Nincs csavar. Kockázatos, de menni kell.

20 óra 45 perc. Lőrincen átutazva megláttam a gépkocsizó zászlóaljat. Elhatároztam, hogy odahajtatok, talán tudnak adni egy tárcsát. Ebben a pillanatban a tömlő is leeresztett; kezdtem egyezkedni velük, adjanak ragasztót is. Aztán: miért szorul a fék? A kocsi régi, ócska zsákmányolt autó! (Opel Super)

A gépkocsizó zászlóalj emberei észrevették mellemen a zöld érdem szalagot: “Leningrád védelméért.” Én meg mit látok a zubbonyukon - ugyanazt a zöldet. Mindjárt megörültünk egymásnak. A szerelők, bár az új évet készülnek megünnepelni, maguk ajánlották fel, hogy nyomban hozzálátnak a munkához, és mindent megcsinálnak nekem.

Éjszaka. A tiszt táncol a medikával. A többiek is táncolnak meg énekelnek. A buktaképű harmonikás, feje búbjára tolt füles sapkában, igyekszik hangosabban zenélni. Az asztalon káposzta hagymával, kocsonya fokhagymával.

image

 

1945. január 1. Hétfő

image

Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész. 1944 őszén a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával, a Jó Pásztor Misszió szervezetének segítségével néhány hét alatt 32 gyermekotthont alakít az üldözöttek számára. Buda, II. kerület, Lórántffy utca

Újév éjszakája igencsak mozgalmas volt. Az akna és ágyútűz, a gépfegyverropogás hangorkánjára a Fillér utcából válaszolgatott egy német ágyú. Ez a harci zaj csak másnap délutánra hagyott alább. Úgy három óra tájt valaki erőteljesen megzörgette az ablakot. Ugyan ki lehet ez? Ki merészkedik ide ebben az irtózatos lövöldözésben? Katonai járőr? Netán nyilasok? Esetleg futár valamelyik otthonból? Nem ez lehetetlen. Gyorsan elbújtattam Krámeréket, és felmentem a bejárati ajtóhoz, hogy megnézzem, ki a váratlan látogató.

Az ajtónál fiatalabb férfi állt, a Ruszti úton lakik – mondta – mérnök, a házmester ismeri őt – oszlatta el gyanakvásomat. Lementünk a pincébe, s ott, mintha ereje végéhez érkezett volna, roskadt le egy székre. A nagyon piszkos ruha és a borostás áll fölött kellemes vonású kedves arc – és egész testét rázza a remegés. Lassan szólal meg, és akadozva mondja el, mi történt az elmúlt éjszaka. Apránként kibontakozik előttünk a szomorú valóság. Háza, melyben feleségével és két kisgyermekével lakott, két tűz közé került az éjszaka. Ők éppen akkor mentek le a pincébe, amikor valamelyik ágyúlövedék becsapódott a házba. A pincelépcsőn a mérnök ment elöl, mögötte a gyerekek, hátul a felesége. Ő leért, leemelte a lépcsőről a kicsiket, és kereste az asszonyt. Akkor látja, hogy ott fekszik holtan. A becsapódó lövedék repeszdarabja fejét találta, úgy halt meg a másodperc töredéke alatt, hangtalanul. Ő most itt áll, elhagyottan, két apró gyermekkel. Segítséget kért, hogy valahová, fedél alá juttassa a kicsiket és eltemethesse a feleségét.

Amikor mindent előkészítettünk, átmentem a mérnökkel, Krámerrel és a házmesterrel a gyermekekért. Félelmükben elaludtak szegények, de sértetlenek voltak. Szerencsésen vissza is tértünk velük. Nem volt könnyű: az alig 400 méternyi utat több mint két óra alatt tettük meg.

 

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász. A Nyugat (irodalmi folyóirat) alapítója, szerkesztője, kiadója, mecénása; a parlament felső házának választott tagja 1931-1935 között; 1917-től az 1938-as zsidótörvényig a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezérigazgatója. A német megszállás, 1944. március 19. óta hamis papírokkal bujkál. 1934-ben Hitlerről írt könyve miatt nagyon keresett személy. Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

1939, 1940, 1941, 1942, 1943, 1944 s most 1945. Hét rettenetes esztendő, mindegyik rettenetesebb az előzőnél. S a genny és piszok az egeket verdesi. És én már kifogytam a jelzőkből, mikkel undorodásomat fejezhetném ki.

1945 újéve. Se bor, se búza, se békesség. S vajon lesznek-e számomra valaha? Ellenben három nap óta nincs világítás; a karácsonyfáról lementett kis gyertyák fénye mellett ülünk a pincében. Mára már ez is kifogyott. T Gyuszi most önt mécseseket, faggyúból és padlóviaszból. És ma reggelre már a vízvezeték is abbahagyta a működést; valami vizet tartalékoltunk, de hogy holnap mi lesz, vagy, mondjuk holnapután, senki se tudja. Fűtés egyelőre még van és némi ennivaló is. (Sőt tegnap délben bőrös sertés.) Kenyeret azonban csak nyilas összekötetéssel tudtunk szerezni.

Budapest német parancsnokának küldött orosz ultimátum híre igaz: tegnap délben járt le, Budapest német parancsnoka elutasította, és megkezdődött a németek „hősi” ellenállása. Mario (a kisfia) volt kisasszonya valahogy kinyomozta, hogy hol vagyunk. Felhívott bennünket, és én boldogan hallottam, hogy gyermekeim megvannak és jól vannak. Négy nap óta éjjel-nappal a pincében, de fekvőhelyük van és egyelőre ennivalójuk is. Kartácsdarabok bevágódtak Viola lakásába, Panni konyhájába, de különösebb bajt nem okoztak. A front házuknál vonul el, invitáltak bennünket, de Ria azzal, hogy nincs itt a fréz csipkeruhája, elhárította a meghívást.

A front itt van a mi házunknál is. Szakadatlan ágyúzás, gépfegyverezés. Az egyik szobába itt is bevágódott egy szilánk; nem csinált bajt. Az utcasarkon akna robbant; aggódunk F. Paliért, aki itt a közelben lakik. Tizenöten vagyunk a pincében, melynek semmi szellőzése nincs. Az emberek kezdik nem bírni el egymást – az egyiknél az önzést, a másiknál a modorát, a harmadiknál a szagát… mennyivel könnyebb a Seid umschlungen Millionen, (embermilliókat átkarolni – utalás Schiller Az örömhöz című versének egyik sorára, vagy ifj. Johann Strauss egyik keringőjére) mint egyes embereket átölelni. A ház tele van katonával, vagy háromszázan vannak itt, akik különböző fel nem használt formációkból verődtek össze. (S most a WC vízöblítés nélkül!) Ezekből az itt és egyéb épületeken tartalékolt formációkból merít aztán a front, a felmerülő szükségletek szerint. Tegnap huszonöt embert vittek el, akik augusztusban vonultak be a tüzérséghez, de kiképzést nem kaptak, mert sáncmunkálatokhoz állították őket. Most aztán néhány géppisztoly kaptak, kétórai kiképzést kezelésükben, és a frontra küldték őket. Ketten tértek vissza, a többi vagy megszökött, vagy elesett. Az utcán katonai őrségek járnak, s aki férfit előtalálnak, viszik, akár alkalmas, akár nem. (Rettenetes gépágyúzás közepette írom e sorokat, fenn a lakásban. A spájz ablakai e percben törtek be.)

Az éjjel az ágyúzás egy percig sem engedett aludni.

 

Kraut Gyula 38 éves kőműves, gépkocsivezető
Pest, XIV. kerület, Thököly út 80. Nyilasház

Utasításba adták, hogy menjek a Városligetbe. Ekkor már nagyon közel volt a front, hallatszott az ágyúdörgés és az aknák hangja. Aztán mégsem a Városligetbe mentünk, hanem az Aréna útra, ahol felvettük Németh Lajost, aki azt parancsolta, hogy egy megadott címre menjünk. Ott Németh Lajos engem kiparancsolt a kocsiból, előtte kellett mennem egy lakásba, ahol egy idős nő volt. Németh Lajos a lakásban körülnézett, én is láttam, hogy az ágyban egy halott férfi fekszik. Az idős nő a halottra borult. Németh Lajos rám parancsolt, hogy vigyem a nőt. Aztán, hogy gyorsan leérjünk, én felemeltem és úgy vittem le a karomban. De nem a gettóba vittük, hanem Németh Lajos utasítására a pártház elé. Ott Németh felment, a nő a kocsiban maradt, majd egy negyed óra múlva pártszolgálatosok lejöttek, és 8-10 foglyot hoztak még, valószínűleg a pincéből. Emlékszem, hogy könyörögtek az életükért. A foglyok között volt egy 8-10 éves gyerek is. Kröszlnek is könyörögtek, hogy vigyék őket a Vöröskeresztbe. Bármennyi pénzt is kér, mindent megfizetnek, csak vitesse oda őket. Kröszl erre nem szólt semmit, hanem mellém ült és parancsolt, hogy indítsam be a motort. A kocsin volt még Németh Lajos is, meg több pártszolgálatos. A Városligetbe mentünk, az Ajtósi Dürer sor és a Stefánia út közötti részen hajtottunk a ligetbe. Németh Lajos itt leszállt a kocsiról, majd ráordított mindenkire, hogy azonnal leszállni. Aztán a foglyoknak azt parancsolta, hogy térdeljenek le és tüzet rendelt el.

 

Január 2. Kedd

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Bejött hozzánk Ilonka is. Ő egy lakásban lakott velünk, az éjszaka még fenn aludt a második emeleten. Zsidó nő, hamis iratokkal bújik. A saját bajáról kezdett panaszkodni. Fél K.-éktól. K.-né ugyanis felismerte, s rögtön eljárt a szája: - Hiszen ez zsidó, ismerem nagyon jól Pécsről. – Nagy félelem gyötri most Ilonkát. Egészen feldúlt az arca és sápadt.
- Majd valamit csinálunk – próbálom megnyugtatni. A feleségem rögtön tudta a védekezés módját: - Az ő férje meg katonaszökevény!
Egyszerre óriási robbanást hallottunk. Robbanást, zörgést, cserepek, övegek és tárgyak sok hangú hullását. Ködös lett a levegő, és úgy látszott, hogy összeomlott az egész ház, talán mi is meghaltunk, s csak életünk utolsó pillanatainak emlékképeit hoztuk magunkkal a másvilágra. Én ugyan a robbanás zajára hirtelen levetettem magam, hassal a padlóra, de ezzel a cselekedettel alighanem elkéstem volna, ha csakugyan meg kellett volna magam védeni. Ilonka is levetette magát mellém. A fejemen, a jobb fülem mögött valami ütést éreztem a robbanás után. Megtapogattam az ütés helyét. Sebesülést nem tapasztaltam, nem lett véres az ujjam hegye sem. Fölkeltem. Észhez tértem. Ilonka későbbi előadása szerint ezek voltak az első szavaim a feleségemhez: - Látod, te őrült! Ugye mindig azt mondtam, hogy le kell jönni a pincébe! – Feleségem ellenkezés nélkül fölkelt – nagy szó! – és öltözködni kezdett. Siettem. Felöltözni és le a pincébe.
Nem ijedtem meg. Tudtommal nem. De az eset után negyedóra múlva sírási ingert éreztem. Nem sírtam, de talán csak azért nem, mert fölösleges lett volna. Magamat sirattam volna, azért, mert szétfoszlott a sérthetetlenségembe vetett hitem. A fejemen fél dió nagyságú dudorodás keletkezett.

