Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Klári vöröskeresztes ápolónői ruhában bemerészkedett gyalog a Nyugati pályaudvarig, a Kertész utcán, Jókai téren keresztül. Polgári személyek nem járnak az utcán; az üzletek zárva vagy bombák által kiszaggatva; egyik-másikból, ahol még valami található, a nyilasok hordják ki és el az árut. A házak romokban vagy megtépázva, az épek is ablakok nélkül; a telefonhuzalok szanaszét kuszálva, és lépten-nyomon hullák. A Jókai téren temettek: három-három hullát egy gödörbe. Odébb, a Gyár utcában targoncán toltak megcsonkított polgári hullákat valamelyik másik tér temetője felé, a körutakba torkolló utcák eltorlaszolva, egy bombaszilánkok által kibelezett ló az utca közepén, szimbólumaként ennek a városnak.

Hírek. A németek kiürítik Pestet, visszavonulnak Budára, a hidakat felrobbantják maguk mögött, s ott egyesülve a nyugatról előretörő német seregekkel, verik az oroszokat. Vagy nem is – mondja egy másik hír -, a németek nem ürítik ki Pestet, mert a felmentő sereg már közvetlen Buda alatt van, s átkelve a Dunán, Pest alól is elveri az oroszokat.

H. Józsit egy nyolcadikos gimnazista tanítványa látogatta meg, aki tizenhat-tizennyolc éves leventékkel teljesít szolgálatot. A kelenföldi vasúti töltésnél vetették be őket: száznyolcvanan voltak, hatvan elesett, hatvan megsebesült, s most hatvanadmagával tartja a frontot.

Pest, XIII. kerület, nemzetközi gettó (diplomáciai védettséget élvező csillagos házak területe)

Erdős Jenő, dr. Vermes Andor, dr. Engel Imréné, Varga Lászlóné, Hajdú Mátyásné, Szandai Sándor, Heimann Henrik, dr. Riegler Bernát tanúk teljesen egybehangzó vallomása alapján vitathatatlan tény, hogy a vádlott, akit papi civilruházata, és simára borotvált arca miatt nem ismertek fel a házakban lakó zsidó személyek, a lakásokban való megjelenésekor bemutatkozott, megmondotta, hogy a Zsidó Tanácstól van kiküldve, és azért jött, hogy megnyugtassa a lakókat, és célja az, hogy a nyilasok túlkapásait jelenlétével kivédje, ezért ajánlatos, hogy adják át ellenkezés nélkül 100 pengőn felüli készpénzüket és egyéb értéktárgyaikat, mert másnap reggel mindkét házat kiürítik, a zsidókat a gettóba kísérik, és ott a kapuban úgyis mindent elvesznek tőlük. A vádlott a nyilasokkal minden egyes lakásba bement, a lakók előtt mindég elismételte jövetelének célját, felfedte kilétét, ami ezeknek a tanúknak egybehangzó vallomása szerint kétségtelenül megnyugtató volt, a nyilasokra nézve pedig feltétlenül mérséklően hatott, és az annyira lealázó, különösen a női szemérmet súlyosan sértő becstelen személyi motozásra egyetlen egy eset kivételével, amit kivételes módon egy férfi személlyel szemben vettek igénybe, nem is került sor, noha a nyilas terrorizmus ezt akkoriban minden kiürítés alá került házban állandóan alkalmazta. Hogy mennyire mérséklően hatott az egyébként garázda nyilasokra a vádlottnak őket feszélyező jelenléte, ez kitűnik Winter Bernátné és özv. Kulka Antalné egybehangzó vallomásából is, amely szerint az előbbinél 20 pengő hiányzott az akkori törvényes rendelkezések szerint megtartható 100 pengőből, utóbbinál pedig 50 P. készpénz volt csupán, mire a nyilasok mindkét tanúnál a többi személytől elvett pénzből nevezett tanúk készpénz állományát 100-100 pengőre egészítették ki. 

