Dobolyi Lajos 50 éves erdélyi avant-garde költő a Budai Összetartásban
Hetedik hete vagyunk körülzárva, de reményünket pillanatra sem veszítettük el. Tudjuk, hogy a felmentő csapatok közelednek és egyszer - bármibe kerül is - Budapest felszabadul. Ez a bizonyosság tartotta bennünk a lelket a legnehezebb órákban, és ha eddig kitartottunk, nem veszthetjük el bátorságunkat az utolsó pillanatban, amikor már közel a szabadulás. Szöllősi miniszterelnökhelyettes testvér üzenete határozottan és világosan megígérte a felszabadulást, és napról-napra egyre jobb hírek érkeznek a felmentő seregek közeledtéről. Közelednek a felmentők testvéreim, és nekünk nincs más feladatunk, mint a további helytállás. Ezeket a hősöket, akik hetek óta állják az ellenség gyilkos rohamait, nem kell buzdítanunk. Ők megteszik továbbra is szent kötelességüket. A nemharcoló lakosságot kell felszólítanunk arra, hogy tartson ki az eddigi hűséggel, ne higgyen a rémhíreknek és bízzék a végső győzelemben, mert az a miénk lesz.
Hirdetés a Szabadságban
Cirill írást, orosz nyelvet, új orosz helyesírást tanít bölcsészhallgató. Szobát, ellátást keres, Víg-u. 18.I.5.
Tersánszky Józsi Jenő 55 éves író Buda, XII. kerület, Avar utca 9.
Éjjel németek jöttek kétszer is, hogy kulcsokat adjunk a lakásokhoz. Védik a házat. Az emeleteken németek. Fosztogatás. De bárcsak ezzel úsznánk meg. Így sincs semmi. S-éktől a lekvárt kiették. Kedves egészségükre! Bámulatos fegyelmezettségük. Két ruha rajtam és minden könnyen vihető holmim. Szörnyű, hogy otthonomból így kell esetleg távoznom. De fene bánja, ha így megúszom.
Ez az a bizonyos leírhatatlan jelenet. Minden nő sír, minden férfi szeme könnyes. Az a hír jött, hogy magyarok vannak az orosz felmentők közt. Majd talán eszembe jut leírni a percek részleteit: - a szomszéd nagy házból integető oroszokat, - ahogy hozzák a hírt, hogy a nyilas fodrász házában már oroszok vannak. Micsoda vélemények a házban a politikázó polgárnép között! Őrülten érdekes. Most éppen arról folyik a csevetelés, hogy nincs értelme többé a torzsalkodásnak. Ámen!
Az oroszok vendégei vagyunk már házunkban. Először ijesztő volt kissé a bevonulás. De, ha megúsztuk ezzel, remek volna. Órám egy öreghez kerül, aki afféle felhajtó lehet. És a késem ahhoz, aki denaturált szesszel kínált. A pincében különböző típusok: a meggyőződéses a sarlót és kalapácsot magyarázta meg, a románul beszélő ránk akarta fogni, hogy németek vagyunk. A különböző két szőke: a vad és a beszédes, barátkozó. Klári, az ápolónő és a szomszédnő a katonák murijában. Annyi baj legyen! Most itt vagyunk már megint otthonunkban. A kazánháziak is nálunk. Ha a tendencia javulna, jó lenne. Remélem, ezeknek az oroszoknak egyre megy, hogy írok vagy muzsikálok. Ez a fontos.
Deseő László, 15 éves Buda, I. kerület, Mészáros utca
Velünk szemben már a pályatesten is vannak oroszok, a vonat kerekei alól lőnek. A sebesültek nagyon félnek, mert állítólag az oroszok minden SS-t kivétel nélkül agyonlőnek. Az önszántukból a németekhez szökött oroszok félnek a leginkább. Reggel fél 9. A pince feljáratánál állok. Az előbb érkezett 17 német a ház védelmére. Van közöttük angol származású SS is. 5-en itt álnak mellettem. Közben írok. Nem beszélgetünk. Nagyon idegesek. Egyik cigarettát a másik után szívják. A kezük remeg. Géppisztoly táraikat töltik fel. Az egyik közülük pilóta. Itt lőtték le a gépét, most ő is véd. Nagy rakéta pisztoly fityeg az oldalán. Már eddig ketten kérték, hogy átöltözhessenek civilbe. Az emeleten ott lehet, azt nem engedjük, hogy az óvóhelyen öltözzenek. A házban még egy ló döglött meg. A falak embermagasságig véresek, lóvéresek. 5 óra után 10 perccel egy aknától sebesült németet kötöznek a pince folyosóján. A combján sebesült meg és a kezén. Megnéztem. Már nem izgat a vér. Az ujjáról tövestül leszakította az egyik repesz a körmöt. A csont is kilátszott. Nagyon, szinte rendellenes mély hangon jajgatott. Ilyenkor Margit néni olyan sápadt, mintha el akarna ájulni.
Gergely Magdolna 43 éves kémikus Buda, II. kerület, Pasarét, Nagyajtai utca
Feri és Manci elindultak Pestre. Tiszt ordít, hogy kidobnak a házból, ha nem mosunk a katonáknak. Hárman nekiállunk, Margit, Mari és én hideg vízben mosni. Koszosak, mocskosak és tetvesek. Elmegyünk az Elöljáróságra orvost keresni, de az egész Elöljáróságot elvitték havat takarítani. Manciék nem tudtak átmenni, mert a jég zajlik. A Hitleréknél az oroszok háromszor olyan szörnyűek. Pesten van víz, Budán nagy vízhiány. Délután kitesznek minket a szobából, mert 3 tisztnek kell. Hosszas könyörgés után beengednek az ebédlőbe. 2 díványt kell nekik odaadni. Napó, Jenő bácsi, Paula néni ágyban, többiek matracokon meg földön alszunk. Éjjel a tisztek moziba mentek; van itt egy orosz mozi. Aztán nagy ordibálás, éneklés, de nem volt baj.
Hirdetés a Szabadságban
Forrai György zeneszerző-karmester ismét megkezdte dizőzök képzését és korrepetálását. VI. Vörösmarty-utca 24b. II.6.
Rákosszentmihálynál az átvállalt batyut visszaadtam öreg tulajdonosának és elbúcsúztam a zsidó csoporttól. A Thököly-úton elértem a Keleti-pályaudvart, átbukdácsoltam a térre borított, romos törmeléken, a Rákóczi-úton kerestem a járdát, hogy gyorsabban érhessek a belvárosba. Nem volt járda! Végig az úttestet és a járdákat, háztól-házig, faltól-falig hatalmas romhalmaz borította, azon tapostak a járókelők olyan ösvényeket, amilyenek a földekre vezetnek a falvakból. Felkapaszkodtam a gyalogösvényre, sokszor az első emeltig vitt fel, majd leejtett az utca szintjére. Konokul mentem, a Dohány-utcai összefutásnál feltekintettem arra a házra, ahol utoljára laktam, felső emeletét beszakította egy gránát, szobám helyén a tetőszerkezet összetorlódott gerendái ágaskodtak. Néhány utcát már megnyitottak a forgalomnak, orosz autóoszlopok robogtak át a városon, magánkocsi nem járt, vagy a németek vagy az oroszok elrekvirálták. Az üzletek kifosztottan sötétlettek, hullaszag áradt belőlük, az elpusztult lovak feldaraboltan hevertek.
Kitámolyogtam a Duna-partra, és eltakartam a szememet. A Királyi Vár pompás, barokk épülete kiégett, falai fájóan meredtek a magasba, kivert, kifordult ablakain át látszott az ég. És a hidak! Európa legszebb hídjai nem voltak többé. Valamennyit felrobbantották a németek. A Ferenc József (ma Szabadság) híd pest fele állott, a budai rész úgy ágaskodott, mint egy felhevült paripa, az Erzsébet-híd büszke ívei belelógtak a Dunába, a budai tartóoszlop összeroskadt, a Lánchíd klasszikus kőpilléreiről a tartóívek reménytelenül csüngtek kétoldalt, mint élettelen karok, a Margit-híd másik felét is levegőbe röpítették. (A pesti fél még 44. november 4.-én délben, robbanófejek felszerelése közben véletlenül felrobbant. Több 100 áldozat.) A pesti part híres szállodasora kiégett, csak csupasz falak állottak, a túlsó oldal vaskerítését kukoricaszárral fonták be, mögötte német katonák mozogtak. Lehajtott fejjel indultam vissza a belvárosba, valakit kell találnom, akivel beszélhetek, akinél megszállhatok. De hát ki maradt életben?
Hirdetés a Szabadságban
ROXI! Élünk! Anna, Évi és az Öregek.
A IX. kerületi kapitányság 57. őrszobájára beosztott rendőrök a Ferenc krt. 16 szám alatti ház romjai átvizsgálásakor észrevették, hogy a romok alól kis résen füst tör elő. Az egyik rendőr odasietett és segélykiáltásokat hallott. Segítségül hívta a szomszédos épület lakosait, és közös erővel munkához láttak. Hosszas munka után feltárták az épület egyik óvóhelyéül szolgáló helységét, ahol két nőt találtak. Az átélt izgalmaktól, nélkülözésektől szinte aléltan mondták el, hogy még január 14-én kerültek a romok alá, és azóta az ott talált babon és káposztán éltek, csak annyi tűzrevalót találtak, hogy megmeneküljenek a fagyhaláltól.
Deseő László, 15 éves Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.
Reggel hallottuk, hogy egy géppuska végigsöpört a szobákon, és utána egy ló feldőlt, még sokáig kapálódzott utána, míg elcsendesedett. Az egyik német, mikor a lakásban jártam, mindenképpen azt akarta, hogy nézzek ki az ablakon. Gondolta, nem tudom, hogy akkor lelőnek. Az egyik német csak egy pillanatra tartotta ki a sisakját az ablakon, máris 5 helyen volt átlőve. Negyed 10. Az egyik katona a szalonablakon leselkedett ki (a kis kíváncsi), fejlövést kapott. Amikor a szalonban jártam, és az ablak alatt, ahol őt kilőtték, átbújtam (mivel mutatkozni nekem sincs kedvem) belenyúltam véletlenül a földön szétfolyt agyvelős vérbe. Ebéd közben jutott az eszembe, hogy még azóta nem mostam kezet. Azért ettem nyugodtan tovább. Kezet mosni luxus. Már az óvóhely feljáró felől is lőnek. Ilyennek képzeltem a háborút. Most már nagyon unom. Nagyon aknáznak. A házmesterlakásban már négy hulla fekszik. Az óvóhelyen néha nem is lehet látni, mert olyan nagyon porlik a vakolat. A lámpa sokáig imbolyog. A vakolat porszemeken megtörik a fény. Néma csend. Aztán megint kelepel a géppuska, robban az akna. Nem is gyújtottunk ma be, mert a kémény annyira el van lőve, hogy nem bírnánk ki a füstben.