Bomba csapott a házunkba, a tető egy sarkát levágta, az ablakok nagy része betört, az udvar tele lett cserepekkel, vakolattal, pléh- és fadarabokkal, de főleg üveggel. Fölmentem a lakásunkba, megvan-e még? A lakás lényegében sértetlen maradt, csupán a konyha és az előszoba ablakai törtek be. A szobák ablakai is megsérültek, lyukaik látszottak rajtuk.

Két-három napos ostromra számítottam. Nem megy ilyen gyorsan. Márpedig nehéz ezt bírni. Nem a félelmet, mert az kicsi. Hanem a sok elfojtott dühöt. Ingerültséget keltenek bennem a magam körül látott emberek. Csaknem valamennyit a háború cinkosának tartom. Mert türelmesek. Mert még mindig a németek győzelmét óhajtják. Már megkíséreltem, hogy beszéljek eggyel-kettővel. Persze, igen óvatosan. De hát hasztalan. Ha hallgatnak is, vagy valamely érvemet elfogadják, akkor is szimulálnak. Amikor egymás közt beszélnek, egészen más nótát fújnak. Magatartásuk végzetesen determinált. Nem néhány esztendei propaganda áldozatai ők, hanem egy életen át készítették ki olyanokká, amilyenek.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász. A Nyugat (irodalmi folyóirat) alapítója, szerkesztője, kiadója, mecénása; a parlament felső házának volt választott tagja, a Gyáriparosok Országos Szövetségének volt vezérigazgatója. A német megszállás, 1944. március 19. óta hamis papírokkal bujkál. 1934-ben Hitlerről írt könyve miatt nagyon keresett személy. Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

A Belváros – hozzák a hírt – romokban hever. Félig elpusztult, egészen elpusztult házak; azok a szerencsések, melynek csak az ablakai zúzódtak be. És a pusztulásnak ugyanilyen képét nyújtja a városnak a Körúton túl eső része. Egy szanitéc beszéli, hogy lovas kocsival hozott sebesülteket a rákoskeresztúri frontról. Az utat végigsöpörték az orosz repülők, egy bomba szétszaggatta a lovakat. Az emberek kirohantak a házakból, egy pillanat alatt szétdarabolták a lovakat, és diadalmasan vitték a párolgó húsdarabokat búvóhelyeikre. „Elpusztulunk, mindannyian elpusztulunk, nagyságos asszonyom” – mondta a szanitéc Elvirának. Az úton idefelé húsz hullát számolt meg. „De ezek nem maiak – mondotta – négy-öt napja feküsznek ott, s már feloszlásnak indultak.” Ki törődik a hullákkal? Ki törődik az élőkkel?

A gépágyuk kattogása az elviselhetetlenségig fokozódott. Az elviselhetetlenségig? Az ember, a hős – végül is elviseli. És hogy a kép teljes legyen: a pince folyosóján tüzérek oktatást kapnak a géppisztoly kezelésben. Aztán húsz-huszonötös csoportokban viszik őket a frontra. Mára a magyar hadvezetőség a Beszkárt (Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság) - kalauzokat készül harcba dobni.

 

image

Mikó Zoltán vezérkari százados a Fővezérség Defenzív Osztályának vezetője, különleges alakulatok megbízott főszervezője. A különleges alakulatokon belül ellenállási csoportokat hoz létre. Terve, hogy megnyitja a frontot az oroszok előtt. Ehhez kéri Sipeki százados, a Műegyetemi Rohamzászlóalj parancsnokának segítségét. Mikó helyettese megy el a válaszért. 

Bondor Vilmos 29 éves főhadnagy
Buda, II. kerület, Áldás utca

Könnyen megtörténhet, hogy tőrbe csal. Mit tudnék akkor csinálni? Ha már bent leszek az épületben, azt csinálnak velem, amit akarnak. Ha ez a szándékuk, könnyen elfoghatnak, tárgyalás közben nem tarthatom állandóan lövésre készen a pisztolyt. Ha pedig megfutamodok, minden esélyt elveszítünk arra vonatkozóan, hogy megnyissuk a kaput, és ezzel rázúdul a mérhetetlen szenvedés a főváros lakóira! Ezt semmi esetre sem fogom megtenni. Harctéri vezényléseim idején máskor is kerültem kritikus helyzetbe. Talán most sem hagy el a szerencsém.

A fiukkal jól megbeszéltem az elkövetkező mozzanatokat. A legényemmel és egy másik emberrel megyünk elől és fordulunk be a parancsnokságra. A második csoportban, kb. 50 lépés távolságra lemaradva, négyen fognak követni. Mögöttük pedig egy félrajnyi erejű csoport észrevétlen igyekszik megközelíteni az épületet, akiket megbíztam, ha látják, hogy harcba keveredtünk, szórják meg kézigránátokkal az épületet és környékét. Kioktattam őket még arra is, hogyha megközelítették a parancsnokság épületét, bújjanak el a bokrok között. A kézigránátos támadásnak az az előnye, hogy az ellenfél nem látja a fegyver torkolattüzét, és nem tud tájékozódni a hang után sem. Még azt is a lelkükre kötöttem, hogy az ablakokat jól célozzák meg. Végre szorongó szívvel elindultunk.

Úgy látszott, hogy minden rendben megy. Igaz, útközben még mindig remegett a lábam, de mire a házhoz értünk, megszűnt.

Az ajtó előtt sétáló géppisztolyos tisztelgett, amikor beléptünk. Bent az írnok várt és rögtön vezetett fel a parancsnok irodájába. Most már nem haboztam, beléptem. A szoba túlsó oldalán az íróasztal mögött ült egy százados, és nyájasan viszonozta a tisztelgésemet.

"Bocsánat, Sipeki százados urat keresem" - fordultam hozzá.

"A százados úr azonnal itt lesz" - válaszolta mosolyogva. "Addig ülj csak le", tegezett le erőltetett szívélyességgel. "Megkínálhatlak addig is itallal?" és máris nyújtotta az előtte lévő tálcáról a töltött poharat. Elfogadtam és éppen koccintani akartunk, amikor valami keménységet éreztem a hátamban. Rögtön tudtam, hogy miről van szó és a kezemben levő poharat az arcába vágtam. Most már a második géppisztolycsövet is éreztem lapockáim között.

Sokáig nem tudtam ellenállni, négy pribék ugrott rám, hátra csavarták a kezemet és megbilincseltek. Természetesen ez nem ment simán és mindnyájan lihegtünk a küzdelemtől.

"Árulás!" - ordítottam el magamat, hogy a kint lévő bajtársakat figyelmeztessem, amire az egyik gazember igyekezett az arcomba húzni a sapkámat. Sikerült egy jót rúgni rajta. De a rövidebbet megint csak én húztam. Újból letepertek és térdeltek rajtam. Ettől kezdve már csak passzív szerepet játszottam. Lenyomtak egy székbe, az arcomba húzták a sapkámat és ráadásul hozzábilincseltek az ülőhelyemhez. A szidalmak özönét zúdították rám, elneveztek kommunistának és természetesen aljas árulónak. Csak bajtársaim miatt aggódtam. Kívülről semmi zaj. Nyílván elfogták őket is, vagy elmenekültek. Vártam a kézigránát robbanásokat. Hirtelen arra gondoltam, hogy talán csak várakoznak, addig, amíg az erősítés megérkezik a Bimbó utcából, s akkor kezdik el kiszabadításunkat.

Végre, majdnem egy órányi kínos várakozás után a pribékek levonszoltak a kijárathoz, ahol már várakoztak szintén bilincsbe vert barátaim. Derekasan viselkedtek, nem lehetett látni az arcukon, hogy begyulladtak volna. De hogy ez alapos megrázkódtatást jelentett a részükre, azt megéreztem akkor, amikor hozzám láncolták Zsigmond Zolit. Minden tagja remegett az idegességtől. “Nem kell beszarni fiúk” - szóltam bátorítólag hozzájuk.”Már nem sok idő van hátra, és ezek rövidesen lógni fognak.” Ez utóbbi mondatom meg is tette a hatást, mert lehetett látni, hogy a pribékek egy pillanatra behúzták a nyakukat. “Fogja be a száját!” - ordított rám egy csendőr altiszt, aki az erősítéssel érkezett. “Vegye tudomásul, hogy le van tartóztatva!” Majd kiadta a parancsot: “Válasszák le ezt a két embert a többiektől!”

Rövidesen elindították a menetet. De milyen parádéval! Bár csak három pár foglyot kísértek be, de minden párra négy géppisztolyos esett. A számonkérők (Nemzeti Számonkérő Szervezet) biztosra mentek. Nekik fontos volt, hogy minél több embert fogjanak el és kísérjenek be a börtönökbe. És ezt céltudatosan csinálták. Ez a nagy buzgalom mentette meg őket attól, hogy harcoló alakulatokhoz kerüljenek.

Kovalovszky Miklós 35 év körüli középiskolai tanár
Kispest

Három órakor német katonák keresnek szállást. A frontról jönnek, fáradtak, éhesek, pihenni akarnak. A házigazda saját lakásában helyezi el őket. Nyolcan vannak, holtfáradtak, elvadultak, szakálltüske az arcukon, a tűzvonalban napokig nem ettek és nem aludtak. Csüggedtek, mogorvák, jóformán egymással sem beszélnek. Levessel kínálják őket: mohón esznek. Egy óra múlva gyorsfutár jön értük: riadó, indulniok kell! Hova? Jóformán ki sem nyújtózhattak. Nem a győzelmes sereg katonái már, csak halálba hajszolt, szerencsétlen emberek.

 image

Kató György, 40 éves
Pest, XIV. kerület, Thököly út 80. Nyilasház

A nyilasház pincéjében két napig voltunk a feleségemmel. A második napon odahoztak öt gyereket, akik szintén borzalmas állapotban voltak. Mindegyik csupa vér. Az egyik nyilas egyik alkalommal nagy hangon közölte velünk ott a pincében, hogy a front már Rákospalotán van, s ekkor felkapott egy széket és az egyik gyerek fején szabályosan szétverte. Ott volt egy ürülékes tartály és a gyereknek a fejét abba nyomta bele. De ezzel sem elégedett meg, mert egy tégladarabot vett a kezébe, és a fiúkat arra kényszeríttette, hogy hímvesszőjüket helyezzék erre a téglára, majd pisztolyával nagyokat ütött rájuk. Legalább háromnegyed óráig tartott ez a szörnyűség, este az öt megkínzott fiatalt elvitték, s ha jól emlékszem, Kovács János közölte velünk, hogy a Stefánia úton agyonlőtték mindet.

