Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész. 1944 őszén a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával néhány hét alatt 32 gyermekotthont alakít az üldözöttek számára. Buda, II. kerület, Lórántffy utca

Ma jött is egy kis német katonai autó, és von Born (a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője) üzenete: jöjjek élelemért! Kimondhatatlanul örültem. Csodáltam is, miként érkezett sértetlenül hozzánk a kocsi, hiszen a Vár felé vezető út állandó tűz alatt volt, de az őrmester, aki vezette, megnyugtatott, hogy megfelelő tempóban át lehet jutni. Ő már 15-ször megtette ezt az utat.

Amint elhagytuk a Széna teret, őrült iramban száguldottunk fel a Várfok utcán. Fél perc múlva már bekanyarodtunk a Lovas útra, ott már fedezve voltunk. A sziklakórházhoz siettünk, ahol kitörő örömmel üdvözöltük egymást von Bornnal.

A sziklakórház labirintusaiban nagyszerű elhelyezést alakítottak ki. Látszott, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt rendezte be ezt a kórházat. Sosem gondoltam volna, hogy Magyarországon ilyen jól felszerelt kórház is létezhet! Persze a legsúlyosabb sebesülteket ápolták ott, civileket és katonákat együtt, a látvány rettenetes volt, s a zsúfoltság is, a folyosókon, az átjárókban, mindenütt feküdtek betegek földre vetett matracokon.

A sziklakórházból átmentünk a Vár pincéibe. Ezek a pincék a házak alatt húzódnak és valóságos pincerendszert alkotnak, vagy inkább barlangrendszert. Ezeket a barlangokat Mátyás király idejében borospincének használták, később a törökök rabokat tartottak bennük. Nedves, dunsztos levegőjű üregek ezek, falaikról és mennyezetükről állandóan csöpög a víz, emberi tartózkodás céljára felettébb egészségtelenek, viszont bombabiztosak voltak. Ezekben az üregekben zsúfolódott össze a Várkerület egész civil lakossága. Pislákoló gyertyák mellett öregek, betegek, gyerekek kuporogtak, többnyire nyitott esernyők alatt, hiszen csöpögött rájuk a víz. A talaj sáros és csúszós volt.

A delegátus sok élelmiszer-utalványt adott, hogy azokra vételezzek az Úri utcában, ezenkívül üzent a német parancsnoknak, hogy a kocsit még egyszer adja kölcsön, mert egy fordulóval nem fogjuk tudni elszállítani mindazt, amit kiutalt számunkra.

Siettem tehát a Vöröskeresztes raktárba, de bizony jóval kevesebb élelem volt, mint ahogy a delegátus gondolta. A raktáros, korábban dúsgazdag budai kereskedő (övé volt a csodálatos szépségű kis palota) nem fogadott éppen lelkesen. Palotája félig romokban hevert, egy bomba beszakította a tetőt, s a ház egyik részét a földszintig kőhalommá változtatta. Fenn a padlás egyes tartógerendái kinyúltak a kőhalom fölé, és ott lógtak rajtuk, hozzáférhetetlenül, a behavazott sonkák és oldalszalonnák. Siralmas, tantaluszi látvány volt! Talán tűzoltólétrával le lehetett volna szedni, számolva persze a veszéllyel, hogy a sonkákkal együtt az egész meglazult gerendázat is rázuhan a létrára. De hát hol volt tűzoltólétra? Hagytuk hát az egészet a romok között keresgélve sikerült kihúznunk három lehullott oldalszalonnát. Tele volt földdel, korommal, de sebaj, meg lehet tisztítani. Az egyik földszinti boltív alatt még sértetlenül állt a raktár egy része, onnan autóba raktuk, ami elfért, aztán sietve indultunk, mert reméltük, hogy aznap még egyszer visszatérhetünk.