Bükkös György 33 éves elektroműszerész, volt zuglói nyilas kerületvezető I. kerület, Vár
Reggel a Dísz térről mentem a szolgálati helyemre, és láttam, hogy az egyik házból kijön Rechtmann Kurt (a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom budapesti főkerületvezetője) és Sándor Alajos. Nagyon meglepődtem, mert Sándort régen nem láttam. Rechtmann azt mondta, jó hogy jövök, mert éppen hat embert ítéltek el most. Ekkor jött Füredi, Erős és elmentünk a hat emberért. A volt Pénzügyminisztérium tűzfalánál agyonlőttük őket.
dr. Farkasházy László orvos hadnagy Buda, I. kerület, Sziklakórház
A kórház őrsége hirtelen riadót fújt, és a bejárat környékén a németek, még a sebesültek is eszeveszett bokacsattogtatásba kezdtek – már akinek még volt bokája. Egyszer csak felbukkant egy csomó társasági egyenruhás tiszt, csupa magas sarzsi, az élükön egy magas, ösztövér, kopaszodó, görnyedt tartású SS-tábornokkal. A németek elhűlve mondogatták egymás között, hogy ez maga Pfeffer-Wildenbruch tábornok, a főparancsnok. A tábornok meglehetősen sápadtnak látszott, az arca feldúlt volt. Átrohant az osztályunkon – nálunk csupa amputáltak voltak, ezért lépten-nyomon kerülgetnie kellett, sőt időnként a földre fektetett sebesülteken kellett átlépnie. Görcsösen sietett. A kísérete úgy tipródott a nyomában, mint valami riadt birkanyáj. Láthatóan valamennyiüket a hányinger fojtogatta a mindent megülő vastag bűztől, ami a sebekből meg a dizantériások ürülékéből és hányadékából áradt. És akkor a tábornok idegességében eltévesztette az ajtót. Ahelyett, hogy a kijárathoz ment volna, az egyik oldalajtót nyitotta ki. Becker doktor, az osztály főorvosa, aki a birkanyáj végén caplatott, rémülten felkiáltott, hogy figyelmeztesse, de már elkésett. Pfeffer-Wildenbruch tábornok kinyitotta az ajtót, egy kis fülkébe nyitott be, amit korábban tisztítószerek tárolására használtunk, most azonban ez volt az amputált testrészek temetője. A tábornok egy pillanatra döbbenten bámult rá a már mellmagasságig felhalmozott lábakra, kezekre és ezek mindenféle részeire, aztán becsapta az ajtót, és a belső zsebéből kirántva egy zsebkendőt megtalálta a kijáratot. Így láttuk utoljára, az arca elé szorított zsebkendővel, hatalmas erőfeszítéssel kényszerítve vissza a feltörő okádást.
Olvasói levél a Szabadságban
A Kazinczy-utcai fürdő környékének lakói a legnagyobb megdöbbenéssel látják, hogy a fürdő udvarán felügyelet nélkül hevernek száz számra a hiányosan fedett testű hullák, és ahelyett, hogy azokat elszállítanák, esténként újabb és újabb hullahegyek emelkednek, már nem is a fürdőben, hanem a kapu előtt a járdán.
Megbeszélés a "Lipótmező" kerület orosz parancsnokával. Közigazgatási kérdések tisztázása céljából Pestre. Kísérőim lesznek az itteni magyar rendőrség parancsnoka, tovább dr. Sándor Pál hírlapíró, és rendelkezésemre bocsát egy orosz tábori csendőr altisztet. Megtesszük otthon az előkészületeket, körülbelül olyan formában, mintha békeidejében mondjuk Amerikába indulnánk. Begyömöszöljük magunkat egy rossz kisautóba, mely, ha éppen akar, menni is tud. Végtelen orosz trén- és tüzérosztagok mellett haladunk a fagyos, csúszós utakon Budakeszi felé. Mintegy 30-40 kilométeres kerülőt kell tenni a pesti Városházáig a szokott 10 perces út helyett. Budakeszin megállítanak: a mi irataink rendben vannak, de az autót ott tartják, nincs külön fuvarlevele. Áttelepítenek bennünket egy félig rakott teherautóra. Útközben még néhány katonát és civil vándort veszünk föl. Carol, az örmény tábori csendőr - akivel rögtön megállapítjuk, hogy druszák vagyunk - a rendes felszerelésen kívül még hátizsákot cipel elemózsiánkkal. Még mindig jön szembe az ostromtüzérség. Téli verőfény. Az országúton gyalogosok, kocsik, polgárok, katonák. Új népvándorlás. Budafokon is erősen látszik a háború. Pontonhidat keresünk - az nincs. Végre néhány kilométeres gyaloglás a csatakos hóban s több-kevesebb veszekedés után Carol mindnyájunkat bezsúfol egy kompba, mely úszó jégtáblák között átvisz bennünket Csepelre. A Weiss Manfréd gyár erősen megsérült telepén keresztül bukdácsolva orosz teherautókat próbálunk megállítani, hogy vigyenek be Pestre, de itt még Carol tudománya is felmondja a szolgálatot: nem vállalkoznak szállításunkra. Nekivágunk hát a sok kilométeres útnak. A hideg miatt erősen felöltözve még nehezebben megy a sáros, csúszós úton a gyaloglás. Elfagyott lábaimat mind nehezebben emelgetem, időnként pihenő- és cigarettaszünetet kérek fiatalabb és erősebb, egészségesebb társaimtól, de már alig bírom magam. Végre bent vagyunk a városban.
Romok, tankcsapdák, leégett házak. Soroksári út, Ferenc körút, Üllői út. A Kálvin tér szétbombázott házai, szökőkútja. Nem lehet a németeknek, nyilasoknak soha megbocsátani, amit ezzel a várossal tettek. Több helyütt igazoltatnak, de oroszunk papírja utat nyit. Már besötétedett. Újabb pihenőnél haditanács: hol helyezkedjünk el éjszakára. A rendőrparancsnok nagybátyjához vezet. A lakás egyik szobájában belövés, a többiből is eltanácsolnak. Rosszkedvűen szedjük újra sátorfánkat.
Sándor Pál veszi át a vezetést. Sándor utca, Rákóczi tér. Romhalmazokon kelünk át. Ha van még járó-kelő az utcákon, barátságtalan, gyanakvó tekintettel mér végig és tovasiet, nehogy megszólíthassuk. Déry utca. Bérkaszárnya második emeletén szegényes kétszobás lakásban laknak új vezetőnk jobb napokat látott hozzátartozói. Boldogan fogadnak s versengenek benne, ki tud nagyobb áldozatot hozni, hogy minket elhelyezhessenek. A Carol hátizsákjából előkerülő ennivalónkból is csak nagy unszolásra fogadnak el valamit ezek a derék emberek. Furcsa, de kimerültségünk percek alatt múlóban a fűtött szobában. Félrevonulok a díványból, karszékekből összerakott hármas fekvőhely egyik sarkába, még rágyújtok egy cigarettára s végiggondolom mai napunkat, melynél fárasztóbbat az első világháború négyéves katonai szolgálata alatt sem igen szenvedtem végig. Amint Csepelről megpillantottam Pestet, Kazinczy elragadtatott hangulata jutott eszembe, melyet szép útleírásában: "Pestre" üt meg. Nekünk elragadtatás helyett legfeljebb kétségbeesés jutott osztályrészül. De nem hagyjuk magunkat. Erősen ökölbe szorítom a kezemet, lesz ez még máskép is. Már félálomban, melyet egy-egy robbanás szakít meg, akaratom ellenére tovább működő agyam mozaikszerűen varázsol befelenéző, fáradtságtól égő szemeim elé emlékezésképeket. Nagyanyám gyakran beszélte, hogy a Duna jegén bálokat rendeztek: most hídroncsok között hullák úszkálnak a jégtáblákon. Jókai, gondolom a "Mégis mozog a föld"-ben írja le egy színésznő csónakátkelését a zajláson keresztül: most jókedvű és zajos orosz katonákkal keltünk át. Ünnepségek díszfelvonulásain vettem részt még nem oly rég egy virágzó város lüktető életében: most füstös házmaradványok között kerülgettünk emberi hullákat, állati tetemeket s ha élővel találkoztunk, elfordította rólunk ijedt tekintetét. Madách eszkimója leborul a váratlan vendég előtt: minket kitessékel úri honfitársunk. És a legszomorúbb, hogy mindezeknél a gyászos képeknél feketébb, kétségbeejtőbb a valóság.
Deseő László, 15 éves Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.
Fél 12 tájban felmentem a lakásba. Apácska íróasztalának a hátát letépték és eltüzelték. A lovak alól megmentett orvosi könyveket megint szétszórták. Gyümölcsös ládákat eltüzelték. Éppen a nagy pincéből rakodtunk át a fás pincébe, mikor nagy üvegcsörömpölést hallottam a lépcsőházból. Hát az egyik SS korcs azt a ládát öntötte a földre, amelyben a megmentett vitrin porcelánok voltak. Majdnem kivétel nélkül mind összetört. Az egész pincei életben az a sok megaláztatás a legrosszabb számomra, amiben részünk van. A németek fát kértek. Nem akartunk a fás pincéből adni, mert oda vannak berakva a koffereink. Így hát a nagy pincéből adtunk nekik, de az nagy volt. Velünk vágatták föl. Mialatt mi vágtuk, ők nevettek. A W.C.-t nekünk kell utánuk tisztogatnunk, mert ha tele van, egyszerűen melléje piszkítanak a földre. A parkettás szobákban nyílt tüzet gyújtanak. Minden bútorunk barikád. A helyzet kibírhatatlan. Preisingeréknél az oroszok vannak. Az lefelé a 3. ház. 5 órakor a németek elmennek, mert azt hallották, hogy bekerítették őket, és a Naphegy felől támadnak az oroszok. Fél 9. A németek megint visszajönnek. 9-kor a németek megint elmentek. Kiürült az óvóhely. Felszöktem körülnézni. A lakásban vannak még németek. Döglött lovak mindenfelé. Vérszag, enyhe hullaszag aromával, finoman keverve füsttel. Hideg van. A szobákban térdmagasságig áll a trágya.
Mikó Zoltán vezérkari százados a Fővezérség Defenzív Osztályának vezetője, különleges alakulatok megbízott főszervezője. A különleges alakulatokon belül ellenállási csoportokat hoz létre. A front oroszok előtt való megnyitását tervezte, amihez egy zászlóalj-parancsnok segítségét kérte. Helyettesét küldte tárgyalni, akit embereivel együtt elfogtak.
Bondor Vilmos 29 éves főhadnagy I. kerület, Vár
A börtönben csigalassúsággal teltek a napok. Tisztet már napok óta nem láttunk, de elmaradtak az altisztek is. A legénység pedig feltűnően elnézőnek mutatkozott. Már nem törődtek különösebben a foglyokkal. Már bent jártunk a februárban, amikor este 6 óra tájban váratlanul beállított a legényem. Nagyon izgatottnak látszott. Hamarosan megsúgta, hogy miért. Az alakulatoknál riadót rendeltek el és a századparancsnokok közölték, hogy ma éjszaka kitörést kísérelnek meg! Rögtön felugrottam és kiléptünk a már nyitva hagyott ajtón. Kint két csendőr várt, a legényem barátai. Jelentették, hogy a csendőrlegénységet most sorakoztatják. Tudomásuk szerint a csapat gyülekezőhelye a Szentháromság tere. Kihallgatták az altisztek tanácskozását, akik szerint este 8 órára kell a csendőrosztagnak a készenléti helyre bevonulni a német élcsapatok mögé. A két csendőr kijelentette, hogy ők nem fognak kitörni. Arra kértek, hogy vegyem magam mellé őket. Még többen is lesznek, már várnak rám egy tucatnyian. Mindegyik géppisztollyal felszerelve. Közben a villanykörték mindenütt kialudtak, s így botorkáltunk, míg a felső emeletre jutottunk. Itt kísérteties látvány fogadott. Körös-körül égett minden, a királyi palota épületei lángokban álltak. Ezeket részben az orosz gránátok, részben pedig a németek gyújtották fel. Innen már a csendőrök elhúzódtak, de legalább egy szakasznyi visszamaradt. Ezek felett azonnal átvettem a parancsnokságot és egypár szóval kifejtettem előttük, hogy ha meg akarják menteni bőrüket, először a foglyokat kell menteni. Meg is szerveztem a körlet védelmét, arra az esetre, ha valaki, vagy valakik visszajönnének, és fel akarnák robbantani a bezárt embereket. Erre az intézkedésre azért volt szükség, mert az a hír terjedt el, hogy kitörés esetén felrobbantják a még használható helyiségeket. Hogy ki rendelte el ezt, azt már nem lehetett kideríteni, de tervbe volt véve. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a parancsnoki irodában több láda "trikettő" robbanóanyagot találtunk. A ládák tetején hevertek a gyújtózsinórok és a gyutacsok. Hála a sorsnak, a későn kapott riadóparancs és a nagy sietség miatt nem tudták használni.