 

Január 3. Szerda

image

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Reggel kilenckor felmentem Elvirával a lakásba, hogy kissé rendbe szedjem magamat. Éppen vízzel telt sajtárt tartottam kezemben, hogy a WC-t öblítsem, amikor rettenetes orkán süvített végig a házon. Földindulás, égszakadás, a ház rettenetes robajjal beszakadt, a falak, plafonok összeomlottak, ami üvegfal és ablak volt, mind betört, az üvegdarabok végigzúgtak a lakáson, csak az a néhány négyzetméternyi hely, ahol mi álltunk, nem szakadt le. Egy pillanat, túl voltunk az első rémületen, és rohantunk le a pincébe. A valóság: egy bomba egész a földszintig átszakította az épületnek azt a részét, ahol a tantermek voltak, közvetlen a H.-lakás udvari frontján, magát a lakást megkímélte, csak az udvari front ablakait zúzta be és az éléskamra kincseit hányta összevissza, és keverte meg üvegtörmelékkel. A „la séance continue” pózát azért nem engedtem el, az öblítést a WC-ben elvégeztem.


Szabó Borbála 24 éves fűzőkészítő
Pest, VII. kerület, gettó

image

(Nagyatádi = Kertész u.)

Az egész gettó olyan, mint valami csatatér. A tegnapi bombázások rettenetes károkat csináltak. Az utcák mind tele vannak törmelékkel, szennyel, egy-egy utcán csurog a víz, ahol csőrepedés van, és az emberek rohannak oda, hogy egy kis vízhez jussanak. Katonák jönnek be kintről vízért, annyira nincs ott se. Az utcán minden lépésnél hordágyat vivő embereket látni, és a hordágyon halottak. Más halottakat kézikocsin visznek ládákba téve, de az utcán is hevernek halottak egy darabka papírral letakarva. Rengeteg a sebesült. Ezt a kis városrészt egy nap alatt csúnyán kikészítették. Anyád szegényke nagyon rossz hangulatban volt ma. Ő ugyan nem látja ezt a sok szörnyűséget az utcán, mert nem jár ki, de tegnap a szomszédságukban az óvóhely kapott találatot, és 40 halott van. Azokat segítették a ház férfiai kihordani. Apus is kint járt segíteni. És ráadásul a sok baj mellé még az örök vita és veszekedés nagyon szomorúvá teszik. Nem sok sikerrel járt az igyekezetem, hogy felvidítsam, mert a látottaktól én magam is nagyon letört lettem. Hazafelé jövet újabb menetekkel találkoztam, akiket hoztak be a gettóba. Védett házakat (portugál,salvadori, spanyol, svájci, svéd vagy  vatikáni diplomáciai védettségét élvező zsidók lakta házak) ürítettek ki és hoztak be a rendőrök. Itt egyelőre a téren tömörítették őket. Itt aztán most ebéd után végignéztem, hogy rabolják ki őket a nyilasok. Amikor készen voltak a munkával, elengedtek mindenkit és a zsákmánnyal megléptek. Így őrzik a „nemzeti vagyont.” (1944. november 3.-i miniszterelnöki rendelet értelmében „a zsidók minden vagyona a nemzet vagyonaként az államra száll.”) Hogy fogják tudni elhelyezni ezt a rengeteg embert, amikor máris túlzsúfoltság van, és mindig több ember lesz hajléktalan a bombakárosultság miatt?



Pavel Luknyickij kapitány, 42 éves haditudósító
Valahol Pest külvárosában

Sztojanov és Afanaszjev rohamoz az élen. Átbújtak a drótsövényen, de mögöttük a gyalogság megtorpan, nincs támogatás… Ez a két fiú kiszállt harckocsijából, úgy vezették maguk mögött a lövészeket. Most újra beszálltak, elmentek… Sok a halottunk, a sebesültünk… Házak a kövezett út mentén, mindegyik ház harcálláspont. Géppisztolyosok az ablakokban és tüzelnek a tetőről meg a padlásról is. A harckocsikban nem tesznek kárt, de a gyalogosokban… Akármennyire fedezik is magukat, sorra hullanak el. A páncélosok megtorpannak. A gyalogság megtisztít két házat, egyet balról, egy másikat jobbról. A polgári lakosok a pincében bujkálnak, nem látni eleven lelket közülük. Budapest ég. Gyalogságunk rohamra indul. Minden ház erőd, tűzfészek. Négy-öt emeltes házak. Harckocsiárok-rendszer, már benn a városban. Kettős árok, egy udvart vesz körül, az árok szélessége három méter. A terepet a fasiszták aláaknázták, drótakadály, négy-öt karó tartja… A házakon lőrések…… Mindenütt füst… Szinte fulladozom.!

image



Bükkös György 33 éves elektroműszerész, zuglói nyilas kerületvezető
Pest, XIV. kerület, Thököly út 80. Nyilasház

Bejelentés alapján Németh Lajosék a Homérosz moziból (Hermina u. 7. , ma orvosi rendelőintézet) - ahol már vagy 10 embert megöltek - megint 18-20 fiatalembert behoztak. Tényként közölték velem, hogy viszik őket a Duna-partra kivégezni. A kivégzés helye ebben az esetben az Erzsébet-híd pesti hídfőjének bal oldala. A 15-20 fő elfogott személyt teherautóra raktuk és így szállítottuk a helyszínre. A gépkocsit ebben az esetben is Kraut Gyula vezette. A kivégzésen rajtam kívül mintegy 10-15 fegyveres pártszolgálatos vett részt: Kröszl Vilmos, Németh Lajos, Báli László, Kraut Gyula és Kraut József, Erős János, Füredi Pál, Pintér László, Kálmán László, Kovács István, Baráth Kálmán, Baráth János és még mások, akiknek a nevére nem emlékszem. A gépkocsival egész közel mentünk a Duna-parthoz, majd foglyainkat leszállásra kényszeríttettük. A folyó kőpadján egymás mellé sorba, arccal a víz felé állítottuk őket, majd 3-4 méter távolságból sortüzet nyitottunk rájuk.



Orosz hírszerzői jelentés: „Vörös Gyula alezredes, a 6. (magyar) hadtest volt törzsparancsnoka, az átszökött Vörös János vezérezredes fivére, akit 2.-án 1 óra 45 perckor tartóztattunk le, jelentette: a körülzárt terepen mintegy 70 000 katona tartózkodik, közülük 20-30000 gyalogos. A város utcáin barikádokat építenek. A szökevénynek tudomása van róla, hogy december 29.-én a németek kitörést terveztek Budáról, de a német főparancsnokság ezt állítólag letiltotta. Hindy vezérezredes, az I. (magyar) hadtest parancsnoka, a budapesti magyar csapatok főparancsnoka, javasolta az ultimátum elfogadását, de Porzezinszky György vezérkari alezredes Szálasi képviseletében követelte, hogy a várost az utolsó katonáig védelmezzék. Vörös Gyula tisztektől úgy hallotta, hogy a németeknek már csak öt napra van élelmük. Jelenleg élelmiszerről és a lőszerről szállítórepülőgépek gondoskodnak. Az I. (magyar) hadtest törzse a királyi vár miniszterelnöki helységében tartózkodik. A körülzárt terepen tartózkodó többi törzskar a királyi várban tömörült.”

Január 4. Csütörtök

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

A légópince műhelyrészében az este nagy dáridó volt. T. úr berúgva érkezett meg, rendes szokása szerint. Ő kijár a pincéből, és ehhez szíverősítőre van szüksége. De kedves részeg. Megérkezése után tovább ivott, társakat keresett az iváshoz, énekelt, tréfálkozott. T. úr verseket és monológokat adott elő, igen ügyesen. Nekem rossz kedvem volt, messziről néztem a mulatságot. Szomorkodtam. Mert a Nagymező utca 28. számú ház megsérült, és ott van a boltom. Kétemeletes ez a ház, a bomba a tetejébe csapott, az utcai részen. Egy ék alakú nagy rés tátong a házon, az ék vége pontosan az üzletemet éri. Kívülről úgy látszik, hogy a bolt maga nem sérült meg. Tegnap délután láttam a sérülést. Kimentem a Nagymező utcába, de itt csak az Andrássy útig mertem elmenni, mert folyton kóvályogtak fölöttem a repülőgépek.

image

A hulla már egy hete ott hever a szomszéd ház tövében. Másfelé is vannak hullák, mondják azok, akik kijárnak a pincéből. Ez a hulla egy zsidó férfi hullája. Úgy mondják el az esetet, hogy a szomszéd szállodában lakott, csillag nélkül persze és hamis iratokkal, rejtőzve. A nyilasok razziát tartottak a környéken, annak híre eljutott a szállodába, a rejtőző zsidó férfi félt, tehát kiosont a szállodából. Ki a sötét, hideg utcára, hajlék reménye nélkül. Kopogott a szemközti ház kapuján, az nem nyílt meg. Kopogott a mi kapunkon is. Néhányan hallották ezt a kopogást, de nem nyitották ki a kaput. Nem tudták, ki a kopogó, mit akar, de még életveszély is lett volna menekült zsidót befogadni. Egy nyilas autó fordult be az utcánkba, fölfedezték a zsidót, egy az üldözők közül leugrott az autóról, és közvetlen közelből agyonlőtte. Két kis piros szélű lyuk látható a bal füle tövében. Sok vér folyt ki a sebeken. Véres a hulla válla s mivel előregörnyedt, a vér a válláról lecsurgott a mellére, az ölébe, le a járdára. A járdán alvadt, megfagyott, cafrangos szélű vértócsa terül el. Fagyott vérlepény hever a hulla ölében is. A hulla arca fáradt, mintha valami keserűség áradna róla. Lassanként mintha összébb zsugorodna, bár ez csak az érzékelés csalódása lehet. A feje a hullának jobbra hajlik, mintha a vállán pihentetné, kopott kalapja is jobbra csapódott, mintha mutogatná a sebeit. A ruhája is kopott, de igen jó cipő van a lábán! Az emberek nagy része kikerülte a hullát, átment a másik oldalra. Gyengébb lelkűek feléje sem mertek nézni, mások pislogtak, még vissza is fordultak, hogy tovább lássák. Bizonyára nehéz gondolataik támadtak az ember esendőségéről. Negyedik napon már nem volt a jó cipő a hulla lábán. Azt mondják, hogy egy nő jött, megállt a hullánál, majd letérdelt melléje, s gondosan kikutatta a zsebeit. A zsebekben nem talált semmit, de a cipőt lehúzta a hulla lábáról. Mialatt szorgalmas munkáját végezte, kis csődület keletkezett körülötte, megkérdezte valaki, hogy mit akar, mit csinál, a nő nyugodtan felelte: a felesége vagyok. Az egész viselkedéséből azonban nyilvánvaló volt, hogy idegen. A hulla vállát, mellét és ölét üvegcserepek lepték el. Az utca is csupa üveg. Néhol egész üveghalmazok domborodnak. A hulla ölében a fagyott sötétpiros lepény olyan, mintha pazarul megcukrozták volna.


Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész. 1944 őszén a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával, a Jó Pásztor Misszió szervezetének segítségével néhány hét alatt 32 gyermekotthont alakít az üldözöttek számára. Buda, II. kerület, Lórántffy utca

Éjszaka nagy dörömbölésre ébredtem, majd felriadtak a többiek is. Női és férfihangok keveredetek az éjszakában. Bizony félve néztem ki a pinceablakon, s a „ki az?” kérdésemre odahajló arcban Stiasznyi Évát, a Bogár utcai otthon vezetőjét ismertem fel. Mögötte két német katonát látok… A lélegzetem is elállt egy pillanatra. Az villant át az agyamon, hogy a németek felszámolták a Bogár utcai otthont, elvitték, talán meg is ölték azt a 45 gyermeket! Futottam ajtót nyitni. A hallban ültünk le a lépcsőkre, a zseblámpa fénye mellett, és Éva elmondta, hogy frontvonalba kerültek, két napja ott kuporog a gyereksereg a kazánházban a kokszon, állandóan lőtték őket, ma este tűzszünet állt be, nem lehet tudni, meddig tart, de ha újra kezdődik a harc, akkor éppen őket éri minden lövedék. A mai nyugalmat kell felhasználni és elhozni a gyerekeket, de hová menjenek? A német frontszakasz parancsnoka küldte kísérőül ezt a két katonát, ők segítenek elszállítani a gyerekeket, ha valahol találnak helyet, ahová mehetnek. Mit tegyen? Két napja nem ettek a gyerekek, a zsebüket kockacukorral tömték meg, hogy erőnlétüket megtartsák valahogy. Élelmet nem tudnak szállítani, nincs eszköz hozzá, legfeljebb néhány takarót, hogy a hideg ellen védekezzenek. Más csomagot nem tudnak hozni, a kisebb gyerekeket is karra kell venni. A két német csak bólogatott, hogy mindaz igaz, amit Éva mond.
Mit tegyünk, Uram Teremtőm?! Közben a mi felnőttjeink is körülálltak minket, és egyszerre, egyhangúlag kijelentették: ide kell hozni az összes Bogár utcait. A pincénk nagy, 30-35 gyerek, illetve felnőtt elfér benne, a kisebbeket talán el tudjuk helyezni a Baar-Madasban (református gimnázium, II. kerület Lórántffy utca) De ha tudjuk, ha nem, ide kell hozni az egész társaságot. A hírhozók induljanak értük, mi pedig helyet készítünk és levest.
Rövidesen megérkezik az első csoport. Amikor ajtót nyitok, majd elnevetem magam, meglátva a német katona nyakában az erősen szemita jelleget viselő apróságot, amint fázós kezét a katona nyakán melengeti. A jól megtermett legény komoly arccal veszi le válláról és szép óvatosan átadja nekem. Akkor már inkább sírtam, mint nevettem volna. Mit meg nem tesz Isten, hogy megőrizze ezeket a gyerekeket! Egymás után jönnek ezek a kemény katonák, géppisztoly a vállukon és a nyakukon, karjukon egy-egy kisfiú.  
A gyerekek éjszaka az égő Margit körúton keresztül, lelógó villanydrótok, halottak és lótetemek között botorkáltak. A Bogár utca közel volt ugyan, de az arcvonal miatt nem jöhettek a völgyön át, csak nagy kerülővel. Csikorgó hidegben, házfalak mentén, kerítésekbe és egymásba kapaszkodva, hogy el ne csússzanak, vánszorogtak idáig.
Asszonyaink nyomban viszik az elcsigázott, didergő gyerekeket a pincébe, ültetik őket a kályha köré, fektetik, amelyik nagyon álmos. Jönnek a gondozónők is, húzzák le róluk az átázott cipőket, a havas, nedves ruhákat.


gróf Széchényi Viktor 73 éves földbirtokos.  Fejér vármegye főispánja: 1906-17 (lemond) és 1926-39 (lemond). Buda, I. kerület, Úri u. 52.

Tegnap kaptuk a 7-ik Volltreffert (telitalálat). Már csak a pince használható, összes szobák romok. A 34-es házmester fűtött konyháján egy fél lavór vízben borotválkozás, mosdás, fürdés.

image

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Délelőtt láttam, hogy hajtották a zsidókat a gettó felé. Órákon át vonult a menet. Megtudtam, hogy a Pozsonyi úti védett házakból viszik őket. Rendőrök és fegyveres nyilasok vegyesen kísérik a menetet. Sok ilyen menetet láttam már.
Nem tudom leírni azokat az érzéseket és gondolatokat, amik ilyenkor élnek, égnek bennem. Talán a legfőbb köztük a csodálkozás. De olyan kínzó csodálkozás, hogy az ereje majd szétvet. Ijedt, dühre forduló, eget verő csodálkozás. Hát ez is lehetséges? Ez! Sok ezer éves kultúra, annyi író, tudós és szociológus működése után. Jézus, Petőfi, Freud után. Úristen! Író vagyok. Mit írok én ezután az emberről? Mert azt kell látnom, hogy az ember vizsgázott itt le. Jóvátehetetlenül örökre.
Itt állnak az ostromlók a város alatt. Napok, legkésőbb hetek múlva fordul a kocka, és elkövetkezik a megtorlás. Nem a zsidóké, hanem a tisztességes embereké. És a gonosztevőknek még most is ez a gondjuk! Ráérnek erre, nem félnek eléggé. Ahelyett, hogy már mind bújnának a föld alá, keringenének, mint a birkák, lőnék magukat sorra főbe, akasztanák fel magukat, ugornának a Dunába. Vajon mit gondolnak? Tudniuk kell, hogy végük van. És mégis elmennek a zsidó házakba, összeterelik azok népét, bántalmazzák őket, rabolnak, lopnak és aztán hajtják a zsidókat, menetben mennek, kísérnek, őrködnek, szolgálatot teljesítenek.
Tehát csodálkozás emészt. És a szégyen. Szégyen azért, hogy nem teszek semmit, bamba néző vagyok. Nem valósíthatom meg képzelgéseimet, odaállni eléjük és felordítani: „Hej, csirkefogó, pimasz gazemberek! Mit csináltok? Megvesztetek?”
Szégyenlem, hogy az a közösségem van ezekkel a gonosztevőkkel, hogy én is magyar és keresztény vagyok. Jaj, mit mondok én, ha a háború után valahova külföldre kell mennem? Magyar! Hogyan tagadom le? Ez a szégyenérzés azonban csak felbukkan bennem, de máris elenyészik. Mert a gonosz embert mindig megtagadtam. Nem az a felosztás, hogy van magyar és zsidó, keresztény és mohamedán, hajas és kopasz, hanem ez: van buta és gonosz ember, és van jóravaló ember.


Pest, VIII. kerület, József u. 33.

Kovács László szakaszvezető azzal tér haza, hogy - Itt vannak az oroszok! Kézigránátot vesz elő, és kijelenti - Jó lesz ez a németek ellen. Meghallja ezt a 70 éves Venczel Vilmosné, és lánya, a 34 éves Czirják Antalné háztartásbeli, a nyilaskeresztes párt tagja. Nem kell messzire menni, a házban lakik Czirjákné sógora, Rácz Gábor pártszolgálatos, akinél a két nő feljelenti Kovácsot. A szakaszvezetőt még aznap elviszik, megkínozzák, s másnap agyonlövik.   

Január 5. Péntek

image

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Ma reggel nyolckor keltünk fel. Az utcán tartózkodni reggel kilenctől este ötig szabad. Most G.-nénél vagyunk. Mindjárt kilenc óra után ide jöttünk. G-né lakása földszinten van, ablaka egy háromemeletes ház keskeny udvarára nyílik. Mivel szűk az udvar és magas a ház, a szoba biztonságosnak látszik ágyúzás ellen, de nem veszélytelen bombázás esetén.

G.-nénél egész menhely van. A házban lakók közül többen itt alszanak, nem mernek a felső emeleten levő lakásokban maradni. Különben is az emeleteken minden lakás ablakai betörtek, s a hideg elviselhetetlen. Azt hiszem, hogy a városban már alig van ép ablak.

Itt a G.-nénél lakó emberek nyilasok, legalábbis nyilasbarátok. (Kivéve persze a hamis iratokkal rejtőzködő zsidó lányt.) A németektől várják a felszabadítást. Különben az ostrom által keletkezett helyzetet elviselhetetlennek érzik, és kétségbe vannak esve. Az egyik úr, akiről hallottam, hogy nyilas párttag, bár ezt nem tudom, kezd eszmélni, és megkezdte az átformálódást: szidja a németeket.

G.-né főzött nekünk ebédet. Az anyagot mi adtuk. Krumplipaprikás volt az ebéd, jó volt, de fél fogamra sem volt elég. Már az igaz, hogy keveset eszem. Feleségem takarékoskodik a készletünkkel. Nagy nehezen kaptunk kenyeret, egy hét óta először. A kenyérhiányt úgy intéztük el, hogy részint rántott levest ettünk reggelire, az egyéb koszthoz meg nem kellett kenyér, részint lángost sütött a feleségem a teához. Úgy szereztem kenyeret, hogy Karcsit, aki katona, s Újpestről jár be a házunkba – még most is! -, elküldtem a pékhez, s ezért adtam neki tíz pengőt. (1 kg kenyér 1943-ban: 58 fillér.) Katonának ugyanis be lehet menni a boltba, soron kívül. A civilek, leginkább nők, sorban állnak az utcán, és úgy várnak, esetleg egy-két óra hosszat. Ha repülőgép közeledik, szétszaladnak. A sort állás szörnyű. Hetek óta sort kell állni mindenért – ma már csak kenyérért kell, mert a pékeken kívül más üzlet nincs nyitva –, s velem többször megesett, hogy mire a pulthoz jutottam, a kenyér már elfogyott.

G.-né sütött nekünk kalácsot. A kalács nem sikerült. Lisztünk volt, élesztőt a házmesterné adott. A kalács nem kelt meg, lapos korong lett, mely belül olyan, mint a sár. Itthon a műhelyben vacsoráztunk, sült szalonnát, ebből a sárkorongból pirítottunk hozzá kis szeleteket.

A világításunk nyomorúságos. De még mindenfelől előkerülnek gyertyadarabok, s azoknak a fényénél főzünk, sütünk, újságot olvasunk, kártyázunk, sakkozunk. Alig látunk.

A mai nap, este hétig, elég enyhén telt el. Kis ágyúzás volt, bombázás alig.

 

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Ma reggel beállított T.Gy. testvérbátyja, T.Á. gimnáziumi tanár. Mintha azért jött volna, hogy igazolja a portrét, melyet tegnap a kispolgárról rajzoltam. Ahogy megjelent, ahogy bemutatkozott, ahogy kifejtette, hogy náthája attól múlt el, hogy lakásában egy fok hideg volt, ahogy előadta, hogy hősebb nemzetség nincs a német SS-katonánál… minden coll a kispolgár. Elvira alig tudta türtőztetni magát, olyan ellenvetéseket tett, melyek „a helyszínen való felkoncolás”-ra feltétlenül okot adnak, de T.Á.-t, a történelem tanárát ez nem tudta megállítani a német hősök iránt való mélységes hódolatában.

Ellenben Elvira igazgatója a Práter utcai iskola német lakóiról a következőket beszéli: az iskola SS-kórház, SS-ápolókkal. Ötven beteg fekszik a pinceóvóhelyen¸ tizenöt halott az udvaron és húsz lónak a hullája. Egyetlen SS-katona nem vállalkozik eltemetésükre. Egy pillanatra sem jönnek fel az óvóhelyről (mi minden pillanatban felszaladunk), s az ágytálak tartalmát közvetlenül az óvóhely elé öntik. Hősi világszemlélet.

