Némethy Károly városi tanácsnok

Megbeszélés a "Lipótmező" kerület orosz parancsnokával. Közigazgatási kérdések tisztázása céljából Pestre. Kísérőim lesznek az itteni magyar rendőrség parancsnoka, tovább dr. Sándor Pál hírlapíró, és rendelkezésemre bocsát egy orosz tábori csendőr altisztet.
Megtesszük otthon az előkészületeket, körülbelül olyan formában, mintha békeidejében mondjuk Amerikába indulnánk.
Begyömöszöljük magunkat egy rossz kisautóba, mely, ha éppen akar, menni is tud. Végtelen orosz trén- és tüzérosztagok mellett haladunk a fagyos, csúszós utakon Budakeszi felé. Mintegy 30-40 kilométeres kerülőt kell tenni a pesti Városházáig a szokott 10 perces út helyett. Budakeszin megállítanak: a mi irataink rendben vannak, de az autót ott tartják, nincs külön fuvarlevele. Áttelepítenek bennünket egy félig rakott teherautóra. Útközben még néhány katonát és civil vándort veszünk föl. Carol, az örmény tábori csendőr - akivel rögtön megállapítjuk, hogy druszák vagyunk - a rendes felszerelésen kívül még hátizsákot cipel elemózsiánkkal. Még mindig jön szembe az ostromtüzérség. Téli verőfény. Az országúton gyalogosok, kocsik, polgárok, katonák. Új népvándorlás. Budafokon is erősen látszik a háború. Pontonhidat keresünk - az nincs. Végre néhány kilométeres gyaloglás a csatakos hóban s több-kevesebb veszekedés után Carol mindnyájunkat bezsúfol egy kompba, mely úszó jégtáblák között átvisz bennünket Csepelre. A Weiss Manfréd gyár erősen megsérült telepén keresztül bukdácsolva orosz teherautókat próbálunk megállítani, hogy vigyenek be Pestre, de itt még Carol tudománya is felmondja a szolgálatot: nem vállalkoznak szállításunkra. Nekivágunk hát a sok kilométeres útnak. A hideg miatt erősen felöltözve még nehezebben megy a sáros, csúszós úton a gyaloglás. Elfagyott lábaimat mind nehezebben emelgetem, időnként pihenő- és cigarettaszünetet kérek fiatalabb és erősebb, egészségesebb társaimtól, de már alig bírom magam. Végre bent vagyunk a városban.

 
Romok, tankcsapdák, leégett házak. Soroksári út, Ferenc körút, Üllői út. A Kálvin tér szétbombázott házai, szökőkútja. Nem lehet a németeknek, nyilasoknak soha megbocsátani, amit ezzel a várossal tettek. Több helyütt igazoltatnak, de oroszunk papírja utat nyit. Már besötétedett. Újabb pihenőnél haditanács: hol helyezkedjünk el éjszakára. A rendőrparancsnok nagybátyjához vezet. A lakás egyik szobájában belövés, a többiből is eltanácsolnak. Rosszkedvűen szedjük újra sátorfánkat.