Egy nyilas tiszt, I. kerület, Vár
- A felmentő egységek Budakeszin vannak. Gyerekjáték lesz a kitörés. Elől mennek majd a tigrisek, utána a gépesített SS-alakulatok, azután a nyilas egységek, majd a Wehrmacht és a magyar csapatok. A Dunántúlon kipihenjük magunkat, megkapjuk a csodafegyvereket. Garantálom, hogy három hét múlva egy orosz katona sem lesz az országban.
Pentelényi János 34 éves mérnök Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.
Néhány közömbös nap után délután 5 órakor irtózatos ágyúzás kezdődött, és a Városmajorban felújultak a harcok. Az oroszok észrevétlenül eltűntek házunkból, és egy SS katona futott be izgatottan az óvóhelyre. Én éppen a kijáratnál álltam. Közölte velem, hogy kitörésben vannak, és ellentámadást hajtanak végre. Ők három csoportban törtek ki a Várból. 8000 ember az Olasz fasor felé, 8000 a Bécsi úton át, 8000 pedig a Farkasréti temető, illetve Budaörs felé tört előre. A német katona érdeklődött, nem lehetne-e az óvóhely vészkijáratán át messzebbre jutni, mert az utcát az oroszok tűz alatt tartják. A páncélosok előrerohantak, a gyalogság pedig utánuk igyekezett. Az óvóhelyen nagy izgalom támadt. Nem örültünk, mert akkor már hallottuk, milyen szörnyű az, ha egy helység a harcok során többször gazdát cserél. Ismertük már az oroszok hatalmas harci felszerelését, és az orosz túlerő megállítása valószínűtlen volt, ha Stalingrádtól Budapestig nem sikerült. Az este és éjszaka rengeteg német és magyar katona, nyilas és civil, férfi és nő menekült be házunkba. Hozták a sebesülteket. Az óvóhely első helyiségét, ahol mi tanyáztunk, ki kellett üríteni. Kofferjaimat, melyekben minden megmentett értékünk volt, alig tudtam elhelyezni az egyik belső teremben, ahová családommal együtt bezsúfolódtunk. Súlyos sebesülteket hoztak be egyfolytában. Nyugágyunkba és matracainkra sebesülteket fektettek. Haslövéses, fejsérült, többszörösen karsérült katonák jajgattak, és állandóan kötözték őket. Vizet kértek, utolsó készleteinket és összes poharainkat széjjelhordták. Asszonyaink ápolgatták a betegeket. Feleségem is az ápolónők között tevékenykedett. Az éjszaka folyamán több száz katona volt már a házban, és a földszinti lakásokat megtöltötték. A csatazaj tartott, harcikocsik dübörgését hallottuk, remegett alattuk a ház. Kitörő „Párducok” voltak. A katonák másnap folytatták volna útjukat Budakeszi felé, szerintük odáig szabad volt az út, ott pedig a felmentő seregekkel találkoztak volna. A hangulat nagyon rossz volt. Irtózatos veszteségeik voltak a kitörőknek. SS legények, akik megjárták Stalingrádot, letörten mesélték, hogy az semmi sem volt a mostani kitörés borzalmaihoz képest. Az orosz ágyuk és géppuskafészkek már hetek óta várták a kitörést, és amikor ez bekövetkezett, megnyitották a pergőtüzet, és úgy kaszálták le a rohamozó német gyalogságot. Legtöbben elszórták hátizsákjukat, melyben zsír, szalonna, cukor, konzerv, egyszóval a német határig elegendő élelmiszer volt, és csupán fegyvereikkel folytatták az előnyomulást, míg sikerült egy házba bemenekülni. A Városmajor és Olasz fasor tele volt sebesültekkel. Akik a ház közelében sebesültek meg, bevánszorogtak, vagy becipelte őket egy bajtársuk, de a Városmajor területén egész éjjel jajgattak az ottmaradtak, míg el nem véreztek, vagy meg nem fagytak. A géppuskák pedig szüntelenül szóltak. Az utcán elszórtan és csoportosan mindenfelé halottak hevertek a nagy csata után. Körülbelül 400 katona vesztette életét a Városmajor és Olasz fasor mentén.
Vajda Alajos, katona Buda, I. kerület, Hattyú utca
Amit onnan kinézve láttam az minden képzeletet felülmúlt. A Széna tér és a Széll Kálmán tér majdnem teljesen világos volt a sok nyomjelző lövedéktől, világítórakétától, fényszóróktól. Vízszintes fénycsíkok tömegét vonták a nyomjelző lövedékek. Akna akna mellett robbant. Cseppet sem túlzás, ha azt írom, hogy mindenfelé hullahegyek tornyosultak.
Paulits József, katona. Buda, I. kerület, Alagút
Kaptam egy egész füstölt karajt, 2 kg cukrot, 2 kenyeret, rizst, téliszalámit, margarint, egy kulacs pálinkát. Sajnos csak elenyésző részét tudtam magammal vinni, mert még más pakolnivaló is volt. Az Alagút (itt volt a főhadiszállás) kijáratától mintegy 20-30 méterre lévő Krisztina körúton, azt hiszem a 97. számú háznál, ott volt a bejárat a szennyvízcsatornába. Akna, tüzérségi tűz, világító rakéták mellett vonultunk ezen a rövid úton. Végre megérkeztünk a fentebb említett ház pincéjébe, egy kb. méteres átmérőjű enyhén lejtős, többméteres, hordó alakú nyíláson jutottunk le a csatornáig, ami kábé 3 x 3 méter kör alakú folyosó volt. A fenekén kb. 40 centi mély árokrésszel. Szerencsére gyertyánk volt egy pár, és azzal világítottunk a különben teljesen sötét alvilágban. Nem hiszem, hogy az Alpok hegymászói lassabban jártak volna, mint mi mentünk előre. Időnként csigalépcsős vaslapokkal lezárt nyílások alatt mentünk el, ahol hallani lehetett a föld feletti elkeseredett harci zajt.
Deseő László, 15 éves Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.
Éjjel 3/4 3-kor jön meg az első két orosz. Fessek. Géppisztolyuk van. Vidámak. A szanitéccel és az elbújt sebesülttel kezet fognak. Rájuk nevettek. Azt mondták, ha kedvük van, menjenek vissza a németekhez, de az oroszoknál sem lesz bajuk. Rumot kérnek. Amikor egy kis pohárral kaptak, visszautasították, és azt mondták, "ruszki nagy pohár". Nem is félünk tőlük. Felmentem a lakásba. Siralmas dolog a szobákon végig menni. 8 döglött ló van a lakásban. A falak embermagasságig vörösek a vértől. Tele van minden trágyával és törmelékkel. A padlás födéme egy szoba nagyságnyi helyen leszakadt. Minden ajtó, szekrény, bútor, ablak széjjeltörve. Nincsen ép darab. Vakolat alig van. A ház előtt elhagyott német trénkocsik. A hálószoba ablaktól Katica szobájának ablakáig nincsen fal. Döglött lovakon sétál az ember. A lovak puhán rugalmasak. Ha az ember ugrál rajtuk, akkor a lőtt sebeken véres buborékok keletkeznek és szörtyögnek. Az egyik orosz lehozott az óvóhelyre egy elemtömböt, és elkezdte késsel vágni. Mi csak néztük, ez a barbár azt hiszi, hogy töltény. De az orosz addig farigcsált, amíg elő nem vette a zseblámpáját, és megtöltötte a saját maga készítette elemmel.
Werner Hübner törzsorvos Buda, I. kerület, Sziklakórház
A sebesültek közben észrevették, hogy gondozóik eltűntek a terepről, és leírhatatlan pánikhangulatba kerültek. Az óriási földalatti kórház minden sarkában csattogtak a pisztolylövések. Senki sem akart sebesült állapotban orosz fogságba kerülni. A bakák minden tekintet nélkül rávetették magukat a raktárakra. A becsapás miatti dühük értelmetlen rombolásban jelentkezett. Egy fiatal altiszt rátalált az elszökött Pfeffer-Wildenbruch tábornok bunkerére, és felvette annak otthagyott egyenruháját. Még mielőtt egy őrjöngőt visszatarthattunk volna, lepuffantotta. Reggel nyolckor épp nekikészülődtem, hogy egy fiatal főhadnagynak, aki visszavánszorgott a kitörésből, amputáljam a kezét, amikor figyelőim jelentették, hogy az oroszok itt vannak. De nem történt semmilyen incidens. Egyszerre csak egy géppisztolyos orosz állt a műtőben. Óriási nyugalom töltött el, melynek az előző izgalmak már előkészítették a helyét, nem vettem tudomást a látogatásról és tovább dolgoztam. Az operáció befejezése után nagyot húztunk az ampullából, Iván szintén így tett, majd felmentünk a vélt átadás végett. Átadva semmi sem lett, de helyette annál több leadva. A vodka patakokban folyt. Mikor már este lett és még mindig senki sem törődött velünk, elhatároztuk, hogy felvesszük a munkát. Hirtelen teljesen elsötétült a kórház. Mikor aggregátorunk után néztünk, már csak azt láthattuk, ahogyan egy dzsip elvonszolja. Állítólag zavarta az oroszokat a rádiózásban. Az aggregát elvételével a vízellátásnak is vége lett. A latrinák túlcsordultak, az ürülék a betegek szalmazsákjai közé folyt. A sebesültek ellátására gondolni sem lehetett. Ijesztő volt a halottak már-már áttekinthetetlen száma. A hullákat a legalsó katakombában és annak nem működő konyhájában polcolták fel, ahol kőkeményre fagytak. Köztük össze-vissza hevert elszórt gyógyszer, konzervek, felvágott festmények, értékes porcelán, alsónemű, satöbbi.