Egy nyilas katona beszéli itt a folyosón, hogy az éjjel ő és társai harmincöt zsidó koncoltak fel. Hősi világszemlélet.

„Budapest vesszőfutása” – írja a mai lap. Egymillió ember él pincékben; víz nélkül, fűtés nélkül szűk rációra fogyatkozott élelemmel. Telefon nincs, közlekedés nincs, a házak sorra dőlnek össze, hullák hevernek temetetlenül az utcán, s ezt a nyilas zseni „vesszőfutás”-nak nevezi.



gróf Széchényi Viktor 73 éves földbirtokos, Fejér vármegye volt főispánja
Buda, I. kerület, Úri u. 52.

Víz elfogyott, expedíció belügybe, Kálvária. Végre 9 kanna víz. Elisabeth egy vödör vizet hoz, derék asszony! Tóni újságolja, hogy a Vérmezőn 30 ezer orosz foglyot fogtunk! Hiszi a piszi! Jön Márffy Laci, hoz 2 vödör vizet.           

                                                                                       

 

image

 

 

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

A vízhiány következtében tarthatatlan volt a helyzet az óvóhely egyetlen mellékhelyiségében is, ami vízöblítés nélkül állt. Ezért elhatároztuk, hogy az udvaron pöcegödröt ásunk. Hosszas munka eredménye az lett, hogy az udvaron napokon át ásott gödörben feltört a talajvíz. Nagy lett az öröm, és az agyagos sárga víz mosás, mosakodás és öblítés céljaira megfelelt. Napi 150–200 liter vizet emeltünk ki kötélen lebocsátott vödörrel. Időközben híre járt, hogy a Retek utcában valahol vízvezetékből folyik a víz. Vállalkozó emberek vödrökkel és demizsonokkal jártak ettől kezdve vízért, mit sem törődve a harci veszéllyel. Vermes tanár úr bátorsága engem is magával ragadott, és én is vele mentem. Házról házra a kapuk alá behúzódva, óvatosan tettük meg az utat odáig. Az utcán szörnyű pusztulás képe fogadott. Légitámadás és aknatűz által frissen leomlott és kiégett házak, az úton keresztben fekvő fák, villanydrótok összevisszasága, leszakadt redőnyök feküdtek mindenfelé. A Térképészeti Intézet előtt több ágyú tüzelőállásban volt, és az Olasz fasort tankárok keresztezte. A Retek utcából balra letérve egy teljesen leégett barakktábor izzó romjai között megtaláltuk azt a szabadon álló vízvezeték csövet, melyből széles sugárban éjjel nappal ömlött a víz. Megtöltöttük edényeinket vízzel, és ugyanolyan óvatosan háztól házig előrelopakodva mentünk haza. A Fillér utca sarkán, a járda szélén friss sírt találtunk. Egy anya gyermekével tegnap vízhordás közben itt kapott aknatalálatot, el is temették a helyszínen.

A házak kapuiban német katonák élesre töltött fegyverrel húzódtak meg, és kérdéseinkre halálos biztonsággal mondták el, hogy már Budakeszin vannak a felmentő seregek.

                                                                                                                         

image


Kovalovszky Miklós 35 év körüli középiskolai tanár
Kispest

A fegyvermester is megérkezik szokásos esti látogatására. Az oroszok már a Kistext gyárban vannak. Kispestről a németek kivonultak, a magyar leventékre bízták a védelmet. Szakaszvezetőjük azonban eltűnt, magára hagyva a riadt gyerekeket, akik visszafutottak. Az Eötvös utca sarkán aknatalálat érte egy csoportjukat, ő maga is több halottat látott. Kispestet már a németek lövik Erzsébetről, a házat is valószínűleg német akna érte. Találkozott egy fegyvertelenül menekülő SS törzsőrmesterrel, sokan igyekeznek civil ruhában megbújni valahol.

Estefelé nagy a nyugtalanság a pincében: erősen várjuk az oroszokat. Szűcsöt megkérjük, fogadja őket, legyen a tolmácsunk. A házigazda egy orosz társalkodót lapozgat, kiderül, hogy nemcsak itallal látta el magát, hanem a találkozóra is felkészült. Feri névsort állít össze, felírja a létszámot, mint rangidős (zászlós) szabályszerű jelentést akar tenni: Elvtárs úr, tisztelettel jelentem: 12 férfi, 14 nő, 4 gyermek. 

Január 6. Szombat

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Az iskola épületében lévő mintegy nyolcvanfőnyi tüzérséget, vagy ennek egy csoportját ma bedobják. Minden kiképzés nélkül; itt lenn a pincefolyosón adtak le néhány lövést géppisztolyukból. Az ágyúzás, gépfegyverezés szakadatlan és elviselhetetlen. Tíz perc előtt a következő jelenet: kopogás az ajtón. „Karhatalom! Kérem az igazolványokat!” Én Elvira intésére még el tudtam bújni az ágyak sötét szögletében. Az ellenőrzés lezajlott anélkül, hogy észrevettek volna. Ha fölfedeznek, végem. A jövőben nem bújok el; inkább kísérletet teszek Frankó igazolványommal. Ria szíve a megpattanásig. És szüntelenül, immár a tizedik hónapja.


Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Kimentem a műhelybe, a teát kivittem, vízforralásra valaki, egy asszony vállalkozott. Azután kellett bögre és kiskanál. Két bögrét kerítettem, nagy nehezen, mert a mieink elkeveredtek másokéval a nagy zűrzavarban. Kimostam a két bögrét a vízvezetéknél, rögtön rám szóltak, hogy ne csináljak tócsát. Kanál nem akadt. Bevittem a teát a lábasban az óvóhelyre, ott az ágyban fekve reggelizett a feleségem, én az ágy szélén ültem. Az abroszt elővettem az ágy alól, abban volt a kenyér. Ugyancsak az ágy alatt van a lekvárosüveg, papírral lefödve, spárga hiányában a papírt rádrótoztam az üvegre, drótot ugyanis találtam. Üvegben van a kristálycukor is. Kanál helyett zsebkésemmel kavartuk meg a teát. Mindezt a műveletet félhomályban kellett elvégezni, hajolgatva, szanaszét heverő tárgyak között botorkálva. Mihelyt lehajoltam, rögtön jött valaki az ágysorok közt, és szinte követelőn kiáltott: Szabad?                                                                                                            

image

                                  
Hát ez az óvóhely igazán föld alatti üreg. Már az maga élve eltemettetés, hogy az ember itt van. Az óvóhelyen ötvenen lakunk. Az egyik falát hadd nevezzem udvar felőlinek, a másikat mondjuk belső falnak. A belső falhoz végükkel illeszkednek az ágyak, a másikhoz oldalukkal. A gerendákba szögeket vertünk, azokon lógnak a ruhák. Az egész pince nedves, dohos. Hideg van. Az emberek nagy része náthás és köhög. Villany már karácsony óta nincs. Eleinte gyertyával világítottunk, volt bőven, most már a viharlámpákra került a sor. Csakhogy a petróleum is fogytán van. Még előkerül egy-egy gyertyacsonk. Egyesek parafinból, sztearinból csinálnak mécsest.   

Most szörnyű robbanást hallottam. Erről már Döme is elismeri, hogy bomba volt. Rezeg a ház, már folyamatos a bombázás. Vannak vállalkozó szellemű egyének, akik nagy utakat tesznek meg ilyenkor is. Tegnap egy fiatalember ugrott be a mi kapunk alá. A Keleti pályaudvar környékéről Budára tartott.

image

 

Az ősszel én is megtettem egy-két utat a legnagyobb bombázás közben. Dolgom volt. Rendőrök és légóparancsnokok mindenütt megállítottak, és űztek volna be a házakba. Nem hederítettem rájuk, mentem tovább. Egyszer a Szív utcában ért a támadás. A riasztó jelre bementem egy nagy házba. Ott egy izgatott nő volt a légóparancsnok, okoskodni kezdett, hogy az idegenek ide álljanak, ott várjanak, mire én azt mondtam:
- Ebből nekem elég volt, inkább kimegyek az utcára sétálni.
Elmentem aztán egy másik házba. Az meg csillagos ház volt (Budapest polgármestere 1944. június 14.-én elrendelte, hogy a zsidók 1944. június 21.-én este 8 óráig költözzenek be a számukra kijelölt, sárga csillaggal megjelölt házakba. 36 000 budapesti ház közül 1981-et nyilvánítottak csillagos háznak. Ami 28 000 lakás kiürítését jelentette, és csaknem 200 000 embert érintett a költözködési rendelet.), a benne lakó zsidók nem fértek el a pincéjében, az udvaron álldogáltak. Ajánlottak egy jobb házat, a Szív utca és Aradi sarkán. Azt mondták, hogy abban a házban alig lakik tíz ember. Ide vonultam. A támadás egy óra hosszáig tartott, azalatt lenn ültem a kis légópincében, mely alig volt nagyobb egy szobánál. Ez pénteki napon történt. Vasárnap délben újra volt támadás. A házat, amelynek a pincéjében pénteken üldögéltem, találat érte. A bomba megsemmisített egy szobasort, bevágódott a pincébe és ott robbant. Pontosabban a légóhelyiségben. Mindenki meghalt benne.

Előbb jött haza T, megint be van csípve. Beszél, hangosan, mindenkihez. Azt mondja, hogy előbb-utóbb úgyis meghalunk, ki két nap múlva, ki egy hét múlva. Éppen tíz perccel ezelőtt halt meg egy orvos az Andrássy úton, gránát ölte meg.
Egy kis ember a házunkból nemrégen jött haza, a szomszéd téren volt sírt ásni. Ötven hulla hever a téren. Ezeket a környékről hordták oda, holnap lesz a temetésük. A legtöbb hulla férfié, bár nehéz nemüket megállapítani, mert papírral vannak letakarva.

Új rend, hogy a kapuban őrség áll, két-két nő. Az őrség arra vigyáz, hogy ne jöhessen be idegen észrevétlenül. Nehogy valami tolvaj fölmenjen a lakásokba. Most öt óra van. Ezelőtt másfél órával Csöngei kinn állt a kapu előtt. Egy nyilas és egy katona elfogott egy zsidó nőt, aki csillag nélkül járt az utcán. Vitték be a közeli nyilasházba. Amikor a házunk előtt haladtak el, a nyilas tüzet kért Csöngeitől, és halkan megkérdezte: - Testvér, nincs ebben a házban zsidó?

Nem merek hozzátartozóinkra gondolni. Gyuszi, a feleségem unokaöccse még megvolt karácsonykor. Ide jött a házba, kapott egy kis ennivalót. Őt svájci védett házban helyeztem el, de kijárt, járt az utcán, valami fantasztikus egyenruhában, kakastollas kalappal.

Egy társunk hosszú útra indult, elmegy a Damjanich utcába, azt hallotta, hogy egy ottani gyógyszertárban lehet szevenalettát kapni.


Pest, VII. kerület. A gettót vezető zsidó tanács jelentése

Két fegyveres egyén, akik a befutott jelentések szerint karszalagot viseltek, egy öregasszonyba kötött bele. Egymást bíztatták, hogy le kell lőni, mire a fegyveresek egyike az éltes asszonyt egyszerűen lelőtte.

