Utolsó percek művészete

„- Aszondták sosem érnek ide.
- Ideérnek gyermekem, ahogy mi is odaértünk a Don partjához, csak ez egy kicsit kínosabb.”

Február 2. Péntek

2015. január 13.

Szabó Borbála 24 éves fűzőkészítő
Pest, V. kerület

Állandóan futok élelmiszer és tüzelő után, néha sikerrel, de bizony sokszor sikertelenül. Sokkal könnyebb lenne a helyzetem, ha kettesben mehetnék valakivel, mert például faszerzésnél kell egyvalaki, aki vigyáz a fára, nehogy míg egyet kiszedek, a már meglévőt valaki elvigye. Ugyanis a faszerzésnek az a módja, hogy az ember valamelyik romházból kitermeli, és deszkákból szánt csinál, úgy viszi haza. Élelmiszert meg csereberél, ahogy lehet. Jól nézünk ki! Ruhaneműnk és fehérneműnk egy része eltűnt. De sebaj, hisz mindig azt mondtuk, hogy a háború végét teljesen meztelenül fogjuk megérni! Ami tehát megmaradt, az tiszta haszon. romeltakar_kis.jpg

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény
Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum.)

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

"Két tiszt kéri, bújtassuk őket. Két német is volt."

A németek: elcsigázott, egérfogóba került bajor bakák, riadtak, vadak, amilyenek egykor mi voltunk, hídfőcsatás, harapófogózott, menekülő farkasok. Látszott a szemük járásán, szeretnének itt megbújni valahol. Rudi kemény maradt: németet nem bújtatunk, magyart akármennyit. A két tiszt hozott is vagy másféltucat elnyűtt, leharcolt honvédet. Szerintük már csak órák kérdése. Harcról, háborúról szó sincs. Úgy várják a befejezést, mint egy természeti törvény beteljesülését. Lehúzódtak a mélybunkerbe. Sokáig ülünk együtt ezen az estén. Behunyom a szemem. Fantasztikus főváros, utcáról utcára vesszük el az ellenségtől, a fasisztáktól a négyzetmétereket. Vesszük? Hiszen mi csak lapulunk, csak bujkálunk, csak várunk. Akik pedig odakint fagyban és sötétben, tűzben és hóban harcolnak, vérezve és vért ontva, vajon nem érettünk, helyettünk csatáznak?

Rudi: "Nye sztriláj, azt kell majd mondani, ne lőjetek!"
Gizi: "És aztán ha túl leszünk, mennyi dolgunk lesz.!"
Tibor: "Újra a poliklinikán, ha ugyan megmaradt."
Duci: "És Livia kisbabája már békében fog felnőni..."
Feleségem: "És lesz még sok öröm az életben, ugye?"
Kislányom: "Ha megfordítom a csapot, víz is fog folyni? Meg villany lesz és autóbusz?"


Gergely Magdolna 43 éves kémikus
Buda, XII. kerület, Mártonhegy, Fodor utca

Havat viszek hajnalban a lovaknak Kerekesékhez, itatásra, olvasztani. Se kabátom, se kesztyűm de még harisnya sincs rajtam a nagy fagyban, annyira siettetik az embert. Rögtön akad egy, aki kesztyűt ajándékoz és beküld. Kocsisok külön fajta. Dicsérnek, hogy jól dolgozom. Végre reggel van. Lovak szalonban zongoránál. Letépett függönyök kerti fákon. Sok meleg bor megint. Először jól esik aztán hánytat. A rablás folyton folyik. Csirkéinket eltüntették. Boli, Feri igazolványt kapnak, hogy itt dolgoznak. A helyzet tarthatatlan. Elhatározzuk, hogy másnap elmegyünk. Este megint elviszik a férfiakat. Mi teljesen szorosan ülve alszunk. Antalné légnyomást kapott, nem tud beszélni. Viktor és Szerzsant, aki náthás. Sikerül őket leinteni. Margit, Napó és én hasmenést kapunk. Egész éjjel szaladunk ki a kazánház előtt a fagyba, keresztül a ki-be járkáló és össze-vissza fekdeső orosz tömkelegen. Mindent elborít a szartenger.(Fogoly németek, lovak, oroszok, mi, vízhiány, elképzelhetetlen helyzet, az egész kert rom és csupa trágya!)


Pentelényi János 43 éves mérnök
Buda, II. kerület Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

A lakásokba oroszok költöztek be. Bátyám V. emeleti lakásába telefonisták telepedtek, és az erkélyen megfigyelő állás volt. A Mohácsi lakásban is oroszok laktak, és átjöttek a mi lakásunkba is. A Széll Kálmán téren még folytak a harcok. A Retek utcát kiürítették. A szerencsétlen lakosság kofferokkal és batyukkal vándorolt a Hűvösvölgy felé, ahol már nem voltak harcok. Az Olasz fasor kiürítése is tervbe volt véve. Ettől rettegtünk állandóan. Lakásainkat feltúrták az oroszok, és elvittek, amit akartak.

oroszok_ulloi_2_kis.jpg
Zolnay László 28 éves régész, történész, újságíró, nyomdaigazgató
Buda, II. kerület, Pasarét, Czirok utca

Összeszedtem magam. Csizmámra egy hosszú és meleg sínadrágot eresztettem rá, belebújtam öreg lódenembe, és elindultam a Rózsadomb felé. Háborítatlanul mentem végig a Pasaréti úton. Majd pedig a Garas utcán át a Marcibányi térig. A kutya sem tartóztatott fel, az aknázást pedig – valami fura fatalizmussal – megszoktam. Jó volt az is, hogy Vera nem vett tőlem érzékeny búcsút, Anyám sem. Holott a többi ott lakó menekült váltig lebeszélt erről az "esztelen" vállalkozásról. A Marcibányi téren szovjet tüzérek álltak. Lövegeik a Lövőház utca meg a Keleti Károly utca torkolatában álltak. Csővel a Margit körút - a front felé. Itt élénk aknatűz volt. De ezek az orosz ágyúk ekkor nem dolgoztak. A katonáknak odabólintottam s mutattam, hogy a Rózsadomb felé akarok menni. Egykedvűen hagyták.