Paulits József, katona
A német hadtestparancsnok és tisztjei ekkor már nem voltak a csatornában. Ki tudja hová lettek! Csak az a pár száz kétségbeesett német katona és mi. A csigalépcsőn való feljutás egyenlő volt a halállal. A közel állók azt mondták, akik idáig fölmentek, a nyílás körül halomba lőve fekszenek. A feljárati aknától mintegy 20 méterre, talán többre is volt egy oldalfolyosó: kb. egy és fél méter átmérőjű, szintén hordóalakú, kb. 20 cm magas víz folyt ki belőle. A német katonák megpróbálták a lehetetlent, hogy ezen a csatornán keresztül meneküljenek. Egymás után, mert csak egy ember fért be egyszerre, inkább térden csúszva, mint hajolva tűntek el. A csatorna nyílásából minden ember bemenetele után emelkedett a víz szintje. Mikor már vagy 100 ember bent volt a csatornában, majdnem félig megtelt vízzel, és zuhatagként ömlött ki a víz a csatornából. Mi hátrább húzódva figyeltük ezt a műveletet. Mikor már majdnem minden német bent volt, borzalmas üvöltés közepette kezdtek visszafelé mászni. A menekülés és ordítozás oka az volt, hogy a csúszó katonák a csatorna egy távoli pontján fényt láttak velük szemben jönni, és arra a következtettek, hogy lángszórós szovjet katonák jönnek velük szemben. A visszaözönlő emberek, máig sem tudom elképzelni hogyan, pillanatok alatt eltűntek. A sebesültek, ki ahogy tudott menekült. Az egyik comblövéssel, a kezén mászott előre, mintha úszna a vízen, a másik fenekén csúszva próbálta menteni szerencsétlen életét, ki ahogy tudott.
Ludwig Mückl, katona
Az egyetlen lehetőség, hogy kikerüljünk ebből az egérfogóból, a lefolyórácsokon keresztüli kikúszás. Nem volt nehéz eltávolítani a rácsot, annál nehezebbnek bizonyult azonban kimászni. Az első átjut, a második is végre, de ekkor az oroszok felfedezték lyukunkat. Amint a következő kidugta a fejét, élettelenül esett össze, eltalálta egy orosz mesterlövész. Továbbmentünk, hiszen minden rácsot nem tarthatnak tűz alatt. Újabb kísérletre kellett vállalkoznunk, egyetlen gondolatunk volt: ki a csatorna börtönéből! Óvatosan dugta ki barátom a fejét, centiméterről centiméterre. Egy orosz sem látható, lövés sem hallatszik. Gyorsan fellendült és lefeküdt az úttestre. Felfedezték, és csak rám várnak, hogy fejem célba vegyék, mikor követem őt? Szívem majdnem kiugrott, amikor én is centiméterenként előreóvakodtam. Még mindig nyugodt volt minden. Egy lendülettel kint voltam, és máris a közeli villamosremízhez rohantunk. (Szépilona)
Garád Róbert 27 éves mérnök, katona
Kínlódva haladtunk tovább, mikor az előttünk lévők által elfogott néhány szovjet szállítószekérhez érkeztünk, amelyek kenyeret is szállítottak. Kisebb tömeg verekedett és marcangolta a kenyérszállítmányt. Irtózatos volt látni, hogy ez a menekülő csoport ott egymást lőtte pisztollyal. Tehetetlenül álltunk kissé távol ettől a helytől. A vadabbak kenyerekkel megrakodva csakhamar eltűntek. Halottak és sebesültek maradtak a némán álló lovak és szekerek mellett.
A 297. lövészhadosztály politikai tisztjének jelentése a budapesti német erők főparancsnoka, Pfeffer-Wildenbruch SS tábornok és törzse elfogásáról
Buda, II. kerület, Budakeszi út 118.
A házért vívott csata során az ellenséghez küldtünk egy németül tudó magyar civilt azzal, hogy adják meg magukat. Az ultimátum alátámasztása végett a házzal szemben felállítottuk 45 milliméteres lövegünket, melyet M.U. Zagorjan főhadnagy irányított. A házból azt válaszolták, hogy az alábbi feltételek mellett megadják magukat: a) biztosítsák életüket b) legalább őrnagyi rangban lévő szovjet tiszt vegye át őket. Az ugyanott tartózkodó Szkripin őrnagy, a hadosztály vegyi szolgálatának parancsnoka, egy papírdarabra tintába mártott ujjal ráírta, hogy ő, a Vörös Hadsereg őrnagya, kész átvenni őket.
Bíró László 54 éves házfelügyelő Buda, I. kerület, Ostrom utca
Valamennyi páncélos megállt, a tornyok kinyíltak, sisakos fejek bukkantak elő, és az oroszok ordítozva tárgyaltak valamiről. Az élen haladó harckocsiból kiabáló orosz hevesen rázta a fejét, és a mögötte álló tankból is ellenkezni látszott valamiért az onnan kiabáló katona. Aztán a leghátul álló antennás harckocsi feltúráztatta a motorját, kivágódott a sor végéről, és hirtelen végigsöpört az Ostrom utcán, bőgő motorral hajtott rá a halottak és sebesültek halmaira. A mozdulni is képtelen sebesültek rémes sikoltozásba kezdtek. A lánctalpak vadul csúszkáltak a vérben és a szétmorzsolt emberi húsban, a torony tetején derékig kiemelkedő katona – bizonyára a parancsnok – kénytelen volt megkapaszkodni a búvónyílás peremén. Amikor már vagy tíz méterrel megelőzte a többi tankot, azok egymás után megmozdultak, és elindultak a nyomában. Igyekeztek szorosan az ő nyomában haladni. Tengelyig jártak a vérben és a húsban. Utolsónak az a tank haladt el az ablak előtt, amelyik először nem akart rámenni a halottakra meg a sebesültekre. A lánctalpa, a görgői, a kerekei csöpögtek a vértől. Amikor elhaladt előttünk, a lánctalp alól felpattant valami, és bezuhant a járda és az ablakpárkány között rézsűre. Ha nincs rács, egyenesen az ölembe esik. Csupa vér lettem, mert az a valami egy felismerhetetlenre roncsolt emberi fej volt.
Némethy Károly városi tanácsnok Pest, V. kerület
Reggel látogatás a városházán. A Városház utca egyik hókupaca alól egy hulla keze nyúl ki fenyegetően. A polgármesteri előszobákban és fogadóteremben tolongó embertömegen alig tudok átvergődni. Percek alatt híre fut, hogy megérkeztem, s régi barátok borulnak a nyakamba. Csorba János polgármester szép, ősz feje fáradtan fordul felém, egyik ember a másiknak adja a kilincset, percenként szól a telefon. Röviden beszámolok és már meg is történt a Budai Közigazgatási Kirendeltség vezetésével való megbízatásom. Új stílus: a polgármester maga diktálja gépbe a rendeletet; azelőtt hosszú tárgyalások, előterjesztések, ügyosztályok, ügyészség, bizottságok kellettek volna ilyesmihez. Hirtelen óriási dörrenés: az összes ablakok darabokra törnek, lent az utcán sikoltás, jajgatás. A németek lőttek át Budáról. Máris jön a jelentés: három halott, több súlyos sebesült. Egymásra nézünk, folytatjuk a tárgyalást, új ablakokat hoznak, kisöprik a romokat. Később lemegyünk a városháza pincéjében lévő légoltalmi óvóhelyre. Egy része most is ágyakkal, ambulanciával felszerelt segélyhely - a másikban konyha és az élelmiszerüzem kis raktára. Ennivalót, kenyeret veszünk másnapra és a visszautazásra s felvisszük magunkkal a mai ebédet: bableves meg kenyér - ára 1 pengő.
Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december 24.-től orosz kézen)
Lövöldözésre ébredtem fél hét tájban. Gabó is felriadt. Első szava most már nem „Mammó” volt, mint eddig, hanem „Ágorka.” Elképzelhetetlenül jólesett. Kezdtem megsejdíteni, milyen lehet anyának lenni. Odavontam magamhoz, és ebben a pillanatban újra nagyot lőttek. Gabó így szólt: „Jó, hogy a Mammó nincsen itthon.” Majdnem elsírtam magam. Jutalmul teát adtam neki három cukorral. Fáztam, mert nadrágban aludtam, nem volt kedvem kibújni az ágyból. Anyám fölkelt, fölhúzta az elsötétítő papírt, és bejött a mi szobánkba. Még az ajtóban állt, amikor egymás után kétszer belőttek a szobájába. Lerántottam a gyereket magam mellé a földre, s ott kuksoltunk néhány másodpercig. Aztán négykézláb kimásztam az előszobába. Semmit sem láttam, mintha felhőbe léptem volna. A golyók átütötték az ablakot, azután a kisszobaajtó melletti vékony falat, és belevesztek a szemközti vastagba. A szoba levegőjét kiszorította a kőpor és a malter. Fölegyenesedtem, és már láttam a Ludovika-garázs egyik kapujából egy puska torkolattüzét. Levágódtam, és már be is csapódott a harmadik golyó. A gyereket átvittem a nagyobbik szobába, Somáék matracára. Anyámat az alacsony fotelbe ültettem. Hevertünk vagy tíz percig. Kopogtak. Andris állt kinn egy orosz tiszttel. Megismertem: a Ludovika-garázs parancsnoka. Azért jött fel, hogy figyelmeztessen: nem szabad az ablakhoz menni, a környező házakban még vannak németek, az oroszok azonnal lőnek. Megkértem Andrist, eressze le az elsötétítőt. Odalépett az ablakhoz, bumm, már be is vágódott a negyedik golyó. A tiszt erre leküldte egyik katonáját a Ludovikára, hogy magyarázza meg a helyzetet. Andris is elszaladt valahova. A tiszt kiment a folyosóra, én utána. A korláthoz támaszkodva beszélgettünk. - Buda még ma elesik – mondta. – A németeknek végük. - Hát akkor miért lőnek? – kérdeztem én. Ugyanekkor észrevettem, hogy kibomlott a cipőfűzőm. Féltérdre ereszkedtem. Így, az imádkozás és a térdhajtás helyzetében hallottam két golyó becsapódását. Az egyik pontosan arra a helyre vágódott, ahol az imént álltam. Ugyanebben a pillanatban bukkant fel Andris a lépcsőn. Földre vetettük magunkat mind a hárman. A tiszt esés közben megfordult tengelye körül, és még mielőtt földet ért, felkiáltott: - Ubil, ubil! Hörgött, utána kisvártatva ezt hallottam: - Szerca. Ezt a szót megértettem: „A szívem.” Beszaladtam a lakásba, hasra feküdtem a matracon, és megnéztem a szótárban az ubil szót. „Megöltek.” Két másodperccel ezelőtt még csak sajnáltam az oroszt, most már magamat is féltettem. Még majd azt hiszik, én lőttem le. Kimásztam a folyosóra; addigra már három orosz szorgoskodott a sebesült körül. Mikor megfordították, megpillantott engem. - Nem ő volt – hörögte, és habos vér fordult ki a száján. Most már láttam a golyó helyét is: tüdőlövés. Leszaladtam az orvosért. Bekötöztük. Nem éli túl szegény. Azért kellett meghalnia, mert bennünket figyelmeztetni akart. Visszamentem a lakásba, szomorú voltam a kapitány miatt. Félóráig darvadoztunk még a matracon. Szokatlan tehetetlenség vett rajtam erőt. Muci kutyának köszönhetem, hogy magamhoz tértem: vinnyogott és kért. Nem szóltam benn semmit, négykézláb kiügettem a szobából. Fejembe nyomtam a kalapom (ez nagyon fontos, így messziről látják, hogy civil vagyok). Az udvaron szekerek álltak. Egy Kublaj kán képű tovaristól hallottam először: - Buda kaput! Az utcán most már szinte félelmetes a forgalom: autó- és kocsioszlopok egymás hátán, közben újra meg újra hadifoglyokat terelnek. Egy óra alatt néhány ezret láttam.