Január 7. Vasárnap

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Klári vöröskeresztes ápolónői ruhában bemerészkedett gyalog a Nyugati pályaudvarig, a Kertész utcán, Jókai téren keresztül. Polgári személyek nem járnak az utcán; az üzletek zárva vagy bombák által kiszaggatva; egyik-másikból, ahol még valami található, a nyilasok hordják ki és el az árut. A házak romokban vagy megtépázva, az épek is ablakok nélkül; a telefonhuzalok szanaszét kuszálva, és lépten-nyomon hullák. A Jókai téren temettek: három-három hullát egy gödörbe. Odébb, a Gyár utcában targoncán toltak megcsonkított polgári hullákat valamelyik másik tér temetője felé, a körutakba torkolló utcák eltorlaszolva, egy bombaszilánkok által kibelezett ló az utca közepén, szimbólumaként ennek a városnak.

Hírek. A németek kiürítik Pestet, visszavonulnak Budára, a hidakat felrobbantják maguk mögött, s ott egyesülve a nyugatról előretörő német seregekkel, verik az oroszokat. Vagy nem is – mondja egy másik hír -, a németek nem ürítik ki Pestet, mert a felmentő sereg már közvetlen Buda alatt van, s átkelve a Dunán, Pest alól is elveri az oroszokat.

H. Józsit egy nyolcadikos gimnazista tanítványa látogatta meg, aki tizenhat-tizennyolc éves leventékkel teljesít szolgálatot. A kelenföldi vasúti töltésnél vetették be őket: száznyolcvanan voltak, hatvan elesett, hatvan megsebesült, s most hatvanadmagával tartja a frontot.

 

Pest, XIII. kerület, nemzetközi gettó (diplomáciai védettséget élvező csillagos házak területe)

Erdős Jenő, dr. Vermes Andor, dr. Engel Imréné, Varga Lászlóné, Hajdú Mátyásné, Szandai Sándor, Heimann Henrik, dr. Riegler Bernát tanúk teljesen egybehangzó vallomása alapján vitathatatlan tény, hogy a vádlott, akit papi civilruházata, és simára borotvált arca miatt nem ismertek fel a házakban lakó zsidó személyek, a lakásokban való megjelenésekor bemutatkozott, megmondotta, hogy a Zsidó Tanácstól van kiküldve, és azért jött, hogy megnyugtassa a lakókat, és célja az, hogy a nyilasok túlkapásait jelenlétével kivédje, ezért ajánlatos, hogy adják át ellenkezés nélkül 100 pengőn felüli készpénzüket és egyéb értéktárgyaikat, mert másnap reggel mindkét házat kiürítik, a zsidókat a gettóba kísérik, és ott a kapuban úgyis mindent elvesznek tőlük. A vádlott a nyilasokkal minden egyes lakásba bement, a lakók előtt mindég elismételte jövetelének célját, felfedte kilétét, ami ezeknek a tanúknak egybehangzó vallomása szerint kétségtelenül megnyugtató volt, a nyilasokra nézve pedig feltétlenül mérséklően hatott, és az annyira lealázó, különösen a női szemérmet súlyosan sértő becstelen személyi motozásra egyetlen egy eset kivételével, amit kivételes módon egy férfi személlyel szemben vettek igénybe, nem is került sor, noha a nyilas terrorizmus ezt akkoriban minden kiürítés alá került házban állandóan alkalmazta. Hogy mennyire mérséklően hatott az egyébként garázda nyilasokra a vádlottnak őket feszélyező jelenléte, ez kitűnik Winter Bernátné és özv. Kulka Antalné egybehangzó vallomásából is, amely szerint az előbbinél 20 pengő hiányzott az akkori törvényes rendelkezések szerint megtartható 100 pengőből, utóbbinál pedig 50 P. készpénz volt csupán, mire a nyilasok mindkét tanúnál a többi személytől elvett pénzből nevezett tanúk készpénz állományát 100-100 pengőre egészítették ki. 

(A vádlott: Berend Béla főrabbi, a Zsidó Tanács tagja. Részlet a Népbíróságok Országos Tanácsa 1947-ben hozott felmentő ítéletéből)                                                                                                                                                         

image

 

Kende Éva, 18 éves
Pest, XIII. kerület, Csanády utca

Dél. Én a konyhában egy kis kenyértésztával bajlódok, a kezem csupa ragacs. Apám lement a ház pincéjébe, hátha talál valami felaprítani való fát. Péter öcsém a telepes rádiónkon pokróc alatt hallgatja a londoni adást a belső szobában, Gimesék a külsőszobában a csecsemővel foglalkoznak. Egyszer csak csengetnek, és ott áll apám – letört, keserves arcát sohasem fogom elfelejteni –, mögötte pedig két nyilas pártszolgálatos. A fegyveresek berohannak a belső szobába és lecsapnak a rádiót hallgató Péterre, akit már nem lehetett időben figyelmeztetni. Rögtön kijelentik, hogy mindnyájunkat agyon fognak lőni, hamis iratokkal való visszaélés és tiltott rádióhallgatás miatt. Apám igyekszik menteni a menthetőt – mi mással?, vesztegetéssel. A nyilasok mohón elveszik a nekik felkínált arany karkötőt, a vastartalékunkat, és kegyesen megengedik, hogy elégessük a nálunk lévő keresztény iratokat. Attól azonban nem állnak el, hogy mindnyájunkat be ne kísérjenek a Szent István körút 2.-be, az egyik leghírhedtebb nyilasházba. Mielőtt elindulunk, fel kell varrnunk a sárga csillagot. Kezdetben a menet csak belőlünk, hatunkból és két fegyveres kísérőnkből állt. Csoportunk azonban fokozatosan gyarapodott. A mi két karhatalmistánk – és még néhány társuk, akik útközben csatlakoztak hozzájuk – szisztematikusan razziázott aznap délután az Újlipótváros különböző házaiban. Ha zsidóra bukkantak, beparancsolták a menetbe. Mialatt a nyilasok egyik része bement az éppen sorra kerülő házba, a már begyűjtött emberek a kapu előtt várták az újabb elfogott sorstársakat a kint maradt fegyveresek őrizete mellett. Este lett, amikorra letört csapatunk átlépte a nyilasház küszöbét. Bent rengeteg nyilas, mindegyik fegyverrel, néhány korbáccsal. Intézkedtek, ordítoztak, pofozták, ütötték-verték sárga csillagos áldozataikat. Az újonnan bekerültek annyian lettek egyszerre, hogy megérkezésünk után a nyilas fő-és altestvérek nem tudtak rögtön foglakozni velünk. Várnunk kellett. Várakozás közben unokanővérem – karján csecsemőjével – elkezdett sírni és jajveszékelni. Buta 18 éves fejemmel nagyon rossz néven vettem tőle ezt a viselkedést. Arra gondoltam, kétségbeesését mennyire élvezhetik a nyilasok. Én nem akartam nekik ilyen örömet szerezni. Igyekeztem nyugodtnak látszani. Azt mondogattam magamban: az még mindig nem egészen biztos, hogy mi itt most meghalunk, de „ők” rövidesen lógni fognak…

Aztán sorra kerültünk. A nyilas „kihallgatás” nagynéném és családja számára rövid idő alatt merőben szokatlan fejleménnyel ért véget: elengedték őket. Ideggyógyász nagynéném utólag azt mondta, úgy rémlett neki, mintha az ügyüket intéző főtestvér valamikor a betege lett volna az elmegyógyintézetben, és felismerte őt.

Ami sorsunk egészen másként alakult. Nekünk hármunknak apámmal az volt a főbenjáró bűnünk, hogy két rádiót (egy telepest és egy hálózatit) birtokoltunk, és éppen rádióhallgatás közben értek tetten. A kihallgató nyilasok apámat szemem láttára szinte felismerhetetlenségig összeverték. A szemüvege szilánkokra tört, ő maga pedig csak úgy röpült a pofonoktól, faltól falig. A száját azonban egy jajszó sem hagyta el. Én közben könyörögtem mindenkinek, aki ott volt a szobában, hogy ne verjék. Elmondtam, hogy orvos, és nagyon sok emberen segített. Nem használt. Péter öcsémet is megverték, de nem annyira. Ő sem jajveszékelt. Engem nem bántottak, viszont mindhármunkkal közölték, hogy rövidesen kikísérnek a Duna-partra, és ott kivégeznek. Majd levittek a pincébe, ahol mindenütt vérző, ronggyá vert, jajveszékelő emberek feküdtek. Ott várakoztunk. Én továbbra sem adtam fel. Minden nyilast, aki felbukkant, megszólítottam, és elmondtam, hogy apánk híres és jó orvos, Péter meg én iskolások vagyunk, ne öljenek meg bennünket. Volt közük valaki, aki hajlott is volna rá, hogy kettőnket Péterrel valahogy kicsempésszen a pincéből, de apámat ott kellett volna hagynunk. Ezt egyikünk sem akarta. Tovább próbálkoztam. Bejött a helyiségbe egy fiatalabb nyilas, akit szintén kérlelni kezdtem. Hajlandónak mutatkozott mindhármunk kihozatalára, ha lefekszem vele. Feltétele teljesen váratlanul ért: szűz voltam, és bizonyára nagyon naiv. Megbeszélni a dolgot nem volt kivel, az idő pedig sürgetett. Beleegyeztem az ajánlatba, és arra kértem, kísérjen el mind a hármunkat a Légrády Károly utcába, abba a portugál védett házba, ahol rokonaink, Nemesék és nagyanyám laknak, és ott majd megtörténhet, amit akar. Erre ráállt, és megszerezte főnökétől az engedélyt, hogy vele együtt elhagyhassuk a nyilasházat. Ekkorra már éjjeli 1 óra lehetett. Reggel óta nem ettünk, de ez egyikünknek sem jutott az eszébe. Emlékszem a fagyos utcákra, amikor kiléptünk a nyilasházból: telihold volt, és nagyon hideg. Négyen bandukoltunk az utcán, apám és Péter elől, mi pedig a nyilassal karonfogva mögöttük. Útközben beszélgettem vele, de csak annyi maradt meg bennem, hogy az alacsony és kissé kövérkés ember foglalkozására nézve hentes volt, és valahonnan Sopron környékéről került ide. Én részben örültem és büszke voltam, hogy megmentettem az enyéimet a biztos haláltól, részben pedig szörnyen szorongtam, hogy mi lesz, amikor majd fizetnem kell a „szívességért.” Megérkezve a védett házba, az éjjel közepén, azt mondtam, jobb lenne a dolgot másnapra halasztani, mert késő van, fáradt vagyok, és nem is tudom, hol lehet az ilyesmit ilyenkor lebonyolítani. A nyilas beleegyezett a halasztásba, és nem erőszakoskodott tovább. Azt azonban kikötötte, hogy másnap délelőtt eljön, és kasszíroz.