A Bécsi kapuig a bombakráterek és törmelékhalmok ellenére simán eljutottunk, ott várt ránk a nehéz útszakasz, le a fedetlen Várfok utcán a Széna térig. A sofőr nekifohászkodott, és őrült rohanással száguldott le, közben bombatölcséreket kerülgetve. Úgy kuporogtam kísérőmmel együtt a zsákok között, mintha magunk is zsákok lettünk volna; a kocsi annyira rázott, hogy féltünk, kirepülünk belőle.  
Isten kegyelme megőrzött bennünket akkor is. Pár perc múlva megérkeztünk, és nagy volt az öröm, amikor zsákjainkat behordták a fiúk. Pár napra, egy hétre megint el vagyunk látva! Fordulni akartunk, de a sofőr azt mondta: mára elég. Bizony megértettem őt, és én is szívesen halasztottam másnapra a fordulót.

Mikó Zoltán vezérkari százados a Fővezérség Defenzív Osztályának vezetője, különleges alakulatok megbízott főszervezője. A különleges alakulatokon belül ellenállási csoportokat hoz létre. A front oroszok előtt való megnyitását tervezte, amihez egy zászlóalj-parancsnok segítségét kérte. Helyettesét küldte tárgyalni, akit embereivel együtt elfogtak.

Bondor Vilmos 29 éves főhadnagy
Buda, I. kerület, Vár

Egyelőre úgy látszott, hogy senki sem törődik velem. Annál jobban nyaggatták szegény elfogott fiúkat. Egyre-másra hurcolták be őket kihallgatásra. Többet és egyre többet akartak megtudni a csoportról, annak erejéről és szervezetéről. A fiúk keveset tudtak, másrészt pedig nem vallottak. Hiába csattantak a pofonok, porzottak a kincstári csizmák a diákok hátában és oldalában, a végső válasz mindig egyformán hangzott. Nem tudunk semmit, csak parancsot teljesítettünk.
„No, akkor nézzük meg a parancsnokot”, fenyegette meg őket Nagy Zsombor vészjóslóan. Valóban hamarosan értem küldött két tagbaszakadt nyomozót. Egy távolabbi, nagyobb méretű kihallgató terembe kísértek. Ott már várt a tisztikar, Balassa és Nagy Zsombor. Ültek az íróasztalnál, de ott ült Koncz Elek is, meg egy másik altiszt. Az utóbbi polgári ruhába öltözve.
A tisztes csoportot négy csendőrruhába öltözött szakaszvezetői rangjelzéssel ellátott pofozó legény egészített ki. A jóltápláltság meglátszott az arcukon és a maguk 120 kilójával alig várták, hogy leteperhessék a szegény kiéhezett és lesoványodott rabokat.
A tisztek láthatólag büszkén feszítettek a jól szabott, kivasalt egyenruhákban. Micsoda ellentétes látvány volt ez, szembeállítva a frontok leharcolt, lerongyolódott, halálraítélt tisztjeivel!

A rangidős parancsnok kezdte a prédikációt. Hangsúlyozta, hogy legyek egy kis tekintettel saját magamra. Miért áldozom fel az életemet másokért? A tagadásommal csak az ő munkáját nehezítem. Ez így is volt, erre törekedtem szívvel-lélekkel.
Ha mindent őszintén bevallanék nekik, még segíthetnének is rajtam. Mert akárhogyan tagadok is, Sipeki vallani fog. Elvégre mi csábítottuk hazaárulásra! Tehát az ő szempontjukból mindegy, hogy mit mondok. A beismerő vallomással segítenék magamon.
Nyugodtan, hidegen válaszoltam, hogy nem érdemes tovább törni magát. Amit tudok, azt már a múltkori kihallgatásnál is elmondtam. Elismerem, hogy frontátadásról tárgyaltunk Sipekivel, de ezt már úgy is tudják. Minek erre több időt vesztegetni?