A ház gyorsan megtelt oroszokkal. Dajkáék lakásába a légelhárítók kapitánya költözött. Tamásiékét is nézték, de azután üresen hagyták egész délig. Mialatt most ez írom, nagyban vágják a fát a padlón. A recsegésből azt gyanítom, hogy a faszükségletet a helyszínen szerzik be. Sztarij Oszkolra gondolok, ahol mi is eltüzeltük a bútort. Jött egy orosz, és borotválkozni akart. Jött egy másik, és felszólított, hogy takarítsuk ki a szomszédos lakást. Bementem a seprűvel, de még a padlóhoz sem érintettem, kivette a kezemből. Ajtófelírásom (Zgyesz zsiviot B.I. piszatyel i zsurnaliszt) megint csodát művelt: jött egy igen mord képű orosz, és krumplipucoláshoz keresett nőket. Elolvasta a felírást: író és újságíró; legyintett és elment. Megérkezett a régi kapitány. Sáros volt még az ábrázata is. Az egyik szekéren holttest feküdt: Iván, a szomszédom. Tegnap este lőtték le valahol a Zugligeti úton. Éva, a kapitány madonnaarcú és lotyóhangú zsenája lélekszakadva perdült le a lépcsőn. Vitte a batyuját, kofferjét, valami fehér lepellel borított holmit. Sírt is, nevetett is, úgy rakott fel mindent a kocsira. Gabi, a másik „orosz” lány meg csak sírt: az ő Andreje nem jött vissza. - Valahol lemaradt – mondta neki a kapitány. – Lelőtték őt is – mondta nekünk. Úgy látszik, ez a kis nő csakugyan szerette az oroszt, akivel egy szót sem tudott beszélni, mert most megértette az orosz mondatot. Megölték, megölték – kiáltozta, s ahogy végigszaladt a sáros Hidász utcában. Két óra tájban indultam el a Széher út felé. A Hidegkúti úton szekér, szekér hátán, hosszú autósorok, lövegek. Ilyen vonulást eddig csak kétszer láttam: Kurszknál, mikor az utolsó nagy német támadás indult 1942 kora nyarán, azután meg 43 januárjában Nyikolajevka, Novij Oszkol, Belgorod előtt… Ismét visszafelé forgatják a filmet. A Hadapród utcánál kezdődtek a holttestek. Két-három lépésre egy-egy német hulla. A kép mindig ugyanaz: sapkája vagy sisakja félregurult, körülötte szétszórva fényképek, papírdarabkák, levélmaradványok, zsoldkönyv. Kissé odább szappan, törülköző, borotvaecset és a szokásos narancssárga vajasdoboz. Odafelé menet még mindenütt megvolt a szappan, mire visszajöttem, már elvitték. Messze a holttestektől én is fölszedtem két jó szíjat.
Deseő László, 15 éves Buda, I. kerület, Mészáros utca, 32.
Reggel oroszok jöttek. Pálinkát kerestek. Nem találtak, elmentek. Mindig több és több esetet hallunk, hogy az oroszok nőkkel erőszakoskodnak. Amikor az utcán voltam, egy orosz kezembe nyomott egy demizsont és el akart vinni. Jött a szomszéd házmester, annak a kezébe nyomtam, így az orosz őt vitte el. Kíváncsi vagyok, hova vitte.
Pentelényi János 34 éves mérnök Buda, II. kerület, Olasz (ma és korábban Szilágyi Erzsébet) fasor 17.
Reggel megjelentek az oroszok. A német katonákat felsorakoztatták az udvaron, és mint hadifoglyokat elhajtották őket. A magyar katonákkal barátságosan kezet fogtak. Aggházy ezredes vállalta a felelősséget, hogy senkinél nem akad fegyver, és minden katona megadta magát. A lakásokból még egész nap cipeltük le a fegyvereket és hadianyagot, és az udvar közepén halmoztuk fel, később pedig ruhakosárral az utcára vittük ki, és a kocsiút szélére kiborítottuk a hóba. A sebesülteket nekünk kellett hordágyon a kórházba juttatni. Egy súlyosan sebesült német őrnagyot, ki nem tudott volna saját lábán a foglyokkal menni, a helyszínen agyonlőtték. Általában csak magyar sebesülteket szabadott hordágyon szállítani, a németeket géppisztollyal intézték el. Egy haslövéses súlyos sebesültet én segítettem hordágyon a kórházig. Havas, jeges úton borzasztó nehéz volt cipelni. Az Olasz fasoron orosz teherautó oszlop vonult egész nap kifelé a dunántúli frontra, a gyalogjárdán pedig orosz lovaskocsik vonultak, és ágyukat vontattak. Mi az út szélén a hóban botorkáltunk. Kerülgettük a hullákat, melyek változatlanul ott hevertek a kitörés óta. Az autók nagy zökkenővel hajtottak rajtuk keresztül. Mi már semmin sem csodálkoztunk. Az Új Szent János Kórház tele volt sebesültekkel. Betegünket átvették az ápolók, mi pedig visszasiettünk. A Szilágyi Erzsébet fasoron foglyok végeláthatatlan tömegét hajtották. Futólépésben mentek, alighanem lóval vagy autóval kergették őket. Vigyáztunk, nehogy közéjük keveredjünk, a meggyötört arcú, rongyos ruhás alakok közé, akik alig vonszolták magukat kimerültségükben. Javarészt németek voltak.
Inkey Tibor 37 éves fényképész Buda, I. kerület, Csalogány - Kapás utca sarok
Reggelre megszűnt a lövöldözés. Feljöttünk az óvóhelyről. Késő délután láttuk az első orosz egységeket, amelynek tagjai közül négyen betódultak a házunkba. A buzgó légóparancsnok már a kapuban üdvözölte őket, csak akkor hűlt le a lelkesedése, amikor elvették a karóráját. A nagy óvóhely lakói kedveskedve invitálták az oroszokat egy pohár borra. A nagy nyájaskodás alatt előkerült egy harmonika, énekelni kezdtek és ugrabugráltak a nők körül, majd eltávoztak. Mi, a kis óvóhely lakói nem vettünk részt a nagy barátkozásban, féltünk. Éjjel visszajött két orosz, és az egyik fiatalasszonyt elcipelték. Szegény hajnalban jött vissza, rettenetes állapotban. Senki se kérdezte, mi történt.
Kínál Sándor 41 éves asztalosmester Albertfalva (akkor önálló község, ma XI. kerület)
Sokezernyi láb csoszogása hangzott, ahogy a hadifoglyok szótlanul, elkeseredetten gyalogoltak a fogságba. Az arcok, a tekintetek kifejezéstelenek voltak. Az oszlop megtorpant. Valahol elől támadhatott valami forgalmi akadály. A foglyok némán, letörten ácsorogtak, csak bámultak maguk elé, mint az eszelősök. Ekkor egy magyar katona észrevette, hogy az út szélén álló öregember a télikabát alatt reverendát visel. Ettől egy kicsit felélénkült, és odakiáltott az albertfalvai plébánosnak: - Atyám, látja, fogságba visznek minket! Kérem, áldjon meg minket még egyszer, utoljára! A kiabáló térdre ereszkedett, és körülötte egy csomóan szintén letérdeltek. Az öreg pap felsóhajtott, elővette a zsebéből a stólát, megcsókolta, és a nyakába kanyarította. Erre még egy sereg hadifogoly is letérdelt, az atya pedig keresztet rajzolt a fejük fölé, és fennhangon az Isten segítségét kérte az előttük álló nehéz pillanatokban. A csapatot kísérő tucatnyi szovjet katona előbb gyanakodva, aztán kíváncsian figyelte az eseményeket. Amikor a foglyok keresztet vetettek, és felálltak, az egyik katona odament a paphoz, majd pár pillanat múlva kettő kivételével a társai is követték. Az elsőnek érkező tört németséggel közölte Doroszlay atyával, hogy ők litván katolikusok, és ők is áldását kérnék, mert már majd egy esztendeje nem volt alkalmuk templomba menni. A magyar pap a szovjet katonákat is megáldotta egy rövid latin fohásszal. Amikor a litván katonák is keresztet vetettek és felálltak, az atya megkérdezte, hogy a másik kettő nem akar áldást? Azok oroszok, és kommunisták is, mondták, és sietve ismét elfoglalták helyüket, mert a menet eleje megindult. Amikor az egyik orosz katona a pap előtt elhaladt, feszesen, komoly képpel tisztelgett neki. Aztán a tiszt is odaért, az is tisztelgett, könnyedén elmosolyodott és azt mondta: Nye bojsza otyec, vojna zgyesz uzsé kaput! (Ne félj atya, a háborúnak itt már vége!) Doroszlay atya csak nézett utánuk, majd nagy sóhajjal fennhangon fohászkodni kezdett értük, valamennyiükért: - Én Uram, Istenem, bocsáss meg nekik, mert nem tudták, hogy mit cselekszenek!
Hirdetés a Szabadságban
Élelmiszer és 1000 pengő jutalom annak, aki Czuczor-u. 8. alól elveszett Csöppi névre hallgató, fehér máltai pincsi kutyám nyomára vezet. VII. Vörösmarty-utca. 7. I.1.
Deseő László, 15 éves Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.
Reggel két ízben is jön egy négyes orosz csoport és kirabol minket. Ami be volt zárva, feltörték. Rengeteg sok holminkat vitték el. Sok gondunk van a lovak miatt. A dögök már kezdenek puffadozni a meleg miatt.
Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december 24.-től orosz kézen)
Süt a nap, olvad a világ, az úton sebes hegyi patakok csörgedeznek vidáman a hullák között. Délelőtt az ablakból lesállásban figyelem, hogyan tisztítják polgártársaim az ágyúkat. Kora reggel bejött egy ruszki, és a konyhában alaposan megmosdott. Josette még fent van a szülőotthonban. Vizük még nincs, mert a házbeli férfiak nem mernek kimozdulni. A koszt pocsék, ezzel szemben látták, hogy a konyhában a szobalányok fasírtot esznek akkor, amikor várandós és szoptatós anyák borsót. Takarítani nem akarnak, a klozettokat Dohnányiné mossa fel. A ház réme valami doktorkisasszony, aki nyíltan dicsekszik vele, hogy morfium nélkül nem tud élni, s ha rájön, tányért vág a betegekhez. Josette különben jól van, jót tesz neki a pihenés. A gyermek még mindig várat magára. Kovács János, a politikai osztály volt helyettes vezetője tegnap délelőtt be akart menni az elöljáróságra. A kapuban összerogyott. Szívlövés érte. Az oroszok érthetetlen okból – fekete télikabátban volt – németnek nézték. Ma délelőtt temették el kis házának kertjében. Okos, szelíd, tapasztalatlan férfiú volt; mint Major Mihály barátja csöppent bele a politikába, és sejtelme sem volt az áskálódásokról és a fúrásokról.
Zolnay László 28 éves régész, történész, újságíró, nyomdaigazgató Buda, II. kerület, Pasarét, Czirok utca
Brelich Mario, Böszörményi Nagy Emil, Marich Lajos, Vörös László és én földeltük el azt a két németet, akiket a házunk közelében lőttek agyon. A hóban hevertek. A gyerekeket nem engedtük le a kertbe, amíg ezek a tetemek ott voltak. Elvonszoltuk őket a Széplak utcának egyik üres telkére. Aztán a fagyos földben eltemettük őket. Mielőtt elföldeltük volna őket levettem nyakukról kis azonossági tábláikat. Álljon itt a nevük: Gerhard Naumann, Grenadier, Feldherrnhalle Division; szül: Berlin, 1910. okt. 11. Neje: Martha Naumann, geboren Adam. Otthona: Spandau-West, Merzigerstrasse 7. Heinz Georg Budde, Grenadier, Feldherrnhalle Division, szül: Kleiborg, 1926. nov. 13. Otthona: Jaderburg. Rákapartuk a földet a tetemükre. S elgondoltuk: ha ötünk közül bármelyikünk egy hónapja találkozik velük, ők lőnek le minket, és tán az ő dolguk az, hogy a mi tetemünket elkaparják. Azért csendben elmondtunk egy Miatyánkot.