Ezek után érkeztünk meg hüledező rokonainkhoz, Nemesékhez, akik álmukból felriasztva természetesen amúgy is nagyon megijedtek, a látványtól pedig még jobban, amit apám és Péter nyújtottak. Még aznap éjjel megtárgyaltuk, hogyan kellene nekem másnap eltűnnöm vagy elbújnom a pártszolgálatos elől. Végül a sors mindent megoldott: nyilas „ismerősöm” soha többé nem jelentkezett.


Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. karácsonyától orosz kézen)

Délelőtt cepekedtem. Hoztam krumplit, babot, sót, borsót, zabpelyhet, vaníliapótlót (ez csak véletlenül volt a borsó között…), kávét, káposztát, karalábét és három láda kristályvizet. Átjött Gábor (Tolnai, aki reverendát választott álöltözetül…) és egy lány. Gábor, szegény feje, már temetett is. 

Január 8. Hétfő

Pentelényi János 34 éves mérnök (a WM-ben)
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Reggel 6-kor elindultunk a nagy útra. Elbúcsúztunk családunktól, nem tudva, viszont látjuk-e még egymást. A Városmajorból lövöldözés hallatszott, de feltételeztük, hogy a szürkületben nem látnak bennünket. A Retek utca házai már némi fedezéket nyújtottak számunkra, és simán értünk ki az erősen behavazott Széna térre. Mindenhol a pusztulás képe fogadott. A Törökbástya épülete bombatalálattól szétrombolva hevert, és a nagy hóban alig tudtunk átkelni az úttesten heverő roncsok és leszakadt villamos vezetékek között.

Erős repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek, összerezzentünk, és Dénes tanácsára visszafordultunk a Retek utcába. Egy darabig mentünk, és ajánlatomra úgy döntöttünk, hogy mégis csak kimegyünk Csepelre, ne ijedjünk meg az első rossz benyomásoktól. Folytattuk utunkat. A Csalogány utca, Fő utca zsúfolásig tele volt szekerekkel, autókkal, ágyukkal, meglehetős összevisszaságban, erősen behavazva. A Fő utcában a bankok, kávéházak földszinti helyiségeit megtöltötték lovakkal és beszállásolt katonasággal. Az ablakokat a légnyomás már régen kiverte, és az éhező lovak az ablakkereteket rágcsálták. A Lánchídon futólépésben mentünk át, kerülgetve a gránát okozta lyukakat az úttesten. Pesten is az ostrom állapot szokásos jeleit találtuk. A belváros zsúfolt katonai tábor volt rengeteg hadianyaggal és a benzinhiány miatt mozdulatlanná vált tankokkal, autókkal. A paloták árnyékában és üzlethelyiségekben ágyuk, harcikocsik és autók rengetege állt, továbbá szekerek összevisszasága. A Lónyai utcában megpillantottunk egy csepeli tűzoltó autót, melynek felhágódeszkájára sikerült felkapaszkodni, és nagy hófúvásban, teljesen átfázva értünk Csepelre.

Ott nyugalom volt, csak a közeli ágyúdörgés nem tetszett. A WM (Weiss Manfréd Acél és Fémművek, később Csepel Művek) gyárban nyilasok sürögtek forogtak, cipelték le a gépeket a pincékbe, hogy ott rögtönzött üzemeket létesítsenek. Budapest egyetlen működő hadianyag gyára volt ez a bekerített gyűrűben. Állítólag a 21 cm-es lövedékeket a műhelyből kocsin rögtön a frontra szállították, és azonmód ki is lőtték. Az arcvonal Csepel község déli szélén a temetőnél húzódott. Egy bunkerban felmentésünket 1 héttel meghosszabbították. Három db 2 kilós kenyeret kaptam jegyeimre, hamar becsomagoltam hátizsákomba. A szerkesztési iroda pincéjében asztalokat, székeket cipelgettünk, egy-két kollega rögtönzött rajztáblánál rajzolt. Mi hamarosan megindultunk hazafelé. Találkoztunk egy zászlós ismerősünkkel, aki behívott egy házba a katonai parancsnokságra. Néhány jókedvű magyar katona nagyokat hajtott fel egy pálinkás üvegből. Belénk is öntöttek jókora adagot, és röhögve mutattak az utca vége felé, hogy ott már oroszok vannak. Aknák csapkodtak, de sebaj. Egy autó utolsó benzinjével Budapestre készült. A katonák közé zsúfolódtunk mi is nagy csomagjainkkal. Én teljesen meggörnyedve kuporogtam hátizsákom fölött az autó padlóján. Az autó elindult, a katonák káromkodtak, itt már nem volt jó a hangulat. Csüggeteg kijelentések hangzottak el. Bizonytalan, vakmerő száguldás után valahogyan hazakerültünk a Széll Kálmán térre. Otthon nagy örömmel fogadtak minket és a kenyeret.

 image

 

 

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos, 61 éves
Pest, VI. kerület

Ma délben egy női hullát vittek el a házunk előtt hordágyon. Nők cipelték a hordágyat, egyik így szólt a másikhoz: „Vigyázz, le ne essen, mert darabokban van úgyis, szegény.”

Mindinkább foglalkozunk a tisztaság kérdésével. De csak tárgyalunk róla. Tárgyalásokon pletykálnak egymásra a derék lakók. Különösen a klozett foglalkoztatja a közvéleményt. Takarítani a klozettot, óvóhelyet, műhelyt, tűzhelyet senki sem akarja, mindent a vicinétől várnak, annak a munkáját meg nem akarják megfizetni. Olyan emberek, akik akármennyi pénzt adnának egy kis csomag cigarettáért, sokallnak a vicinének minden pengőt.

A hús még mindig sós. Ma karfiolos becsináltat ettünk. Hogy az asszonyok honnan szerezték a karfiol, arról fogalmam sincs.

Nagy öröm már megint. Mert látták, hogy német repülőgépek ejtőernyővel csomagokat dobáltak le. A csomagokban muníció és gyógyszer van, no, ettől most már megnyerik a háborút.
Utcánk most tele van katonai járművekkel. A guta majdnem megütött, amikor megláttam ezeket a tragacsokat. A közelünkben meg valami légelhárító ágyú kezdett működni, iszonyatos volt. Mindez dühöt kelt bennem, de meg félelmetes is, mert annál inkább mi tájékunkra vethetik az ostromló gépek a bombáikat.

Minden öt percben figyelmezteti az embert valaki valamire: Tessék arrább állni; ne tessék odaülni; a vízvezetéket ne tessék folyatni; jaj, most ne mosdjon itt, kérem.

Ilonka azt mondja, hogy a gettóban már járvány van, és hogy a vizet, ami nálunk a műhelyben, máshol egyes helyeken a földszinten még folydogál, a Dunából kapjuk, és esetleg tífuszos. Amint ezt hallottam, rögtön szomjas lettem. 

T. nélkül alig bírnánk ki ezt a pinceéletet. Ő szerzett nekünk petróleumot, gyertyát, húst, elemet; ma hozott rengeteg leveles dohányt, szétosztotta, mindenki kapott két kilót. Ingyen, persze.
Némelyek egész nap feküsznek, esetleg alusznak is. Valaki hivatalba jár – katonai beosztása van –, délelőtt tízig alszik, délután is lefekszik néhány órai szundikálásra.
Lenn az óvóhelyen van egy hőmérő. Megnéztem, nyolc fokot mutatott.
Egyik fiatalember, aki a Ludovikában (Katonai Akadémia) járt ma, elmondta, hogy az oroszok már a Népligetben vannak és Kispestet elfoglalták.

Brunner Oszkárné többrendbeli zsidóbújtatással és zsidó-vagyon rejtegetéssel vádolt
Buda, XII. kerület, Városmajor utca 37. Nyilasház

Az oroszok közeledtére kijelentették, hogy zsidók, most meg fogtok halni. A fürdőszobában voltunk és onnan már két férfit felvittek zárkába, majd közülük az egyiket kivégezték. Minket pedig nyolcunkat kivittek az udvarra és kettesével kivégeztek. Nekem úgy sikerült megszabadulni, hogy mikor meglőttek a számat érte a lövés. Mikor elvágódtam, a rendőr, aki a kivégzésben részt vett, megkérdezte, na megdögöltél-e már? Erre én nem feleltem, hanem mikor elment, négykézláb kúszva átmásztam egy másik udvarra, ahol német katonák voltak. Ezek mikor a nyilasokat értesíteni elmentek, kiszaladtam a kapun és a Maros utcában egy udvarra szaladtam be, egy kis éjjeliőr házba, ahol két rendőr és egy öregember volt. Innen a rendőrök a Maros utcai kórházba vittek. Itt bevarrták a számat és elsősegélyt nyújtottak.

 

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász, a Nyugat alapítója, a felsőház volt tagja, a Gyáriparosok Országos Szövetségének volt vezérigazgatója. 66 éves. Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

A mai lapban olvasom: „Budapest hősiesen kitartó lakosságához! Magyarok! Testvérek! A bolsevista zsidó hadvezetés azt ígérte az orosz katonáknak, hogy ha január 1-ig elfoglalják Budapestet, úgy negyvennyolc órás szabad rablást engedélyez számukra. Isten akaratából és német bajtársaink áldozatos segítségével ez nem sikerült. Stb. stb.” Aláírva a „Budapest védelmére kirendelt pártmegbízott”. A nyilasok közel három hónapi szabad rablása után ez a pártmegbízotti fenyegetés már senkit sem rémít.

Az élelmezési kérdést megoldották, éspedig három intézkedéssel. 1 Közhírré tették, hogy a közvágóhídon háromezer vágómarha van Budapest ellátására, és ez háromszor hetenként kerül a mészárosoknál szétosztásra. (Akik ma – az első szétosztási napon – a mészárosokhoz merészkedtek, vagy nem kaptak semmit, vagy valami büdös csontot. Egyébként a sógorom, ki ma reggel a közvágóhídon próbált menedéket keresni, azt teljesen szétlőve találta. Egyetlen élőlény nem volt ott, sem ember, sem marha.) 2. Rendeletet bocsátottak ki, melyben megtiltják, hogy bárki is más úton, mint a közellátási testvér nyílt parancsával élelmiszert vételezzen. 3. Majoros György budapesti lakost, a Nyilaskeresztes Párt karhatalmi parancsnokának rendelkezése alapján, a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom járőre a helyszínen felkoncolta, mert túllépte a hatósági árakat.

Meddig bírjuk még? Gyermekeimről semmi hír; az éjjel álmomban összebombázva láttam házukat, de ők jókedvűen ültek a romokon. 

Január 9. Kedd

Kende Éva, 18 éves
Pest, XIII. kerület

Délelőtt a Légrády Károly utcai ház kapuján hangos dörömbölés közepette ordító fegyveres nyilas karszalagos férfiak hatoltak be, akik azt parancsolták, hogy minden zsidó menjen le az utcára. Nagyanyám kivételével mi is mindnyájan elkezdtünk készülni. Felhúztuk magunkra minden meleg ruhánkat. Összekapkodtunk néhány – a lakásban még fellelhető – takarót, a maradék kevés élelmiszer egy részét, és lementünk a kapu elé. 87 éves nagyanyámat azonban, aki az utcán már nem volt járóképes – nagyon rossz sejtelmekkel – kénytelenek voltunk fent hagyni. Nem volt más választás. Otthagytunk neki annyi ennivalót, amennyivel néhány napig éppen még kihúzhatta, és megpróbáltuk neki a helyzetet is elmagyarázni, ami nem volt könnyű. Aztán magára hagytuk szegényt, más a házbeli öregekkel együtt. A nyilasok maguk is azt üvöltözték, hogy a nagyon idősek maradjanak fent a lakásban.

