Utolsó percek művészete

„- Aszondták sosem érnek ide.
- Ideérnek gyermekem, ahogy mi is odaértünk a Don partjához, csak ez egy kicsit kínosabb.”

Január 11. Csütrötök

2015. február 04.

Pest, XIV. kerület, Állatkert

Borzalmas látvány fogadta reggel – egy éjszakai légitámadás után – a kert dolgozóit. A krokodilok és alligátorok reggelre befagytak a terrárium vizébe. Melegvíz-utánpótlás már napok óta nem volt, s éjjel a félkör alakú épület kupoláját a légnyomás leemelte. (A szerencsétlen hüllők tetemeit csak a tavaszi hóolvadás után lehetett eltemetni.)

 

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Az éjszaka cifra kórust hallgattam sokáig. Az egész óvóhely köhögött. Csaknem mindenki hurutos. Van egy ember itt, aki órák hosszat köhög egyfolytában. De úgy, hogy majd kiszakad a tüdeje. Én is köhögök. Ha véletlenül csend van, és akkor lep meg a köhögési inger, fejemet a dunyha alá dugom, hogy ne zavarjak másokat. Óriási légcsőhurutom van. Minden lélegzetvétel karcolóan bántja a légcsövemet, s ha köhögök, fáj. Izzadok, soványodok. Itt a pincében ez az állapot nem is fordulhat jobbra. Úgy gyógyítom magam, hogy fölmegyek a lépcsőházba, és ott álldogálok minél többet.

Van még egy darab tíznapos kenyerünk. Nem száraz, dehogy száraz. Sőt nedves. Minden nedves itt. A dohány, a cigaretta is megnedvesedik. Csodálom, hogy az irkámba még lehet írni. Lesz zsebkendőm! Hat darab szárad a műhelyben kifeszített madzagon. Nagy eredmény. Tiszta zsebkendő, valóságos üdülés.

No, az egyik jól kosztoló család ma már szerény vacsorát evett, mákos tésztát. De azért jó zsírosat, mákosat, cukrosat és nem keveset. A másik jól kosztoló család is ma aszkétizmust játszott, vacsorájuk krumplipaprikás volt sült szalonnával ás ecetes paprikával, hozzá fehér házikenyér.

Nincs petróleumunk, a folyosót, a lépcsőket nem világítjuk. Ha fölmegyek, ha lejövök, gyufát kell gyújtogatni. De gyufa nincs. T. ad itt-ott egy skatulyával. Annyiszor kell kigyújtani, hogy két nap alatt vége egy skatulyának. Muszáj a gyufával is takarékoskodni. Gyakran sötétben tapogatózva járok. Mint a vak. De amikor ezeket a nyomorúságokat leírom, csak a tényeket jegyzem föl, különben tisztában vagyok azzal, hogy mindez csekélység, mindez semmi ahhoz képest, amit másoknak kell szenvedni. Öldöklés, börtön, rabság, munkatábor, drótkerítés, kivégzés, kínzás, verés egész Európában. A mi bajaink apró nélkülözések, igazi bajunk csak az állandó életveszély. Nagyobb bomba elől hiába szaladunk a lépcsőházból a pincébe.

Ma egész nap folyt a bombázás. Azt kell mondani, hogy: hála istennek! A Belváros egy része lángokban áll – így mesélik. Délután a közelünkben vágott le egy bomba, az Andrássy út táján, a Drechsler-palota körül.  

 image

 

Napokban a közeli gyógyszertárban jártam, persze hasztalanul, volt ott egy nő, s az beszélgetett a gyógyszerésznővel. Azt mondta, hogy mindjárt be kell csukni minden kaput és ablakot, senkinek sem szabad az utcán mutatkozni, mert óriási felvonulás lesz, megérkeztek a németek. No, nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak:
- Hát ezt meg hol hallotta?
- Egy úr mondta az előbb.
- Hogyan lehet ilyen marhaságot elhinni?
A nő ellenségesen nézett rám, és nem felelt.
- Miért kellene akkor még az ablakokat is bezárni, ha a maguk kedves németjei vonulnának föl? Mondja meg annak az úrnak, hogy máskor okosabbat hazudjon.
Megvallom azonban, hogy sietve távoztam a gyógyszertárból.

A gyerekek jól bírják a pincét. Játszanak, futkosnak, nekik szórakozás az egész.

 

Fenyő Miksa – író, jogász, 66 éves.
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca, Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Az iskola hátsó frontját megint bombatalálat érte. Ha Stendhal Chartreuse de Parme-jának hőse ma vágtatna végig a budapesti harctéren, aligha rajzolna olyan idilli képet, mint Waterlooról írt.

A kis Józsit ma reggel egy hivatalbeli kollégája látogatta meg. Mint hadnagy teljesít szolgálatot, egy munkaszolgálatos csapat élén. Harminchat órai munkaszolgálat után jött ide: a Hősök tere szomszédságában ásnak árkokat. Kétszáz ember dolgozott ott, negyven elesett, mögöttük, az Andrássy út torkolatánál németek, előttük, a tavi hídon túl és a Gundelnél oroszok. Az ő csapatából minden harmadiknak ha volt fegyvere. Bezzeg van a nyilasoknak – mondotta – de azt arra használják, hogy a belső frontot tartsák, rablással, gyilkossággal. A németeknek és nyilasoknak mindenük van: sonka, csokoládé, francia borok stb., ők, a magyar katonák, harminchat óra alatt egyszer jutottak élelemhez: lekváros kenyérhez. 

A gettóról azt a hírt kaptam, hogy ott éhség, tífusz pusztít, s százával szedi áldozatait. A rémségek nőttön-nőnek. „De az emberek meg nem könyörülnek.” Hősök vagyunk, hősi világszemléletnek örvendünk, és veszélyesen élünk.

Tibor beszéli. Egy aktív csendőr ezredes unokabátyja, Baky (László. Csendőr őrnagyból lett szélsőjobboldali  politikus, 1944-ben belügyi államtitkárként a deportálások egyik fő szervezője. Ekkor, a kormányszervekhez hasonlóan Sopronban székelő Nemzetbiztonsági Iroda vezetője.) jobb keze, a legvadabb orosz- és zsidófaló, tegnap fölkereste Tibor feleségét a pincéjében, és megkérdezte, hogy nincs-e ott alkalmas hely, ahol civil ruhában megbújhatna. A front kínos kerülése, úgy látszik, legfőbb dogmája a nyilashitnek. Viszont tizenöt-húszezer emberre becsülik azok számát, kiket a nyilasok a belső front védelmében felkoncoltak. Nem zsidókat.

A bejegyzés trackback címe:

https://utolsopercek.blog.hu/api/trackback/id/tr887102683

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.