Sándor Pál veszi át a vezetést. Sándor utca, Rákóczi tér. Romhalmazokon kelünk át. Ha van még járó-kelő az utcákon, barátságtalan, gyanakvó tekintettel mér végig és tovasiet, nehogy megszólíthassuk. Déry utca. Bérkaszárnya második emeletén szegényes kétszobás lakásban laknak új vezetőnk jobb napokat látott hozzátartozói. Boldogan fogadnak s versengenek benne, ki tud nagyobb áldozatot hozni, hogy minket elhelyezhessenek. A Carol hátizsákjából előkerülő ennivalónkból is csak nagy unszolásra fogadnak el valamit ezek a derék emberek. Furcsa, de kimerültségünk percek alatt múlóban a fűtött szobában. Félrevonulok a díványból, karszékekből összerakott hármas fekvőhely egyik sarkába, még rágyújtok egy cigarettára s végiggondolom mai napunkat, melynél fárasztóbbat az első világháború négyéves katonai szolgálata alatt sem igen szenvedtem végig. Amint Csepelről megpillantottam Pestet, Kazinczy elragadtatott hangulata jutott eszembe, melyet szép útleírásában: "Pestre" üt meg. Nekünk elragadtatás helyett legfeljebb kétségbeesés jutott osztályrészül. De nem hagyjuk magunkat. Erősen ökölbe szorítom a kezemet, lesz ez még máskép is.
Már félálomban, melyet egy-egy robbanás szakít meg, akaratom ellenére tovább működő agyam mozaikszerűen varázsol befelenéző, fáradtságtól égő szemeim elé emlékezésképeket. Nagyanyám gyakran beszélte, hogy a Duna jegén bálokat rendeztek: most hídroncsok között hullák úszkálnak a jégtáblákon. Jókai, gondolom a "Mégis mozog a föld"-ben írja le egy színésznő csónakátkelését a zajláson keresztül: most jókedvű és zajos orosz katonákkal keltünk át. Ünnepségek díszfelvonulásain vettem részt még nem oly rég egy virágzó város lüktető életében: most füstös házmaradványok között kerülgettünk emberi hullákat, állati tetemeket s ha élővel találkoztunk, elfordította rólunk ijedt tekintetét. Madách eszkimója leborul a váratlan vendég előtt: minket kitessékel úri honfitársunk. És a legszomorúbb, hogy mindezeknél a gyászos képeknél feketébb, kétségbeejtőbb a valóság.


Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Fél 12 tájban felmentem a lakásba. Apácska íróasztalának a hátát letépték és eltüzelték. A lovak alól megmentett orvosi könyveket megint szétszórták. Gyümölcsös ládákat eltüzelték. Éppen a nagy pincéből rakodtunk át a fás pincébe, mikor nagy üvegcsörömpölést hallottam a lépcsőházból. Hát az egyik SS korcs azt a ládát öntötte a földre, amelyben a megmentett vitrin porcelánok voltak. Majdnem kivétel nélkül mind összetört.
Az egész pincei életben az a sok megaláztatás a legrosszabb számomra, amiben részünk van. A németek fát kértek. Nem akartunk a fás pincéből adni, mert oda vannak berakva a koffereink. Így hát a nagy pincéből adtunk nekik, de az nagy volt. Velünk vágatták föl. Mialatt mi vágtuk, ők nevettek. A W.C.-t nekünk kell utánuk tisztogatnunk, mert ha tele van, egyszerűen melléje piszkítanak a földre. A parkettás szobákban nyílt tüzet gyújtanak. Minden bútorunk barikád. A helyzet kibírhatatlan.
Preisingeréknél az oroszok vannak. Az lefelé a 3. ház. 5 órakor a németek elmennek, mert azt hallották, hogy bekerítették őket, és a Naphegy felől támadnak az oroszok.
Fél 9. A németek megint visszajönnek. 9-kor a németek megint elmentek. Kiürült az óvóhely. Felszöktem körülnézni. A lakásban vannak még németek. Döglött lovak mindenfelé. Vérszag, enyhe hullaszag aromával, finoman keverve füsttel. Hideg van. A szobákban térdmagasságig áll a trágya.


Mikó Zoltán vezérkari százados a Fővezérség Defenzív Osztályának vezetője, különleges alakulatok megbízott főszervezője. A különleges alakulatokon belül ellenállási csoportokat hoz létre. A front oroszok előtt való megnyitását tervezte, amihez egy zászlóalj-parancsnok segítségét kérte. Helyettesét küldte tárgyalni, akit embereivel együtt elfogtak.