A ház előtt várakozó menet a két nappal korábbihoz hasonlított. Csak sokkal nagyobb volt: több száz eddig „védett” csillagost tereltek így az Újlipótvárosból a zárt gettó irányába. Közben sok másik menet is csatlakozott a mienkhez. Voltak olyan hírek, hogy a nyilasok helyben akarnak végezni velünk. A tömegesen özönlő meneteket nemcsak nyilasok őrizték és irányították, hanem közönséges rendőrök is; valószínűleg azért, mert erre egyedül a nyilas karhatalom nem lett volna képes. Mi, csillagosok hosszú-hosszú sorokban a kocsiúton mentünk. A járdán elég sokan bámészkodtak. Menet közben apám rábeszélt, hogy próbáljak meg lelépni. Közösen kitaláltuk, ezúttal hol bújhatnék el. Ő meg Péter azért nem tehettek ilyen kísérletet, mert kékre-zöldre vert arcuk nagyon feltűnő volt. A Kazincy utca táján, amikor a nyilasok és a rendőrök éppen nem néztek oda, felszaladtam a járdára – a sárga csillagot valamivel eltakarva – és ha nem is futva, de gyors, határozott léptekkel elindultam ellenkező irányba. Szerencsésen visszajutottam az Újlipótvárosba, és becsöngettem egy Katona József utcai svéd védett házba, ahol két barátom, vagy inkább jó ismerősöm lakott, akik szó (és papírok) nélkül befogadtak.   

 image

 

Szabó Borbála 24 éves fűzőkészítő
Pest, VII. kerület, gettó

Kenyeret nem kaptunk már kb. 5 vagy 6 napja, és ma kilátásba helyezték nekünk a pékségben, hogy egy karóráért kapunk egy kenyeret. El is mentünk oda, de nem lehetett nyélbe ütni a dolgot, mert bent nekik is redukálták a kenyéradagot, és így nem tudtak átadni. Ez hát füstbe ment. Most megpróbálkozom még egy levelet kijuttatni a barátnőmhöz, talán tud valamit küldeni. Még egy húskonzervünk van, talán holnap sikerül elcserélni valami főzelékfélére. Azt mesélték, hogy kint a városban 250 pengőt ajánlanak egy kenyérért, és nincs. (1 kg kenyér 1943-ban: 58 fillér.) Itt bent azért nincs semmi kenyér, mert a lisztkészletet állandóan elviszik a nyilasok. Az oroszok pedig nem sietnek. Ők ráérnek, nem sietős a dolguk. Megvárják, amíg teljes éhínség lesz a városban, és akkor fogják elkezdeni erősebben gyúrni. Így aztán könnyen ölükbe hull majd a város az üreges szemű emberekkel.

Megváltozatták a kijárási rendet. Eddig 9-től 11-ig és 2-4-ig lehetett járni az utcán, mától kezdve pedig 9-10-ig, 12-1-ig és 3-4-ig lehet közlekedni. Nem tudom mire jó ez a változtatás. Most jöttem haza anyádtól. (A naplót Németországba hurcolt vőlegényének írja.) Az Akácfa utcában lakik. Anyádék is az utolsójukat főzik meg. Ez azt jelenti, hogy azután a hitközségi kosztra lesznek utalva ők, ami édeskevés a létezéshez. Most már összesen maximum 2 deci levest vagy főzeléket adnak egy napra, de nem kapjuk meg mindennap. 

 

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

A hangulat változó. Sehol nincsenek a németek, akik Bicskét és Esztergomot visszafoglalták. Kitör az emberekből a sóhajtás. G.-nénél vagyok, itt írok. Itt különösen a zsidólány kétségbeesése nagy. Én is el-elcsüggedek. Nem tudom a lányt kellően vigasztalni. G,-né kiment kenyérért. Most érkezett vissza és elmondja, hogy nagy csoportokban viszik a zsidókat a védett házakból a gettóba.

Mit is akarnak ezzel a gettóval? Jót nem, az bizonyos. Csak valami sötét céljuk lehet. Nem lehet mást gondolni, mint hogy meg akarják a zsidókat ölni. Csak bámultam, amikor december elején láttam, hogy a gettóba vezető utcákat bedeszkázzák. Megállapítottam, hogy tökéletesen megőrültek. És aki velük tart, aki a hívük, az mind őrült. Még az a munkás is, aki a deszkázást végzi.

A külvilágról jóformán semmit sem tudok. Nem tudom, mi van az öcsémmel és családjával. Mi van a feleségem családjával Azt tudom, hogy a húgát elhurcolták még július elején. A nála lakó albérlő közlése szerint egy Szurmayné nevű alezredesné feljelentette, hogy angolbarát kijelentéseket tett. Idézést kapott a svábhegyi magyar politikai rendőrségtől. Az idézésben ez állt: „A saját érdekében jelenjen meg.” Föl is sétált gyalogosan a Svábhegyre, nyári ruhában, felsőkabát nélkül, fatalpú szandálban. És nem jött többé haza. Feleségemnek kiheverhetetlen bánata ez a szomorú eset. Nem győzőm vigasztalni, de nem is igen tudom. Nem mondhatok neki okosabbat, mintha egy pap beszélne hozzá. Ilyesmiket: - Úgyis meg kell halnunk mindnyájunknak, csaknem mindegy, hogyan hal meg az ember. Mindegy, hogy szadista embertársai ölik-e meg vagy valamilyen gyilkos betegség. Csak éppen azt nem mondom, hogy: - Kifürkészhetetlenek az Úr útjai.
Feleségem azt mondta: - Jó, hogy anyád meghalt. Idejében halt meg, minek kellett volna ezt átélnie.

Hallom, hogy egy Eötvös utcai házban rejtőzködő zsidók után kutattak a nyilasok. Egyet találtak, azzal indultak, hogy elviszik, de már a kapuban agyonlőtték.

Az ebéd még nincs készen. Pedig szörnyű éhes vagyok. Mindig éhes vagyok. Kevés, amit ehetek. Főznek, sütnek a műhelyben, jól élnek. Az egyik asszony például ezt készítette ebédre: krumplilevest, borsófőzeléket, fasírthúst és tarhonyát. Méghozzá jól főz, és van elég zsírja.

Nagyjából csend van. Az emberek tesznek-vesznek, őrt állnak, unatkoznak, sokan fekszenek, alusznak is; a nők egy része főz.

Alig van már néhány napra petróleuma a háznak. Gyertyacsonk is alig akad. Nemsokára szakadatlan sötétségben kell lennünk. Hogyan lehetne egy kis gyertyát szereznem?

 

Földes Mihály 40 éves író, újságíró.  1944. március 19-ig, a német megszállásig a Népszava belső munkatársa. Újpest

Végre befejeződtek az előkészületek. Földes László (testvére, az újpesti partizánok vezetője, Hobó apja) kiadta a parancsot az indulásra.
- Hová mennek? Mit visznek? – kérdezte Szenes hadnagyot a nyilas őrség a kapu előtt.
- A parancsnokhoz megyünk. Tíz kiló aranyat hoztunk. Zsidó vagyon. Most fedeztük fel. Azt hiszem a fele megillett bennünket.
A nyilas vigyorgott. – Tíz kiló? Szép. A fele biztos a maguké lesz. Hogyne. No csak menjenek.
- Most aztán gyorsak legyünk – szólt embereihez Szenes hadnagy, miközben jobbra-balra köszöngetett a felbukkanó nyilasoknak, az előre kiszemelt helyre vezette munkatársait. Elhelyezték a bombákat és meggyújtották a zsinórokat.
- Most aztán menjünk kifelé!
A bombáknak három percen belül robbanniok kellett. Rohantak kifelé. A belső őrség azonban megneszelt valamit. Feltűnt nekik az imént beléptek izgatottsága és gyors visszatérése.
- Állj! – hangzott a nyilas felszólítás.
Bán Tibor géppisztolya villámgyorsan válaszolt a felszólításra. A nyilasok összerogytak. A többiek is tüzelni kezdtek. Lelőtték a kapu előtt álló őröket is. Az egyik azonban nem halt meg. Még maradt hangja és kétségbeesetten felordított:
- Nyilasok! Pártszolgálatosok kifelé!
Kilőtte betöltött puskája összes töltényét. A nyilasház a sok lövés zajára megelevenedett. Óriási hangzavar támadt. A kívül és belül álló összes szereplőket vad izgalom fogta el. A nyilasok megérezték, hogy valami igen nagy veszedelem fenyegeti őket.
A kívül állók várták társaik szerencsés visszatérését. Ebben a nagy izgalomban Bán Tibor megfeledkezett a jelszóról.
- Állj! Ki vagy! – kiáltottak rá a lesben állók.
Bán Tibor nem válaszolt. Eldördült a végzetes lövés.
- Ne lőjetek, én vagyok Bán Tibor!
De az ólommagot már nem lehetett visszaparancsolni. Az eszméletlenségbe zuhant, keménykötésű barna kun gyereket társai felnyalábolták és futva megindultak vele hazafelé. A súlyosan sérült szabadságharcost az óriási robbanás zaja térítette eszméletre. A nyilasok háza a levegőbe repült, s később megállapított adatok alapján 28 nyilas maradt a romok alatt.

Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész. 1944 őszén a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával néhány hét alatt 32 gyermekotthont alakít az üldözöttek számára. Buda, II. kerület, Lórántffy utca

Este átjött a német őrnagy, búcsúzni jött, áthelyezik a Keleti pályaudvar közelében lévő frontszakaszra. Rezignált volt, szomorú, tudta, hogy teljesen értelmetlen a harc. Mi azonban ne féljünk, mert az oroszok gyerekeket nem bántanak, felnőttet sem, ha az nem harcolt ellenük. De a gyereksereg, az mindennél jobb védelem! Ő nagyon jól tudja, hogy mi milyen gyerekeket mentünk, helyesli is; utálja a fajelméletet és a fajüldözést, és reméli, hogy védenceimmel együtt épségben átvészeljük ezeket a nehéz napokat. Vigyázzunk azonban, mert a Baar-Madasban (református gimnázium, II. kerület Lórántffy utca) van egy fiatal hadnagy, az másképp gondolkodik, be ne engedjük ide a pincébe! Az gyűlöli a magyarokat is, a zsidókat is. Mindenesetre Kőnig hadnagyot (a bécsi fiút) megbízta azzal, hogy rajtunk tartsa a szemét, és vigyázzon, hogy a másik ne okozzon nekünk kellemetlenséget.
Mikor jószándékú tanácsait elmondta, fölállt, borospohárral a kezében felköszöntött bennünket, aztán szótlanul kezet fogott velünk és elment. A búcsúzását követően négy katonája hozott két ruháskosár élelmet, két napra meg voltunk mentve… Üzente, ha tud, küld egy kis autót, Kőnig hadnagy majd elirányítja hozzánk, azzal elhozhatjuk, amit a Várban kapunk.