Utolsó percek művészete

„- Aszondták sosem érnek ide.
- Ideérnek gyermekem, ahogy mi is odaértünk a Don partjához, csak ez egy kicsit kínosabb.”

Január 16. Kedd

2015. január 30.

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

A robbanások hangjáról el kell még valamit mondanom. Ez a hang idegtépő. Halálosan fenyegető. De még ennél is szörnyűbb a repülőgép búgása. A robbanás valami olyasmi, hogy társul hozzá az a rögtöni felismerés: ettől életben maradtam. De a repülő zúgása maga a kínhalállal való fenyegetés. Várakozást kelt: no most, most mindjárt jön a robbanás és testestől-lelkestől ezer darabra szakadsz. Éjjel, amikor még nem alszom, még mindig elképzelem, hogy no most zuhan lefelé a bomba, pontosan ránk és… jaj, talán már nem is élek.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász. A Nyugat alapítója, szerkesztője, kiadója, mecénása; a parlament felső házának választott tagja 1931-1935 között; 1917-től az 1938-as zsidótörvényig a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezérigazgatója. A német megszállás, 1944. március 19. óta hamis papírokkal bujkál. 1934-ben Hitlerről írt könyve miatt nagyon keresett személy.

Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Hajnali két órakor az oroszok megszállták az iskola épületét. Így történt: néhány perccel kettő előtt az inspekciós szolga jelentette, hogy erősen kopognak az ajtón, nem tudja, németek-e vagy oroszok. A két Józsi fölkelt, a többiek követték példájukat. Én, látogatás előérzetében, már felöltözve feküdtem le – mire felkészültünk, az oroszok már benn is voltak, és beállítottak a pincébe. Csak hangosfilmmel lehetne híven visszaadni az erre következő jelenetet. „Civiliszki”, „nye germanszki”, „magyarszki” „mio vasi” – egy szavukat nem értettük, egy szavunkat nem értették, de látták őszinte örömünket. Puskák és németek után tudakozódtak, és elindultak a pince átkutatására. A vezetőjük – egy jól megtermett, rokonszenves arcú, kitűnően ruházott fiatal kozák – velünk maradt. Cigarettával kínáltuk, nem fogadta el, mutatta, hogy van neki elég cigarettája, szivarja is. Dixi cica vonta magára figyelmét, kedvesen eljátszott vele, a nagymamának is mondott néhány kedves szót, s megállapította, hogy a pincei kép igen artisztikus. Ria legalább így értette; lehet, hogy egészen mást mondott. Közben Tibor, szárnyaló hálóingben, papucsban és lebegő hajszálakkal a szomszédos pincehelyiségekbe vezette őket. A nagybeteg Kati iránt meleg érdeklődéssel voltak, és az egész ellenőrzést kedvesen, figyelmesen végezték. Józsi és Elvira abba a helyiségbe kísérték őket, ahol a katonai holmik vannak letéve. Van-e fegyver itt? – kérdezték. Nincs, volt a felvilágosítás. Józsi így tudta. Belenyúlnak az autógumi belsejébe, kézigránátokat találnak ott. Semmi baj. Az egyik oroszt, aki bajonettjét határozottabban mozgatja, a kozák vezető leinti. Aztán kiadták az utasítást, hogy mindenki nyugodtan feküdjön le, ők felmentek a földszintre telefont szerelni. „Milyen szervezőképesség!” – mondottuk volna, ha a németek így látnak a dologhoz! Lefeküdtünk, az oroszok ötig dolgoztak, s akkor elmentek. Hét órakor új csapat jött, románok. Kevésbé szívesek, mint az oroszok, de egészben véve korrektek. A fontos ezeknél is a „germanski”-k keresése volt. Egy óra múlva ezek is elvonultak.  

A németektől való megszabadulás érzése azonban korántsem bizonyult olyan nagy érzésnek, mint én azt gondoltam volna. Rákosi anekdotája a parasztfiúról, aki a nyílt óceánra kerül, jut eszembe. „Mit szólsz ehhez a vízhez? – kérdik tőle. „Nagyobbnak gondoltam”- feleli. Valami fásultság lesz úrrá rajtam, valami bénultsága a léleknek – mire fog ez fölengedni?

 

Kende Éva, 18 éves
Pest, XIII. kerület, egy védett ház

Reggel valaki azzal kopogott be abba a lakásba, amelyben tartózkodtunk, hogy az egyik lakótárs hajnalban az utcán olyan katonát látott, aki nem volt sem magyar, sem német, tehát csak orosz lehetett. Nagyon izgatottak lettünk, és mi is lementünk a pincébe. Rövidesen tényleg be is jött oda két oroszul beszélő katona. Fegyvert és katonaszökevényeket kerestek. Persze, hogy ebben a mi zsidó házunkban semmi ilyen nem volt, ezzel szemben nagy ováció fogadta a jövevényeket, sírva ölelgették őket. Valaki azt is rögtön közölte, hogy „Ja jevrej.” Ez a katonákból nem váltott ki viharos örömöt, viszont az illetőnek a karóráját, amelyet eddig valahogy megőrzött a nyilasok elől, rögtön elvették. 