Bondor Vilmos 29 éves főhadnagy
I. kerület, Vár

A börtönben csigalassúsággal teltek a napok. Tisztet már napok óta nem láttunk, de elmaradtak az altisztek is. A legénység pedig feltűnően elnézőnek mutatkozott. Már nem törődtek különösebben a foglyokkal. Már bent jártunk a februárban, amikor este 6 óra tájban váratlanul beállított a legényem. Nagyon izgatottnak látszott. Hamarosan megsúgta, hogy miért. Az alakulatoknál riadót rendeltek el és a századparancsnokok közölték, hogy ma éjszaka kitörést kísérelnek meg! Rögtön felugrottam és kiléptünk a már nyitva hagyott ajtón. Kint két csendőr várt, a legényem barátai. Jelentették, hogy a csendőrlegénységet most sorakoztatják. Tudomásuk szerint a csapat gyülekezőhelye a Szentháromság tere. Kihallgatták az altisztek tanácskozását, akik szerint este 8 órára kell a csendőrosztagnak a készenléti helyre bevonulni a német élcsapatok mögé. A két csendőr kijelentette, hogy ők nem fognak kitörni. Arra kértek, hogy vegyem magam mellé őket. Még többen is lesznek, már várnak rám egy tucatnyian. Mindegyik géppisztollyal felszerelve. Közben a villanykörték mindenütt kialudtak, s így botorkáltunk, míg a felső emeletre jutottunk. Itt kísérteties látvány fogadott. Körös-körül égett minden, a királyi palota épületei lángokban álltak. Ezeket részben az orosz gránátok, részben pedig a németek gyújtották fel. Innen már a csendőrök elhúzódtak, de legalább egy szakasznyi visszamaradt. Ezek felett azonnal átvettem a parancsnokságot és egypár szóval kifejtettem előttük, hogy ha meg akarják menteni bőrüket, először a foglyokat kell menteni. Meg is szerveztem a körlet védelmét, arra az esetre, ha valaki, vagy valakik visszajönnének, és fel akarnák robbantani a bezárt embereket. Erre az intézkedésre azért volt szükség, mert az a hír terjedt el, hogy kitörés esetén felrobbantják a még használható helyiségeket. Hogy ki rendelte el ezt, azt már nem lehetett kideríteni, de tervbe volt véve. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a parancsnoki irodában több láda "trikettő" robbanóanyagot találtunk. A ládák tetején hevertek a gyújtózsinórok és a gyutacsok.
Hála a sorsnak, a későn kapott riadóparancs és a nagy sietség miatt nem tudták használni.


Egy nyilas tiszt, I. kerület, Vár

- A felmentő egységek Budakeszin vannak. Gyerekjáték lesz a kitörés. Elől mennek majd a tigrisek, utána a gépesített SS-alakulatok, azután a nyilas egységek, majd a Wehrmacht és a magyar csapatok. A Dunántúlon kipihenjük magunkat, megkapjuk a csodafegyvereket. Garantálom, hogy három hét múlva egy orosz katona sem lesz az országban.


Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Néhány közömbös nap után délután 5 órakor irtózatos ágyúzás kezdődött, és a Városmajorban felújultak a harcok. Az oroszok észrevétlenül eltűntek házunkból, és egy SS katona futott be izgatottan az óvóhelyre. Én éppen a kijáratnál álltam. Közölte velem, hogy kitörésben vannak, és ellentámadást hajtanak végre. Ők három csoportban törtek ki a Várból. 8000 ember az Olasz fasor felé, 8000 a Bécsi úton át, 8000 pedig a Farkasréti temető, illetve Budaörs felé tört előre. A német katona érdeklődött, nem lehetne-e az óvóhely vészkijáratán át messzebbre jutni, mert az utcát az oroszok tűz alatt tartják. A páncélosok előrerohantak, a gyalogság pedig utánuk igyekezett. Az óvóhelyen nagy izgalom támadt. Nem örültünk, mert akkor már hallottuk, milyen szörnyű az, ha egy helység a harcok során többször gazdát cserél. Ismertük már az oroszok hatalmas harci felszerelését, és az orosz túlerő megállítása valószínűtlen volt, ha Stalingrádtól Budapestig nem sikerült. Az este és éjszaka rengeteg német és magyar katona, nyilas és civil, férfi és nő menekült be házunkba. Hozták a sebesülteket. Az óvóhely első helyiségét, ahol mi tanyáztunk, ki kellett üríteni. Kofferjaimat, melyekben minden megmentett értékünk volt, alig tudtam elhelyezni az egyik belső teremben, ahová családommal együtt bezsúfolódtunk. Súlyos sebesülteket hoztak be egyfolytában. Nyugágyunkba és matracainkra sebesülteket fektettek. Haslövéses, fejsérült, többszörösen karsérült katonák jajgattak, és állandóan kötözték őket. Vizet kértek, utolsó készleteinket és összes poharainkat széjjelhordták. Asszonyaink ápolgatták a betegeket. Feleségem is az ápolónők között tevékenykedett. Az éjszaka folyamán több száz katona volt már a házban, és a földszinti lakásokat megtöltötték. A csatazaj tartott, harcikocsik dübörgését hallottuk, remegett alattuk a ház. Kitörő „Párducok” voltak. A katonák másnap folytatták volna útjukat Budakeszi felé, szerintük odáig szabad volt az út, ott pedig a felmentő seregekkel találkoztak volna. A hangulat nagyon rossz volt. Irtózatos veszteségeik voltak a kitörőknek. SS legények, akik megjárták Stalingrádot, letörten mesélték, hogy az semmi sem volt a mostani kitörés borzalmaihoz képest. Az orosz ágyuk és géppuskafészkek már hetek óta várták a kitörést, és amikor ez bekövetkezett, megnyitották a pergőtüzet, és úgy kaszálták le a rohamozó német gyalogságot. Legtöbben elszórták hátizsákjukat, melyben zsír, szalonna, cukor, konzerv, egyszóval a német határig elegendő élelmiszer volt, és csupán fegyvereikkel folytatták az előnyomulást, míg sikerült egy házba bemenekülni. A Városmajor és Olasz fasor tele volt sebesültekkel. Akik a ház közelében sebesültek meg, bevánszorogtak, vagy becipelte őket egy bajtársuk, de a Városmajor területén egész éjjel jajgattak az ottmaradtak, míg el nem véreztek, vagy meg nem fagytak. A géppuskák pedig szüntelenül szóltak. Az utcán elszórtan és csoportosan mindenfelé halottak hevertek a nagy csata után. Körülbelül 400 katona vesztette életét a Városmajor és Olasz fasor mentén.


Vajda Alajos, katona
Buda, I. kerület, Hattyú utca

Amit onnan kinézve láttam az minden képzeletet felülmúlt. A Széna tér és a Széll Kálmán tér majdnem teljesen világos volt a sok nyomjelző lövedéktől, világítórakétától, fényszóróktól. Vízszintes fénycsíkok tömegét vonták a nyomjelző lövedékek. Akna akna mellett robbant. Cseppet sem túlzás, ha azt írom, hogy mindenfelé hullahegyek tornyosultak.

Paulits József, katona.
Buda, I. kerület, Alagút

Kaptam egy egész füstölt karajt, 2 kg cukrot, 2 kenyeret, rizst, téliszalámit, margarint, egy kulacs pálinkát. Sajnos csak elenyésző részét tudtam magammal vinni, mert még más pakolnivaló is volt. Az Alagút (itt volt a főhadiszállás) kijáratától mintegy 20-30 méterre lévő Krisztina körúton, azt hiszem a 97. számú háznál, ott volt a bejárat a szennyvízcsatornába. Akna, tüzérségi tűz, világító rakéták mellett vonultunk ezen a rövid úton. Végre megérkeztünk a fentebb említett ház pincéjébe, egy kb. méteres átmérőjű enyhén lejtős, többméteres, hordó alakú nyíláson jutottunk le a csatornáig, ami kábé 3 x 3 méter kör alakú folyosó volt. A fenekén kb. 40 centi mély árokrésszel. Szerencsére gyertyánk volt egy pár, és azzal világítottunk a különben teljesen sötét alvilágban. Nem hiszem, hogy az Alpok hegymászói lassabban jártak volna, mint mi mentünk előre. Időnként csigalépcsős vaslapokkal lezárt nyílások alatt mentünk el, ahol hallani lehetett a föld feletti elkeseredett harci zajt.