(A vádlott: Berend Béla főrabbi, a Zsidó Tanács tagja. Részlet a Népbíróságok Országos Tanácsa 1947-ben hozott felmentő ítéletéből)                                                                                                                                                         

Kende Éva, 18 éves
Pest, XIII. kerület, Csanády utca

Dél. Én a konyhában egy kis kenyértésztával bajlódok, a kezem csupa ragacs. Apám lement a ház pincéjébe, hátha talál valami felaprítani való fát. Péter öcsém a telepes rádiónkon pokróc alatt hallgatja a londoni adást a belső szobában, Gimesék a külsőszobában a csecsemővel foglalkoznak. Egyszer csak csengetnek, és ott áll apám – letört, keserves arcát sohasem fogom elfelejteni –, mögötte pedig két nyilas pártszolgálatos. A fegyveresek berohannak a belső szobába és lecsapnak a rádiót hallgató Péterre, akit már nem lehetett időben figyelmeztetni. Rögtön kijelentik, hogy mindnyájunkat agyon fognak lőni, hamis iratokkal való visszaélés és tiltott rádióhallgatás miatt. Apám igyekszik menteni a menthetőt – mi mással?, vesztegetéssel. A nyilasok mohón elveszik a nekik felkínált arany karkötőt, a vastartalékunkat, és kegyesen megengedik, hogy elégessük a nálunk lévő keresztény iratokat. Attól azonban nem állnak el, hogy mindnyájunkat be ne kísérjenek a Szent István körút 2.-be, az egyik leghírhedtebb nyilasházba. Mielőtt elindulunk, fel kell varrnunk a sárga csillagot. Kezdetben a menet csak belőlünk, hatunkból és két fegyveres kísérőnkből állt. Csoportunk azonban fokozatosan gyarapodott. A mi két karhatalmistánk – és még néhány társuk, akik útközben csatlakoztak hozzájuk – szisztematikusan razziázott aznap délután az Újlipótváros különböző házaiban. Ha zsidóra bukkantak, beparancsolták a menetbe. Mialatt a nyilasok egyik része bement az éppen sorra kerülő házba, a már begyűjtött emberek a kapu előtt várták az újabb elfogott sorstársakat a kint maradt fegyveresek őrizete mellett. Este lett, amikorra letört csapatunk átlépte a nyilasház küszöbét. Bent rengeteg nyilas, mindegyik fegyverrel, néhány korbáccsal. Intézkedtek, ordítoztak, pofozták, ütötték-verték sárga csillagos áldozataikat. Az újonnan bekerültek annyian lettek egyszerre, hogy megérkezésünk után a nyilas fő-és altestvérek nem tudtak rögtön foglakozni velünk. Várnunk kellett. Várakozás közben unokanővérem – karján csecsemőjével – elkezdett sírni és jajveszékelni. Buta 18 éves fejemmel nagyon rossz néven vettem tőle ezt a viselkedést. Arra gondoltam, kétségbeesését mennyire élvezhetik a nyilasok. Én nem akartam nekik ilyen örömet szerezni. Igyekeztem nyugodtnak látszani. Azt mondogattam magamban: az még mindig nem egészen biztos, hogy mi itt most meghalunk, de „ők” rövidesen lógni fognak…

Aztán sorra kerültünk. A nyilas „kihallgatás” nagynéném és családja számára rövid idő alatt merőben szokatlan fejleménnyel ért véget: elengedték őket. Ideggyógyász nagynéném utólag azt mondta, úgy rémlett neki, mintha az ügyüket intéző főtestvér valamikor a betege lett volna az elmegyógyintézetben, és felismerte őt.

