Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület
A légópince műhelyrészében az este nagy dáridó volt. T. úr berúgva érkezett meg, rendes szokása szerint. Ő kijár a pincéből, és ehhez szíverősítőre van szüksége. De kedves részeg. Megérkezése után tovább ivott, társakat keresett az iváshoz, énekelt, tréfálkozott. T. úr verseket és monológokat adott elő, igen ügyesen. Nekem rossz kedvem volt, messziről néztem a mulatságot. Szomorkodtam. Mert a Nagymező utca 28. számú ház megsérült, és ott van a boltom. Kétemeletes ez a ház, a bomba a tetejébe csapott, az utcai részen. Egy ék alakú nagy rés tátong a házon, az ék vége pontosan az üzletemet éri. Kívülről úgy látszik, hogy a bolt maga nem sérült meg. Tegnap délután láttam a sérülést. Kimentem a Nagymező utcába, de itt csak az Andrássy útig mertem elmenni, mert folyton kóvályogtak fölöttem a repülőgépek.
A hulla már egy hete ott hever a szomszéd ház tövében. Másfelé is vannak hullák, mondják azok, akik kijárnak a pincéből. Ez a hulla egy zsidó férfi hullája. Úgy mondják el az esetet, hogy a szomszéd szállodában lakott, csillag nélkül persze és hamis iratokkal, rejtőzve. A nyilasok razziát tartottak a környéken, annak híre eljutott a szállodába, a rejtőző zsidó férfi félt, tehát kiosont a szállodából. Ki a sötét, hideg utcára, hajlék reménye nélkül. Kopogott a szemközti ház kapuján, az nem nyílt meg. Kopogott a mi kapunkon is. Néhányan hallották ezt a kopogást, de nem nyitották ki a kaput. Nem tudták, ki a kopogó, mit akar, de még életveszély is lett volna menekült zsidót befogadni. Egy nyilas autó fordult be az utcánkba, fölfedezték a zsidót, egy az üldözők közül leugrott az autóról, és közvetlen közelből agyonlőtte. Két kis piros szélű lyuk látható a bal füle tövében. Sok vér folyt ki a sebeken. Véres a hulla válla s mivel előregörnyedt, a vér a válláról lecsurgott a mellére, az ölébe, le a járdára. A járdán alvadt, megfagyott, cafrangos szélű vértócsa terül el. Fagyott vérlepény hever a hulla ölében is. A hulla arca fáradt, mintha valami keserűség áradna róla. Lassanként mintha összébb zsugorodna, bár ez csak az érzékelés csalódása lehet. A feje a hullának jobbra hajlik, mintha a vállán pihentetné, kopott kalapja is jobbra csapódott, mintha mutogatná a sebeit. A ruhája is kopott, de igen jó cipő van a lábán! Az emberek nagy része kikerülte a hullát, átment a másik oldalra. Gyengébb lelkűek feléje sem mertek nézni, mások pislogtak, még vissza is fordultak, hogy tovább lássák. Bizonyára nehéz gondolataik támadtak az ember esendőségéről. Negyedik napon már nem volt a jó cipő a hulla lábán. Azt mondják, hogy egy nő jött, megállt a hullánál, majd letérdelt melléje, s gondosan kikutatta a zsebeit. A zsebekben nem talált semmit, de a cipőt lehúzta a hulla lábáról. Mialatt szorgalmas munkáját végezte, kis csődület keletkezett körülötte, megkérdezte valaki, hogy mit akar, mit csinál, a nő nyugodtan felelte: a felesége vagyok. Az egész viselkedéséből azonban nyilvánvaló volt, hogy idegen. A hulla vállát, mellét és ölét üvegcserepek lepték el. Az utca is csupa üveg. Néhol egész üveghalmazok domborodnak. A hulla ölében a fagyott sötétpiros lepény olyan, mintha pazarul megcukrozták volna.
Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész. 1944 őszén a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával, a Jó Pásztor Misszió szervezetének segítségével néhány hét alatt 32 gyermekotthont alakít az üldözöttek számára. Buda, II. kerület, Lórántffy utca
Éjszaka nagy dörömbölésre ébredtem, majd felriadtak a többiek is. Női és férfihangok keveredetek az éjszakában. Bizony félve néztem ki a pinceablakon, s a „ki az?” kérdésemre odahajló arcban Stiasznyi Évát, a Bogár utcai otthon vezetőjét ismertem fel. Mögötte két német katonát látok… A lélegzetem is elállt egy pillanatra. Az villant át az agyamon, hogy a németek felszámolták a Bogár utcai otthont, elvitték, talán meg is ölték azt a 45 gyermeket! Futottam ajtót nyitni. A hallban ültünk le a lépcsőkre, a zseblámpa fénye mellett, és Éva elmondta, hogy frontvonalba kerültek, két napja ott kuporog a gyereksereg a kazánházban a kokszon, állandóan lőtték őket, ma este tűzszünet állt be, nem lehet tudni, meddig tart, de ha újra kezdődik a harc, akkor éppen őket éri minden lövedék. A mai nyugalmat kell felhasználni és elhozni a gyerekeket, de hová menjenek? A német frontszakasz parancsnoka küldte kísérőül ezt a két katonát, ők segítenek elszállítani a gyerekeket, ha valahol találnak helyet, ahová mehetnek. Mit tegyen? Két napja nem ettek a gyerekek, a zsebüket kockacukorral tömték meg, hogy erőnlétüket megtartsák valahogy. Élelmet nem tudnak szállítani, nincs eszköz hozzá, legfeljebb néhány takarót, hogy a hideg ellen védekezzenek. Más csomagot nem tudnak hozni, a kisebb gyerekeket is karra kell venni. A két német csak bólogatott, hogy mindaz igaz, amit Éva mond.