Pentelényi János 34 éves mérnök II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.
A lakók elhagyták az óvóhelyet, és megkezdték a felhurcolkodást a lakásokba. Én is felmentem, ablakokat szegeztem, törmeléket hordtam ki, és takarítottam egész nap.
Inkey Tibor 37 éves fényképész Buda, I. kerület, Csalogány - Kapás utca sarok
Estére minden asszony öregnek maszkírozta magát, egypáran, köztük a feleségem is, félelmükben a teljesen szétlőtt romos padláson töltik az éjszakát, vacogva a hidegtől és a félelemtől.
Szerelem… Partizánok… Győzelem..! TOVARIS „P” Egy izzólelkű orosz partizánasszony hősi küzdelme hazájáért, családjáért a náci terror ellen. Izgalmas, művészi orosz film! Ragyogó rendezés!! Nagy orosz színészek!! Csütörtöktől az URÁNIAban
Vas István 34 éves költő
És bármennyire is szerettem Ottlikéknál lenni (II. kerület, Riadó utca) – és azt mondhatnám, bármennyire is frivolul hangzik, hogy nagyon jól mulattunk a rettegések és borzalmak közepette; mindnyájan remegtünk, Ottlikéknak ugyanannyi rettegnivalójuk volt, mint énnekem, hiszen ott bújtattak engem, minden papír nélkül – mégis nagyon vágyódtam már Pestre, nemcsak azért, mert Pestet akartam látni, hanem semmit sem tudtam a szüleimről, egyéb szeretteimről, senkiről. Alig vártuk a pillanatot, amikor február 14.-én menyasszonyommal, Marikával nekiindultunk az útnak, ami elég kockázatos volt. Át a havas Hidegkúti úton, ahol a kitörés következtében a szó szoros értelmében, mintha német katonákból szőtt hullámszőnyegen járnánk, nem is lehetett másképpen lépni, mint azokon a tank összelapította katonahullákon. Ezeken mentünk majdnem végig a Hidegkúti úton. Aztán valahogy elkanyarodtunk, hiszen híd nem volt, valahol az újpesti összekötőhíd táján lehetett átmenni, szovjet katonák segítségével. Az utolsó szakaszon a Duna kásás jegén át mentünk, elég nyaktörő úton. Ekkor kezdtem látni, hogy mi van Budán, mi lett Budapestből. Pesten a rakparton mentünk, és a szüleimet kerestük, akik valahol a Légrády Károly utcában voltak, úgynevezett védett házban. Korán reggel indultunk és éjszaka érkeztünk oda, és ott találtuk őket. Elég szörnyű állapotban voltak. Már akkor is elég öregek voltak, és elég rosszul bírták a viszontagságokat, és akkor estek át a tetvetlenítésen. Kissé elkényeztetett emberek voltak, különösen anyám. Marika végig rejtegetett, magunk elől is, egy adag kakaót, azzal, hogy majd ha a szüleimet megtaláljuk, akkor együtt megiszzuk. És amikor megöleltük egymást és megnyugodtunk, akkor Marika, mint egy nagy diadaljelet, elővette a kakaót. Megfőzte, persze nem tejjel, mert az nem volt, hanem vízzel. Az is óriási dolog volt. És még maradt néhány darab kétszersültje is. Anyám ránézett és azt mondta: "No de Marika, kakaót kétszersülttel?"
VÉGE
UTOLSÓ PERCEK MUZSIKÁJA - összeállítás a 40-es évek első felének slágereiből
1. Sebő Miklós - Hallo, hallo itt rádió (1930) 2. Horthy Miklós 19383. Fekete Pál - Önben a szexepil 4. Kurz Károly - Járjunk egy rumbát 5. Kazal László - Ez a conga 6. Heyn Quartett - Erika (német katona dal) 7. Kalmár Pál - Balalajka sír az égben 8. Híradószöveg, 1941 nyár 9. Kelly Anna - Majd ha visszajöttök megint 10. Örkény István - Havas tájban két hagymakupola. Elmondja: Mácsai Pál 11. Várady György - Csak egy nap a világ 12. Lale Anderson - Lili Marlene (A világháború talán leghíresebb és legkedveltebb dala.) 13. Ilse Werner - Ja, das ist meine Melodie 14. Orlay Chappy és zenekara - Az ember meg a dobja 15. Orlay Chappy és zenekara - Nem vagyok én Jávor Pál 16. Weigand Tibor, Rácz Vali - Nem vagyok egy tedd ide 17. Imrédy Béla ex-miniszterelnök felszólalása 1944. július 18. Lantos Olivér - Pardon, bocsánat 19. Karády Katalin - Hiába menekülsz 20. Oleg Dudko - Tri tankista (orosz katonadal) 21. Karády Katalin - Jó éjt Budapest 22. Fekete Pál - No, de hogy le tetszett fogyni 23. Kapitány Annie - Elfújja a szél 24. Holéczy vokálnégyes, Ákos Stefi, Polydor tánczenekar - Majd ha lámpák égnek újra
Kábé
A budapesti hadműveletek során (1944. november 3. – 1945. február 13.) 38 000 civil vesztette életét. Ebből 15 000 zsidónak minősülő. Összesen 7000 polgári személyt végeztek ki. A nyilasok 50 000 embert hurcoltak 1944. október – december között nyugatra, sáncásásra. Felük meghalt, vagy eltűnt. Az oroszok 50 000 civilt és 40 000 magyar katonát vittek hadifogságba. 13 000, illetve 12 000 nem tért vissza. A hadműveletek során 17 500 magyar és 30 000 német katona halt meg. 11 000 német katona esett fogságba. A kitörés napján 44 000 fős német-magyar védőseregből 700 jutott át. 19 000 meghalt, többi fogságba esett. A szovjetek veszteségei: 44 000 halott, 130 000 sebesült. Az ostromban részt vevő román csapatok veszteségei: 11 000 halott, 12 000 sebesült. Budapest lakossága: 1944. június: 1 200 000. 1945. április: 830 000, szeptember: 1 000 000
Nagy Lajos egyszer csak megjelent a Nemzeti Színház irodájában, és azt mondta: "Írnék egy darabot, de még csak az első jelenet van meg." Mondom: "Mi ez az első jelenet?" Azt feleli: "Két paraszt fölakasztotta a grófot, és a fa alatt ül és pipázik."
Kertész Róbert 43 éves újságíró, Buda, XII. kerület
S-éknél gyertyamártó műhelyet rendezünk be, 20-25 kilométereket gyaloglok élelem dolgában. Fekete nap volt a hidegkúti túra: 20 deka néplekvár az egész napi cserkészés eredménye. Máskor egy marék lózsírral és egy doboz szeggel tértem haza. Amíg katona voltam, feleségem a fizetéséből 8 aranyat vásárolt. Ez az alapja most az új éléskamrának. Egy napon, amikor lisztet kutatva ténferegtem a környéken, a Siesta szanatórium kapujában megszólít egy néger, egy abesszin (etióp) honpolgár, hogy akarok-e s tudok-e vásárolni, ő ismer egy jugoszláv házaspárt, az most elutazik és aranyért ad élelmet. Először egy kicsit gyanús ez a Bekele nevű abesszin (a Ritzben volt kávéfőző, bő bugyogóban, piros fezzel), de megyek, és álmélkodom, ennyi holmi is van még a világon? Vásárolok lisztet, cukrot, mézet, szalonnát, de még Memphis cigarettát is szerzek, kicsit penészes, egy Városmajor utcai kalmárnőnél.
A Lánchíd és az Erzsébet híd roncsai közt feketéllett a tömeg a budai rakparton. A hideg, szürke, szennyes, barátságtalan folyamon egy parányi motorcsónak révészei bonyolították a keserves komphajózást. Az alsó rakpartot bokáig érő puha fövenyszőnyeg borította. A kő mellvéd vaskorlátai közt még ott sustorgott a belefont nád és kukoricaszár. Buda őrült védőinek utolsó kulisszája volt ez a spanyolfal. A Vitéz utcánál a dermesztő romház, a mélyben halottak a bunkerben, előtte a végzetes lőszeres vonat polipcsápok módjára összefont, kiégett vastraverzei. A Duna visszahúzódott pár napja, a parton hagyta rémületes titkait: holttestek hevertek a homokban, férfiak, nők teste, a szögesdrót-tekercsek útvesztői közt. S a parti raktár bódé zugában egy ló teteme püffedten, szétmeredező lábakkal. Előtte egy keménykalapos férfi guggolt, konyhakéssel nyiszabolt húsdarabokat egy bádogvödörbe. A tolongásban beleakadtam egy spanyollovas drót-tüskéibe, háromszöget hasított nadrágszáramba, biztosítótűvel összekapcsoltam. Már csak ez hiányzott, hogy teljesen rongyos, rukzsákos budai vándorként érjek át szülővárosomba. Sokáig tartott, órákig, amíg végre helyet kaptam a lucskos-tocsogó ladikban.
Szántó Piroska 31 éves festőművész, Pest XIII. kerület, Visegrádi utca
Reggelenként kötéllel és csákánnyal indulok neki a városnak, s kutatok a romok között fadarab után, sajnos férfiak is kutatnak, ők erősebbek, egész gerendákat tudtak kirángatni, amíg akadt. De most február közepén már nemigen van, Végig a Belvároson hiába mászok ingó vakolathalmok közé, egy szilánk sincs már. Még a feltört belvárosi üzletek bútor- és fiókdarabkái is elfogytak. Mire leérek a Duna-partra, már vagyunk vagy hatan, csodálatos rongyokba csomagolt asszonyok, valamennyi fát keres, mert a tűz nagydolog, világít is, melegít is, főzni is lehet rajta – de nincs semmi, már a Duna szürkül előttünk. Rábámulok a zavaros vízre, és hirtelen meglátom a furcsa módón épen maradt Duna uszodát, zöldre festett faalkotmány, félig a partra dobva, bizonyosan a hídrobbantások légnyomása vágta ki. 10 perc múlva nincsen Duna uszoda, csak hosszú, vastag, remek deszkaszálak inognak az asszonyok meggörbült vállán.
Egy csomó téglát hurcoltam a Visegrádi utcai ház udvarán, amimkor látom, hogy botladozva kapaszkodik át a törmelékdombokon egy halálsápadt, botra támaszkodó, hajlott hátú öregember, s csak amikor elém ért, ismerem meg Pistát. (Vas István 34 éves költő) Kicsit festékszagú tűz mellett ülünk. Milyen szerencse, hogy Panni tegnap kigyalogolt Újpestre, és sikerült elcserélnie az óráját egy kevés búzára! Megdaráltuk egy kávédarálón, vízzel összegyúrva megsütöttük két tégla között egy pléhdarabon, szép, lila foltos, szürke lepény lett belőle - gondolom, a közé kevert konkolytól és egyéb szeméttől volt olyan lila -, Pistának mindenesetre nagyon ízlett, ahogy nekünk is.