Az utcákon alig járt valaki; lövedékek süvítettek, és az ágyúzaj is erős volt. Hideg, ködös idő, félelmetes világ vett körül. Nagyon siettem, olykor futottam a mindössze néhány perces gyalogút alatt. Szívszorongva léptem be a Légrády Károly utcai sötét házba, amelyet ekkor már senki nem őrzött. És mit láttam a mintegy tíz nappal azelőtt elhagyott közös lakásban? Néhány ismeretlen öregember tett-vett, az én fejkendős nagyanyám pedig egy alacsony vaskályha előtt egy kis lábasban valami rántásfélét kavargott. Amikor beléptem, nekem háttal állt, hallani pedig nem hallhatott – süket lévén. Boldogan megkopogtattam a vállát, és megcsókoltam. Minden csodálkozás nélkül felnézett rám szelíd arcával, és azt mondta: „Mi van édes fiam?” „Nagymama! Vége a háborúnak, a németek kitakarodtak!” – kiabáltam a fülébe. „Igen?” – válaszolta ő, elfordult, nem kérdezett ezután semmi mást, és tovább kavargatta a rántást.   

image

 

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december karácsonyától orosz kézen)

Már 9-re be akartam menni a Nemzeti Bizottságnak nevezett karavánszerájba, de 12 lett belőle. Fát kellett vágni, vizet kellett behozni. Aztán feljött a kaukázusi őrmester, és mutogatta az ablakon a szőnyeget. Megijedtem: azt hittem, ágyútakarónak akarja használni. Magyaráztam, hogy drága holmi. Lementem vele, gondoltam szólok a hadnagynak. Hát odavisz az ágyújához, kiszed a hóból egy nagy piros szőnyeget. „Ezt magának adom – mondta –, piszatyel haraso cselovek.” Szorongattam a kezét. „De mit adhatok én magának?” Elmosolyodott: „Rucka, malinka rucka.” Ezt a szót még sosem hallottam, de rájöttem, hogy a múltkori töltőtollra gondol. Ez volt ugyanis az a katona, aki feljött, és el akarta vinni a lámpát, töltőtollamat és a bicskámat, s Josette visszakönyörögte. Segített felcipelni a szőnyeget. A lépcsőn megálltam. Nem fogadhatom el. Nevetett. Dehogyis. Gondolt ő erre is. Ezt még Romániából hozta magával. Nem sokat értek a szőnyegekhez, azt hiszem, szmirna. Szép vörös és használatlan. Odaadtam érte a tollat, erre még adott petróleumot, és ígért kenyeret.

 

Fenyő Miksa
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Délután 4 óra. A küzdelem közvetlen közelünkben folyik. Azt beszélik, hogy az oroszok még nem jutottak túl a Horánszky utcán, s hogy az 1. számú ház még német kézen van. Borzasztó lenne a visszaütés. Egy pincebeli ember ront be: a pinceablakon magyar katonák ereszkednek le a szomszéd házból. Nem tudni mifajták, úgy látszik menekülni próbálnak az orosz elől. Ebből baj lesz mindannyiunkra. Izgalom. Azután lecsillapodunk: orosz katona kíséri a magyarokat, foglyok. Vagy megadták magukat, vagy pedig egy kiürített hadikórház betegei – mert sok kötéses katona van közöttük. És éjjel mi lesz? És holnap mi lesz? Nem kívánom viszontlátni a nácikat: ez idő szerint egyetlen pozitív életprogramom.

Társaim pillanatnyilag megnyugodtak. Menüket állítanak össze. Az egyik disznókarmonádlit kíván káposztával és töpörtyűs pogácsát. A másik húslevest tortellinivel, utána foglyot lencsével és túrós palacsintát. Ria párizsi ebédet állít össze: osztriga, oeufs á la Bercy és gyümölcstorta. A feketekávéban teljes a megegyezés. Tibor, hogy elzavarja ezeket a víziókat, egy tortaszeletet állított a menübe, melyet hagymás késsel szeleteltek.

 

Déry Tibor 50 éves író
Pest, V. kerület. Nádor utca

Akkor már hallottunk arról, hogy a németek utcáról utcára hátrálva, minden házat külön megvédenek  s némelyikünk azt is tudni vélte, hogy az egyik épségben maradt balkonunkon gépfegyverállást akarnak kiképezni s a pincét is védeni fogják. A megrémült lakók elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek a vezénylő tiszthez. Kísérőnek engem osztottak be a légóparancsnok mellé. Ez a választás igen mulatságos módon, már az erőviszonyok hirtelen átbillenését jelezte, mint ahogy ezt megelőzőleg is – abban a mértékben, ahogy a front a Nádor utca felé közeledett – a lakók már egyre udvariasabbak s előzékenyebbek lettek anyámhoz. Hogy a németek végképp elvesztették a háborút, azt abból tudtam meg, hogy egy nap a házfelügyelőné előre köszönt nekem.

Odafönt, a földszintes lakásban, ahol estefelé a tisztet felkerestük, az elülső szobában egy házbeli asszony kávét főzött a katonáknak, akik agyongyötörve, ájult fáradtságban, szétvetett tagokkal, szinte tehetetlenül feküdtek a szoba padlóján. Többnyire fiatal gyerekek voltak. Nemhogy gyűlöletet, inkább szánalmat éreztem irányukban. Valószínűleg fiatalságuknak szólt. De részvétem alatt a lappangó harag s megvetés, mely az egész nép ellen fordult, még sokáig gerjesztette indulataimat. Szóról szóra emlékszem arra, amit akkor az egyik fiatal katona mondott nekem, száraz kétségbeeséssel hangjában.
- Wir schaffen’s nicht mehr - mondta poroszos kiejtéssel, - sie sind zu stark.
Hogy nem bírnak már az oroszokkal, azaz: hogy megmenekültem. 

A bejegyzés trackback címe:

https://utolsopercek.blog.hu/api/trackback/id/tr937102671

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.