Mit tegyünk, Uram Teremtőm?! Közben a mi felnőttjeink is körülálltak minket, és egyszerre, egyhangúlag kijelentették: ide kell hozni az összes Bogár utcait. A pincénk nagy, 30-35 gyerek, illetve felnőtt elfér benne, a kisebbeket talán el tudjuk helyezni a Baar-Madasban (református gimnázium, II. kerület Lórántffy utca) De ha tudjuk, ha nem, ide kell hozni az egész társaságot. A hírhozók induljanak értük, mi pedig helyet készítünk és levest.
Rövidesen megérkezik az első csoport. Amikor ajtót nyitok, majd elnevetem magam, meglátva a német katona nyakában az erősen szemita jelleget viselő apróságot, amint fázós kezét a katona nyakán melengeti. A jól megtermett legény komoly arccal veszi le válláról és szép óvatosan átadja nekem. Akkor már inkább sírtam, mint nevettem volna. Mit meg nem tesz Isten, hogy megőrizze ezeket a gyerekeket! Egymás után jönnek ezek a kemény katonák, géppisztoly a vállukon és a nyakukon, karjukon egy-egy kisfiú.
A gyerekek éjszaka az égő Margit körúton keresztül, lelógó villanydrótok, halottak és lótetemek között botorkáltak. A Bogár utca közel volt ugyan, de az arcvonal miatt nem jöhettek a völgyön át, csak nagy kerülővel. Csikorgó hidegben, házfalak mentén, kerítésekbe és egymásba kapaszkodva, hogy el ne csússzanak, vánszorogtak idáig.
Asszonyaink nyomban viszik az elcsigázott, didergő gyerekeket a pincébe, ültetik őket a kályha köré, fektetik, amelyik nagyon álmos. Jönnek a gondozónők is, húzzák le róluk az átázott cipőket, a havas, nedves ruhákat.
gróf Széchényi Viktor 73 éves földbirtokos. Fejér vármegye főispánja: 1906-17 (lemond) és 1926-39 (lemond). Buda, I. kerület, Úri u. 52.
Tegnap kaptuk a 7-ik Volltreffert (telitalálat). Már csak a pince használható, összes szobák romok. A 34-es házmester fűtött konyháján egy fél lavór vízben borotválkozás, mosdás, fürdés.
Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület
Délelőtt láttam, hogy hajtották a zsidókat a gettó felé. Órákon át vonult a menet. Megtudtam, hogy a Pozsonyi úti védett házakból viszik őket. Rendőrök és fegyveres nyilasok vegyesen kísérik a menetet. Sok ilyen menetet láttam már.
Nem tudom leírni azokat az érzéseket és gondolatokat, amik ilyenkor élnek, égnek bennem. Talán a legfőbb köztük a csodálkozás. De olyan kínzó csodálkozás, hogy az ereje majd szétvet. Ijedt, dühre forduló, eget verő csodálkozás. Hát ez is lehetséges? Ez! Sok ezer éves kultúra, annyi író, tudós és szociológus működése után. Jézus, Petőfi, Freud után. Úristen! Író vagyok. Mit írok én ezután az emberről? Mert azt kell látnom, hogy az ember vizsgázott itt le. Jóvátehetetlenül örökre.
Itt állnak az ostromlók a város alatt. Napok, legkésőbb hetek múlva fordul a kocka, és elkövetkezik a megtorlás. Nem a zsidóké, hanem a tisztességes embereké. És a gonosztevőknek még most is ez a gondjuk! Ráérnek erre, nem félnek eléggé. Ahelyett, hogy már mind bújnának a föld alá, keringenének, mint a birkák, lőnék magukat sorra főbe, akasztanák fel magukat, ugornának a Dunába. Vajon mit gondolnak? Tudniuk kell, hogy végük van. És mégis elmennek a zsidó házakba, összeterelik azok népét, bántalmazzák őket, rabolnak, lopnak és aztán hajtják a zsidókat, menetben mennek, kísérnek, őrködnek, szolgálatot teljesítenek.
Tehát csodálkozás emészt. És a szégyen. Szégyen azért, hogy nem teszek semmit, bamba néző vagyok. Nem valósíthatom meg képzelgéseimet, odaállni eléjük és felordítani: „Hej, csirkefogó, pimasz gazemberek! Mit csináltok? Megvesztetek?”
Szégyenlem, hogy az a közösségem van ezekkel a gonosztevőkkel, hogy én is magyar és keresztény vagyok. Jaj, mit mondok én, ha a háború után valahova külföldre kell mennem? Magyar! Hogyan tagadom le? Ez a szégyenérzés azonban csak felbukkan bennem, de máris elenyészik. Mert a gonosz embert mindig megtagadtam. Nem az a felosztás, hogy van magyar és zsidó, keresztény és mohamedán, hajas és kopasz, hanem ez: van buta és gonosz ember, és van jóravaló ember.
Pest, VIII. kerület, József u. 33.
Kovács László szakaszvezető azzal tér haza, hogy - Itt vannak az oroszok! Kézigránátot vesz elő, és kijelenti - Jó lesz ez a németek ellen. Meghallja ezt a 70 éves Venczel Vilmosné, és lánya, a 34 éves Czirják Antalné háztartásbeli, a nyilaskeresztes párt tagja. Nem kell messzire menni, a házban lakik Czirjákné sógora, Rácz Gábor pártszolgálatos, akinél a két nő feljelenti Kovácsot. A szakaszvezetőt még aznap elviszik, megkínozzák, s másnap agyonlövik.