Heller Ágnes, 15 éves, Pest, V. kerület, Falk Miksa utca
Ennivaló továbbra sem igen akadt. Anyám aranygyűrűjéből szárított kenyérhájat vásároltunk. Rátettük egy vaskályhára, amit összeguberált törmelékkel és papirossal fűtöttünk, megpuhítottuk, és azt ettük. Kivittem egy asztalt a körútra, és megnyitottam a kereskedésemet. Lopott kölnit, tollakat árultam. Bizományba vállaltam a lopott holmit, 10 százalék haszonra. A kölnit orosz katonák vették meg: vagy bedörzsölték magukat vele - a tisztek után valóságos szagorgia úszott - vagy megitták. Igyekeztem becsapni megbízóimat, és a kikötöttnél magasabb áron eladni a portékát. Előkelő emberek loptak, ők jöttek oda hozzám, hogy eladnám-e a dolgaikat. Keresményemmel ajánlatos volt rohanni a pékhez, mert a pénz minden percben vesztett az értékéből. Kenyeret vettem, és bucit, finom, sárga bucit. Anyám kalapossága alól kihullott a történelem.
Illyés Gyula 42 éves író (Buda, II. kerület, Józsefhegyi út) március 11.-én naplójában összeírja az ehető növényeket: Friss fű, csalán (arasznál kisebb), gyermekláncfű friss levele krumplisalátával, lóherék (spenótként), lucerna, akác fiatal hajtása (zöldborsóként), akácvirág (kirántva), akácbimbó (zöldborsóként), legelső sárga virág (előbb-virág), marti lapu (Tussilago farfara vagy lókörmű szattyú) levele (mint töltött káposzta), fiatal komló hajtása (kézujjnyi) zöldbabként.
Békés István 44 éves író
Húsvét táján, koplalásaink közepette az az ötletünk támadt, hogy vállalatunk, a Magyar Filmipari Rt dolgozóinak táplálkozási gondjait önálló zöldségkertészettel fogjuk enyhíteni. Lázas lelkesedőkből és kétes szakértőkből akcióbizottság alakult, és elhatároztuk, hogy terepszemlét tartunk a zöldövezetben, és szerzünk egy elhagyott parcellát, megmunkáljuk, vetünk, palántázunk… Kölcsönkapott vállalati autón – a benzint maszek szereztük – vasárnap reggel kipöfögtünk Zugló végébe. Reggeltől késő délutánig szíttuk a jó kora tavaszi levegőt – ez volt az egyetlen haszna a kirándulásnak, mert a földfoglalás nem sikerült. Megelőztek bennünket. Hajtottunk visszafelé a Rákos-patak mentén, egyszer csak Byssz Róbert – karikaturista, s mint mesterhorgász, akcióbizottságunk egyetlen élelmezési szakembere – felkiált: - Állj! Odanézzetek! Az autó megáll, odanézünk, s látjuk, hogy egy hónyomokkal lepett táblán egy magányos ember kétpúpú tevével szántogat. A teve kötőfékből eszkábált szerszámmal volt az eke elé fogva, s hallottuk, amint az eke szarvát szorító gazda, madzagostorral meg-meglegyintve az állat farát, rákiáltott: - Gyüte! Gyüte, Sárga!
Dénes Magda, 10 éves, Pest, VIII. kerület, Teleki tér
Különös dolog történt ma a piacon - mondta nagyapa. – Beszélgetésbe elegyedtem egy orosz katonával. Nem lehet több, mint húszéves. Kiderült, hogy a nagyapja hadifogoly volt Magyarországon akkor, amikor én is hadifogoly voltam Oroszországban. Nem hittem, hogy még tudok egy kicsit oroszul beszélni. Ő ismert néhány szót magyarul, amit a nagyapjától tanult. Szóval beszélgettünk, és megértettük egymást. Megígérte, hogy holnap hoz élelmet és még valami mást is. Szerintem el fog jönni. Befejezte. Csend volt. Hosszú szünet után nagyapám azt mondta: - Nem találtad meg Ivánt. - Nem - szólt anya. - Nem volt a halottak között. - Az jó - mondta nagyapa. - Akkor még van remény.
A katona eljött. Hozott némi élelmet: egy bögre cukrot, egy darab cikóriát, két bögre lisztet, négy tojást, egy almát. Egy vagyont hozott: két nagy vég első osztályú öltönynek való gyapjúvásznat.
Szántó Piroska 31 éves festőművész
Bementem a Képzőművészeti Főiskolára, kiderült, hogy ott működik a Képzőművészek Szakszervezete, egyetlen ócska képekkel beüvegezett, vagyis beragasztott ablakú szobában. Ott ül, kendőkkel körülcsavarva, Dési Huber István özvegye, Stefike, aki mindenképpen próbál segíteni, már ahogy tud. Ha meg valaki olyan hülye, mint én, hogy bemegy, és az éhségtől támolyogva azt kérdezi, hogy mit dolgozhatnék, akkor azt mondják, hát nézz ide, a legtöbb embernek nincs lakása, végy magad mellé egy fiút, és ketten keressetek lakást művészeknek. Egyedül még nem tanácsos járni, Sikuta Guszti kollégám azonnal mondja, hogy majd én megyek veled. Egy ilyen kimerítő lakáskeresés után ott szuszogtunk Sikutával nagy fáradtan a szakszervezetben, mikor egyszer csak megáll egy szekér a kapu előtt, egy nyomorúságos fél lóval, s lekászálódik róla Nolipa. Nolipa István Pál festő párttitkárom volt - az illegális időkben persze - a Szocialista Képzőművészek Csoportjában. Fejcsóválva nézett ránk - sosem volt valami beszédes ember - aztán minden további szószaporítás nélkül felrakott a szekerére, kivitt Pesterzsébetre, becsukott a rendőrségen egy-egy jól fűtött cellába, előzőleg azonban megetetett zsírban sült krumplival, kávéval és kenyérrel. A szokatlanul dús étkezéstől tüstént elaludtunk, este ébredtünk fel, mikor is Nolipa elégedetten közölte, hogy ő itt a rendőrfőnök, sok dolga van, nem ér rá velünk foglakozni, de értesítette a családunkat, és nem engedhet el, amíg kicsit fel nem táplál bennünket - "mert rátok még szükség lesz, öcsikéim". Majdnem egy hét telt el, míg elengedett - "nem híztatok semmit, de azért biztos erősebbek vagytok már", közölte, és csomagot pakolt a családunknak. Tény, hogy egyik legszebb emlékem maradt a meleg pokróc szúrós szaga s az időnként nagy tányér ennivalóval megjelenő rendőr komoly képe, meg az érzés, hogy alszom egy meleg szobában, és nem ébredek fel folyton arra, hogy éhes vagyok.
Kertész Róbert 43 éves újságíró, Buda, XII. kerület
Családi tanácson elhatároztuk: süteményt fogunk sütni, diós és mákos bejglit a pestieknek. Kis csikótűzhelyen dolgoztunk, Pesten vettük a nyersanyagot, zsákban hazavittük, feldolgoztuk, daráltunk és gyúrtunk és kilószámra szállítottunk. Egy pompás jóbarát, P. Bandi üzlete minden mennyiséget átvett. Hajnalban vittük át az árut, délig vadásztunk élesztő, mák, dió és tojás után, délután új műszak, éjjel kalkuláció. Íme, egy megmaradt cédulka: 1,2 kg liszt 48 pengő; 1,7 kg dió 595; 1,4 kg cukor 490; 37 deka vaj 130; 3 tojás 21; 6 deka élesztő 36 pengő. Ennyi egy massza, és feleségem gyúrta a masszát, a gyerekkel daráltunk és tüzeltünk és csomagoltunk, hogy másnapra útra készen álljon az új szállítmány. Pesten fogyott az áru, alig győztük. („Könyveink átnézése alkalmából" most látom: 392 kilót termeltünk.) A pesti utcákon perecet és pogácsát, lángost és lepényt, palacsintát és mindent árultak és az emberek nyílt színen ettek-nyeltek, faltak-habzsoltak.
Gábor Andor 61 éves író (Szabad Nép, 1945. július)
A ZSEMLYE igen különös kis emlős állat. Ez, persze, vakmerő állítás, de mert a zsemlye, mint az alábbiakból kiderülend, tüdővel lélekzik, ő igenis az emlősök közé tartozik, bár emlői nem látszanak. De, például, a kengurué sem látszanak. Nos, a többi emlősöknek az az alaptulajdonságuk, hogy előbb kicsinyek, azután növekszenek. A zsemlyéknél nem így van. Az előbb nagy, azután egyre kisebb. Mikor nagy? Amikor apja, a pék, világraszüli. (Mert a zsemlyét nem anya szüli.) Ez így nagy: megszületik a zsemlye, s az ára egy bizonyos összeg, amely olyan, mint egy bő ruha: sokkal nagyobb, mint tulajdonosa, a zsemlye. Mégis az első napokban a zsemlye, majdnem akkora, amekkorák az előző nemzedékek zsemlyéi voltak, azzal a különbséggel, hogy a modern zsemlye ezt a nagyságot a belélegzett levegő által éri el. A zsemlyének nagyszerű tüdeje van, sokkal több levegőt bír el, mintsem az ember zömök termete - a zsemlye zömök termete - alapján gondolná. Rossz nyelvek azt beszélik, hogy a pékek pneumotharax-műveletet (levegő befujtatást) is végeznek a zsemlyével. Mindegy. Tény, hogy én még soha olyan jóízű levegőket nem ettem, mint amilyenek a mai pesti zsemlyékben vannak.
Hegedűs Géza 33 éves író (ex-munkaszolgálatos)
Egy Wels nevű osztrák városban közölték velem 1945. május derekán, hogy legalább augusztusig nincs vonat, addig nem lehet járművel hazamenni. Tudtam, hogy alig 400 kilométernyire vagyok Budapesttől. Egy ízben a Dontól a magyar határig gyalogoltam, kezdetben 47 fokos hidegben. Ez kábé 2700 km volt. Tehát nekem ez a 400 kilométer már nem volt nagy ügy. Tudtam, ha eljutok a Dunáig, onnét már egyenes az út Budapestig. A Traun mentén lesétáltam az Ennsig, az Enns partján a Dunáig és azután a Duna útmutatását követve Budapestig. Közben minden faluban annyit ettem és ittam, amennyit adtak. Különös módon kutya bajom sem volt azon túl, hogy alaposan lesoványodtam. A megszokott 80 helyett 42 kilót nyomtam. Május 14.-én indultam és 27.-én, egy vasárnapi délelőttön már be is sétáltam Budapestre. Az élet már kezdett visszatérni, a 6-os villamos már néhány napja járt. Az omladékok közt üzletek voltak, persze vasárnap zárva. Egy könyvkereskedés kirakatában meglátom regényemet, a Bálványrombolókat, amelynek kéziratát még a háború előtt adtam oda egy kiadónak. A frissen megjelent köteten slejfni látható, rajta a felirat: "A vértanúhalált halt író posztumusz regénye." Harmadnap elmentem a kiadóhoz. Volt ott egy idős titkárnő. Amikor meglátott, úgy sikított fel, mintha valóban hazajáró lélek lépett volna be az ajtón, és önkéntelenül ezt kiáltotta: "Szent Isten, él! Fizetni kell!"