Végül is odaértem Lányiék villája kertjének a falához. Lejjebb két házzal egy kétlovas szekér állt; két orosz katona abrakoltatta lovait. Nem szóltak hozzám, s én valamivel feljebb már célomhoz is értem. Az Ady Endre u. 15. galambdúcszerű kertkapuját – ahová annak idején sokszor kísértem el Verát, érzékeny, hossza búcsúkat véve tőle – nem kellett kinyitnom; fél szárnya nyitva volt. S a feljárólépcsőn egy fiatal férfi teteme feküdt, csak a katonanadrágja volt rajta. Elmentem mellette, fel a kertbe vezető lépcsőn. Itt már egy fegyveres orosz katona állt. Valamit motyogtam neki: Sztari papa, mama, s mutattam a ház felé.
Integetett, hogy "nyet civil." És azzal barátságosan kituszkolt a kertből. Újra az Ady Endre utcán voltam, meglehetősen tanácstalanul. Eszembe jutott: ha Lányiékat esetleg az oroszok átmenekítették, hová máshová mehettek, mint a Budai László utca, Ady Endre utca sarkán lévő nagy, hatemeletes bérházba. Az őrség szavából újra csak azt vettem ki: Lányiék házában most kommandó van. De hát hová lettek ők?

Elindultam lefelé a Rózsadombról a front, a Margit körút felé. Odaértem a lovas szekérhez. A két legény ekkor már a bakon ült. Amikor a saroglyához értem, lovaik elé bevágott egy akna. A két ló felágaskodott, mindjárt vér buggyant ki szügyükből. Az egyik legény a hasához kapott és felordított, a másik elhasalt a szekér feneke felé. Én valahogy a robbanás árnyékába kerülhettem, annak csak szelét, taszítását éreztem. Megfordultam, s elindultam vissza, fel a Bimbó út felé. Én – furcsa, csak később vettem észre – eleinte csak lassan lépegettem, de aztán egyre meggyorsultak lépteim, s végül a Bimbó útnál már úgy futottam, mint a nyúl. Pedig aknabecsapódásoknak már híre-hamva sem volt. Úgy látszik, később kezdtem el félni.


Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december karácsonyától orosz kézen)

Ebéd után beállított az egyik vengerka: 17 éves lány, hosszú, lengyel férfi bundában. Tegnapig itt lakott Marika lakásában Andrejjel, az őrmesterrel. A Klotild-intézetből (leánynevelő intézet) hozták el. A házban mindenki tudta, hogy halálosan szerelmes Andrejbe. A lányka váltig hajtogatta, hogy Andrej sohasem hagyja el. Tegnap aztán a kapitány kidobta a házunkbeli magyar katonalányokat, csak a saját fekete Évája maradhatott itt. A kislány mindenáron szeretne itt maradni, s ezért arra kért, hogy fogadjuk fel cselédnek. Mondom neki, hogy nincs hely, hova fektessem. Erre hajlandó kiegyezni 50 százalékra: foglalkoztassuk csak nappal, éjszakára majd máshová megy. Könnyen kitaláljuk, hova. Mit mondjak neki? Míg gondolkozom, kérlelőre fogja a dolgot. Ha a Klotildba visszaviszik, nem maradhat ott, jönnek a katonák, s elviszik dolgozni. Ez az Andrej olyan kedves, nem bántotta, mikor beteg volt. Mi baja volt? – kérdem. Elpirul, s mondja. Megindítóan szép kék szeme van. Nem tudok határozni. Kérem, jöjjön vissza fél óra múlva.

Alighogy kilép, nagy vita indul meg. Édesanyám már beszélgetésünk alatt integetett a lány háta mögött, mint egy morzézó tengerész: ne, ne. Josette-nek megesett a szíve rajta, s már ide is venné, de fél, hogy a lány tetves vagy gonorrheás. Én inkább attól tartok, hogy az oroszok állandóan a nyakunkon ülnének, ha a kicsike idejönne. Irma (Görög Ilona, színésznő) attól fél, hogy ha nem fogadjuk be, idejön Andrej, vagy ránk küldi egyik cimboráját. Fifi (Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós felesége) azt mondja: mindig arra kell gondolni, mit tenne a helyemben Jézus Krisztus. Igaz, de Jézus Krisztusnak nem voltak kisgyermekei – vágom rá profánul.
Lemegyek a kapitányhoz, megkérdezni a véleményét. De előbb bekopogok Gyulához. Kiderül, hogy ő küldte fel. Közben a kapitány megengedte, hogy éjszaka még ott aludjék. A problémával pedig majd én fogok aludni.

A bejegyzés trackback címe:

https://utolsopercek.blog.hu/api/trackback/id/tr687119357

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.