Hát ez pontosan elég volt az amúgy is megvadult embernek. Intett a pribékeknek. Azok értették a dolgukat. Ki a kezem, ki a lábam kapta el. Pillanatok alatt rajtam térdeltek. A közel féltonnányi súlytól alig tudtam lélegzetet venni. Hamarosan lerángatták a csizmáimat, és hogy ne tudjam szidni az anyjukat, betömték a számat saját mocskos zoknijaimmal. A gumibot lecsapott. Hogy ki ütött vele, azt nem láttam, egy térdelő alak lenyomta a fejemet. Aztán jött a többi ütés. Aki keresztülment ilyen tapasztalaton, az jól tudja, hogy csak az első ütések borzalmasak. Utána már eltompulnak az idegek. A szenvedő alany már nem tud gondolkozni. Az emberi méltóság megőrzése eltűnik. A percek, pillanatok az örökkévalóságba mennek át. Végül teljesen elsötétül az öntudat és az emberi test összeseik, mint a rongy.

Amikor magamhoz tértem, éppen két pofozó legény vonszolt a folyosón. Igyekeztem a lábamra állni. Ijedten vettem észre, hogy nem érzem a talajt! Mintha a levegőben lépdeltem volna. Te jó ég, mit csináltak ezek velem? Nem sokáig tudtam tűnődni, egy üres szobába belöktek és rám zárták az ajtót.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Tibor felfedezett a II. emeleten egy békebeli WC-t. Békebeli annyiban, hogy mások még nem fedezték fel. Aljas önzéssel kettős vérszerződést kötöttünk, hogy senkinek e helyről topográfiai felvilágosítást nem adunk. Őrizzük, mint a kincses sziget titkát. Igaz, hogy a második emeletre senki nem megy föl szívesen, csak a hősi világnézlettel bírók.

Tibornak beszélte a „Függetlenség” egyik szedője: A hajnalban zajra lett figyelmessé; kifülelt a szelelőlyukon, s a következő párbeszédet hallotta: „Hová mennek maguk?” Karhatalmiak lehettek a kérdezők. „Családunkhoz igyekeznénk” – volt a felelet. „Ilyenkor nem mászkálnak az utcán. Álljanak a falhoz!” Puskaropogás. Csend. Tibor öt hullát látott ott hóval letakarva; csak a lábuk látszott ki.

Egy nyilas karhatalmi csoportnak több géppisztolya van, mint a vasárnap bevetett tüzérségi csoportnak. Ezeknek egy sem volt. Csöves puskákkal dobták be őket, a kitűnően felfegyverzett oroszok ellen. Volt azonkívül három rohamsisakjuk és néhány kézigránátjuk. A zászlós, aki vezette őket, azt mondotta nekik: fiúk, ilyen felszereléssel lehetetlen háborút viselni; aki akar, tűnjön el, ő nem fogja keresni.

A mai lapból: „Felhívás. Felkérem az összes színésznőket, színészeket, énekeseket, artistákat, hogy szolgálatukat bocsássák a megviselt lakosság rendelkezésére, és e célból jelentkezzenek Aláírt kormánybiztosnál az igazolványok és utasítások átvétele céljából.”

Pavel Luknyickij kapitány, 42 éves haditudósító
Újpest - Angyalföld

Az Újpestről nyílegyenesen – a Dunával párhuzamosan – haladó Váci úton katonáink szintén gyorsan törnek előre a centrum felé. A Váci úton tucatjával vannak üzletek, köztük igen nagyok. A Vörös Hadsereg, amikor bekerítette Budapestet, megakadályozta, hogy a németek a kivitelre előkészített rabolt javakat el is szállítsák. Így a ládákba csomagolt áruk az üzletekben maradtak. Most a hitleristák már csak a puszta életüket szeretnék menteni, a ládákat kihurcolják az utcára és barikádokat építenek belőlük. A célba találó lövedékek a barikádok tartalmával együtt zúzzák szét a német katonákat. Gyerekjátékok, számológépek, kristálylámpák, női szőrmebundák és bútorok hevernek szanaszét az utcán. Panaszosan csendül utolsót a fekete zongora, amelynek billentyűin géppuskasorozat fut végig – az ablakból kihajolt német vette célba. Éjszaka pedig, hogy megvilágítsák védelmi vonaluk előterét, ezeket az árukat, sőt egész háztömböket önt le benzinnel az ellenség, majd meggyújtja őket.