Ami sorsunk egészen másként alakult. Nekünk hármunknak apámmal az volt a főbenjáró bűnünk, hogy két rádiót (egy telepest és egy hálózatit) birtokoltunk, és éppen rádióhallgatás közben értek tetten. A kihallgató nyilasok apámat szemem láttára szinte felismerhetetlenségig összeverték. A szemüvege szilánkokra tört, ő maga pedig csak úgy röpült a pofonoktól, faltól falig. A száját azonban egy jajszó sem hagyta el. Én közben könyörögtem mindenkinek, aki ott volt a szobában, hogy ne verjék. Elmondtam, hogy orvos, és nagyon sok emberen segített. Nem használt. Péter öcsémet is megverték, de nem annyira. Ő sem jajveszékelt. Engem nem bántottak, viszont mindhármunkkal közölték, hogy rövidesen kikísérnek a Duna-partra, és ott kivégeznek. Majd levittek a pincébe, ahol mindenütt vérző, ronggyá vert, jajveszékelő emberek feküdtek. Ott várakoztunk. Én továbbra sem adtam fel. Minden nyilast, aki felbukkant, megszólítottam, és elmondtam, hogy apánk híres és jó orvos, Péter meg én iskolások vagyunk, ne öljenek meg bennünket. Volt közük valaki, aki hajlott is volna rá, hogy kettőnket Péterrel valahogy kicsempésszen a pincéből, de apámat ott kellett volna hagynunk. Ezt egyikünk sem akarta. Tovább próbálkoztam. Bejött a helyiségbe egy fiatalabb nyilas, akit szintén kérlelni kezdtem. Hajlandónak mutatkozott mindhármunk kihozatalára, ha lefekszem vele. Feltétele teljesen váratlanul ért: szűz voltam, és bizonyára nagyon naiv. Megbeszélni a dolgot nem volt kivel, az idő pedig sürgetett. Beleegyeztem az ajánlatba, és arra kértem, kísérjen el mind a hármunkat a Légrády Károly utcába, abba a portugál védett házba, ahol rokonaink, Nemesék és nagyanyám laknak, és ott majd megtörténhet, amit akar. Erre ráállt, és megszerezte főnökétől az engedélyt, hogy vele együtt elhagyhassuk a nyilasházat. Ekkorra már éjjeli 1 óra lehetett. Reggel óta nem ettünk, de ez egyikünknek sem jutott az eszébe. Emlékszem a fagyos utcákra, amikor kiléptünk a nyilasházból: telihold volt, és nagyon hideg. Négyen bandukoltunk az utcán, apám és Péter elől, mi pedig a nyilassal karonfogva mögöttük. Útközben beszélgettem vele, de csak annyi maradt meg bennem, hogy az alacsony és kissé kövérkés ember foglalkozására nézve hentes volt, és valahonnan Sopron környékéről került ide. Én részben örültem és büszke voltam, hogy megmentettem az enyéimet a biztos haláltól, részben pedig szörnyen szorongtam, hogy mi lesz, amikor majd fizetnem kell a „szívességért.” Megérkezve a védett házba, az éjjel közepén, azt mondtam, jobb lenne a dolgot másnapra halasztani, mert késő van, fáradt vagyok, és nem is tudom, hol lehet az ilyesmit ilyenkor lebonyolítani. A nyilas beleegyezett a halasztásba, és nem erőszakoskodott tovább. Azt azonban kikötötte, hogy másnap délelőtt eljön, és kasszíroz.

Ezek után érkeztünk meg hüledező rokonainkhoz, Nemesékhez, akik álmukból felriasztva természetesen amúgy is nagyon megijedtek, a látványtól pedig még jobban, amit apám és Péter nyújtottak. Még aznap éjjel megtárgyaltuk, hogyan kellene nekem másnap eltűnnöm vagy elbújnom a pártszolgálatos elől. Végül a sors mindent megoldott: nyilas „ismerősöm” soha többé nem jelentkezett.

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. karácsonyától orosz kézen)

Délelőtt cepekedtem. Hoztam krumplit, babot, sót, borsót, zabpelyhet, vaníliapótlót (ez csak véletlenül volt a borsó között…), kávét, káposztát, karalábét és három láda kristályvizet. Átjött Gábor (Tolnai, aki reverendát választott álöltözetül…) és egy lány. Gábor, szegény feje, már temetett is.