Visszanyerheti régi súlyát! Lesoványodott, hiányos táplálkozás folytán legyengült szervezetű felnőttek, gyermekek egyaránt 5-15 kg súlygyarapodást érhetnek el az értékes összetételű Herkules táppor használata által.
Dénes Magda, 10 éves
Az iskola első napján elkéstem az óráról. Amikor bementem, a tanár Kosztolányi Dezső A kis kutya című versének első két sorát olvasta. "A kis kutya mégis a legszebb állat. Magasba trónol fönn a vánkoson". Befejezte, majd rám meredt, ahogy a küszöbön álltam. - Kifogás? - kérdezte, felemelve a hangját és a jobb szemöldökét. Kifogás? Megőrült? Kifogás kell azért, mert öt percet késtem? - Nincs kifogás - mondtam. - Sajnálom - tettem hozzá, erősen vonakodva. - Nos, kihagytad az első megtanulandó dolgot - szólt. – Most már sohasem fogod ismerni A kiskutyát. - Kosztolányinak azt a buta kis versét, ahol egy kiskutya szívverését méregeti? Utálom azt a verset. Nem igazán szeretem Kosztolányit. De az biztos, hogy ennél jobb verseket is írt. A szerelmes versei sokkal értékesebbek. Néma csend. Tudtam, borotvát kell magammal hoznom az ilyen esetekre, hogy elvágjam a torkomat. - Nagyon sajnálom - mondtam, és úgy is gondoltam. Azután egy másik hang szólalt meg, amit már nem uraltam: - Habár a Kosztolányi-kritikám megfelelő. Ez tulajdonképpen nem is az enyém. De megbizonyosodtam az igazáról. A bátyám, Iván tanította nekem, és neki mindig igaza volt versügyekben. - Jelentkezz az irodámban óra után! - mondta Dr. Tímár. Jelentkeztem. Azt mondta, üljek le, és rögtön a tárgyra tért: - A bátyád, Iván, halott? - Nem - mondtam. - Meggyilkolták, belelőtték a Dunába. - Kit gyilkoltak még meg? - kérdezte. - Ez attól függ. A nagyapám csak meghalt, leginkább az éhség miatt. - Te egy nagyon nehéz természetű gyerek vagy. - Nem vagyok gyerek - vetettem ellen. - Elsőéves gimnáziumi diák vagyok, személyi igazolvánnyal és utazási bérlettel. - Mi mindannyian sérültünk – mondta gesztikulálva. - Ne hagyd, hogy rád telepedjen, elvegye a legjobb részed! - Ne aggódjon! - szóltam. - Nem maradt legjobb részem.
A népjóléti miniszter rendelete
Az ország területén történt átvonulás és az azt követő általános zűrzavar nyomán számos olyan gyerek született, akiket tartására köteles hozzátartozóik a családban gondozni nem kívánnak. Minthogy azonban a gyermekek ellátás és gondozás nélkül nem hagyhatók, azoknak állami gondozásba vétele iránt intézkedni kell. Felhívom ennél fogva az Árvaszéket, hogy minden olyan csecsemőt nyilvánítson elhagyatottá, aki a születési hely felszabadulásának időpontját követő kilenc hónapon túl, de tizennyolc hónapon belül született, feltéve, hogy a szülők, vagy azok bármelyike, a gyermek családi kötelékben való tartását a gyermek első életévének betöltése előtt megtagadja, a szülőanya pedig a város polgármestere, Budapesten a kerületi elöljáró, kis és nagyközségben pedig a községi elöljáróság által kiállított igazolvánnyal igazolja, hogy a gyermek születését megelőző, fent megjelölt időpontban, a fent hivatkozott események áldozata lehetett.
Hegedűs Géza 33 éves író
Telefonon sürgősen behívtak a pártközpontba, és közlik velem, hogy másnaptól kezdve a Városházán én vagyok az irodalmi osztály vezetője. "Ne bolondozzatok - mondtam -, hiszen nem értek a közigazgatáshoz, és nem is érek rá: tanár is vagyok több helyen, újságíró is vagyok, éppen egy regény írásába kezdtem...” Az illetékes, egyébként jó barátom, nem hagyott kibeszélni, és mint parancsot közölte: "Hátra arc, indulj, irány a Városháza, itt nincs vitatkoznivaló. Tegnap kineveztek egy kisgazda osztályvezetőt a Vízműveknél, ennek megfelelően a Városháza irodalmi osztálya a Kommunista Párté. Te kommunista vagy, író vagy, és irodalmár vagy. Tehát te vagy az osztályvezető. A polgármester már vár."
Vas Zoltán azzal fogadott, hogy „a címed üzemi tanácsos, ez egyúttal azt jelenti, hogy te vagy a Főváros Irodalmi Intézetének irodalmi vezetője, de hozzád tartoznak a főváros folyóiratai, nyomdája, te tartod a kapcsolatokat irodalmi ügyekben a minisztériummal. Tudod, mi a teendőd?" Nagyon bizonytalan hangon mondtam, "fogalmam sincs". Mire Vas Zoltán mosolyogva széttárta kezeit és megelégedett hangon jelentette ki: "Hát akkor semmi akadálya, hogy átvedd a helyedet."
Alighogy elfoglaltam hivatalomat, közlik velem, hogy szükség lenne egy fűtőre. Van is megfelelő ember, itt áll az ajtó előtt. "Hát akkor jöjjön be - mondom. - Felveszem, ha ez az én teendőm." Erre elmagyarázzák, hogy ehhez a személyzeti osztály hozzájárulása kell. Felhívtam a személyzeti osztályt, bemutatkoztam. A vonal másik végén örömmel üdvözlő hang köszönt, mint régi ismerőst. Kiderült, hogy ugyanabba a gimnáziumba járt, mint én, néhány évvel alattam. Megmondtam, miről van szó, mire ezt a meglepő kérdést teszi fel: "Mondd csak, tanácsos uram, milyen párt tagja a felvételre kijelölt személy?" Belenevettem a telefonkagylóba. "Nem mindegy az nektek?" Aggodalmas magyarázkodás következett: "Ez nem olyan egyszerű, mert vigyáznunk kell az egyensúlyra. Megkérnélek, hogy kérdezd meg tőle, melyik demokratikus pártnak a tagja?" Mit tehettem? Behivattam a felettébb nyomorúságosan öltözött, borostás atyafit, és megkérdeztem, tagja-e valamelyik pártnak. Aztán közöltem a telefonba: szociáldemokrata. – Az egykori iskolatárs erre megkért, hogy szíveskedjem várni egy kicsit. Addig várakozzék a szóban forgó szociáldemokrata odakint. Várt is szegény vagy egy fél óráig. Végre csöng a telefon, és boldog hangon közli velem a pártegyensúlyozó személyzeti osztálybéli: "Szerencsésen megoldottam, tanácsos uram, a problémádat. Felvettem egy parasztpárti sírásót, így a te osztályod felvehet egy szociáldemokrata fűtőt."
Tata robotoló bányásznépe kitárja lelkét a Magyar Kommunista Párt vezére felé (Szabad Nép, 1945. július)
A beszéd végére ér, végevárhatatlan taps, éljenzés. Elfogódott arcú, idősebb vájár lép a mikrofon elé: Tisztelt Közgyűlés! Indítványozom: válasszuk meg Rákosi elvtársat első vájárrá! – Viharos kiáltozás, fogadkozás a válasz. Kigöngyölik a betekert díszes oklevelet. Mindenki láthatja, azon tanúsítják, hogy Rákosi Mátyás elvtárs az ország elő vájára. Másik munkás lép az emelvényre, kezében lámpás: „Mint öreg vájár nyújtom át Rákosi elvtárs Neked, az új vájárnak a bányamécset. Jószerencsét!” Ismét másik bányász valamelyik akna külön ajándékét hozza: szépen faragott, díszes fokost. Egy izgatott kislány lép hozzá, „Engedje meg, hogy ezt a pár szál virágot…” – és keréknagyságú csokrot ad át. Munkában, nélkülözésben megpróbált, tapasztalt, kemény dolgozók, és előtte zavarban vannak. Elfogódottak, izgulnak – mint, a gyerekek. Nem tudják, hogyan fejezzék ki szeretetüket, mit adhatnának még neki. Rákosi Mátyás csak nézi őket, és mikor egyik másik lámpalázában háttal a mikrofonnak akarja elmondani köszöntését, szerető, kedves mozdulattal a helyes irányba igazítja fejét. Internacionálét énekel a dalárda és – hiába marasztalják, – mennie kell. Utána tódul a bányászság, az autóig kísérik. Amerre elfut a kocsi, üdvözölnek ezer szónál beszédesebb néma jeladással: összeszorított öklök lendülnek magasba. Egész szívünkből viszonozzuk a köszöntést: Szabadság, elvtársak. Jószerencsét!
Első percek muzsikája
Fellner Sándor lemeze 1946-ból: 1. Fafurulya 2. Nincsen olyan lány Lemezfordítás a HQ melletti: a
*
Forrásjegyzék
Áldor Péter - 1944 Békés István - Legújabb magyar anekdotakincs Boldizsár Iván - Don, Buda, Párizs Bondor Vilmos - A Mikó rejtély
Cs. Szabó László - Két part Deseő László naplója - közreadja Ungváry Krisztián: Budapesti Negyed 2000/3-4. szám Dénes Magda - Égő kastélyok Déry Tibor - Emlékeim az alvilágból
Fenyő Miksa - Az elsodort ország Források Budapest történetéhez 1919-45 Földes Mihály - Virradat a város peremén Gasparovich László - A rettegés ötven napja
Gergely Magdolna naplója: http://epa.oszk.hu/00000/00003/00028/naplo3.html Heller Ágnes, Kőbányai János - Bicikliző majom Illyés Guyla - Ostromnapló, 1945 Inkey Tibor - Fotó Inkey - egy fényképész visszaemlékezései - A budai várnegyed a felszabaduláskor, és ma - Budapest a felszabaduláskor, és ma
Kabdebó Lóránt - A háborúnak vége lett Kende Éva - Az én 1944/45-ös krónikám (Mozgó Világ, 2003/12. szám) Kertész Róbert - Ne felejts! Kossa István - Dontól a Dunáig
Kovács Imre - Magyarország megszállása Kovalovszky Miklós - Lidércnyomás Lévai Jenő - Zsidósors Magyarországon - Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről - Szürke könyv
Luknyickij, Pavel - Magyarországi napló Major Ákos - Népbíráskodás, forradalmi törvényesség - egy népbíró visszaemlékezései Nagy Lajos - Pincenapló Pető Andrea - Budapest ostroma 1944-45-ben - női szemmel (Budapesti Negyed 200/3-4, szám)
Pentelényi János naplója (Beszélő 2009/2. szám) Sólyom József, Szabó László - A zuglói nyilasper Szabó Borbála - Budapest napló Széchényi Viktor naplója: http://epa.oszk.hu/02100/02120/00024/pdf/ORSZ_BPTM_TBM_24_175.pdf
Sztehlo Gábor - Isten kezében Tatai Gábor - A Sziklakórház rövid története Tersánszky Józsi Jenő - Naplóm 1945 (Az Életem regényei c. kötetben) Ungváry Krisztián - Budapest ostroma Zolnay László - Hírünk és hamvunk
Korabeli lapok: Tolnai Világlap, Budai Összetartás, Szabadság, Kis Újság, Szabad Nép
*
Az Utolsó percek művészete egy folyamatosan bővülő történet gyűjtemény internetre szerkesztett változata.
