Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.
Az éjjel, inkább tegnap este, nagy zuhanást hallottunk. Reggel megtaláltuk a zuhanás okát. Egy lőszeres ejtőernyő esett a házra, nem nyílt ki. Átszakította a tetőt, a padlás födémet, lehúzta az emeleti speizt, átütötte a földszinti födémet, közben a katonák becslése szerint 50 kg lőszer felrobbant, és megnyugodott a lépcsőházban. Ha az óvóhely fölé esett volna, a pincében kötött volna ki. Szerencsénk volt. Az ejtőernyőt kihámoztuk a bádog tokjából, és megpróbáljuk elsikkasztani. A ládában 200 kg páncéltörő ágyúba való lőszer érkezett. A katonák megtanítottak a lőszer szétszedésére. Szorgalmasan szedtem széjjel a lövedékeket egész nap, mondván, ezzel is előbb lesz vége a háborúnak.
Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.
Irtózatos ágyúzásra ébredtünk, a ház falán dörögtek a gránátok, és szakadatlanul kattogtak a géppuskák. A gyermekek betegsége kissé javult, élelmiszerünk azonban egyre csökkent. Cigarettáért és dohányért cseréltünk, és szereztünk itt-ott egy üveg lekvárt vagy lisztet. Gyufakészletemet is áruba bocsájtottam, és nagyon jó cserecikknek bizonyult.
Cs. Szabó László 39 éves író
Buda, II. kerület, Nyúl utca
Korareggel hozták be az első sebesültet. Haslövése volt. A szanitéc otthagyta állva egy szék előtt s futott a többiért.
- Hol fognak kötözni? – kérdezte halkan. Hol, csakugyan? Az óvóhelyen még telefonon ráng a főhadnagy: „die Ivans drücken uns hart!” (Az ivánok keményen nyomnak minket!) ordítja, az orvos nem tudott visszavergődni a házba. Szünet nélkül aknázzák a kaput.
Meggörnyedve, roggyantan áll a sebesült, félrecsüggeszti a fejét, a kezemért nyúl. Le akar ereszkedni a székbe. Kérges tenyere nyirkos a fájdalomtól, nincs nemzetisége. Mintha egy fáradt favágóval kezelnék. Lesegítem a székbe, az ajtó mellé. „Itt útban vagyok, tudom” mondja szelíden. „Kis türelmet kérek, mindjárt elvisznek.”
Ugyan hová? Öregedő ember, sörtehaja erősen őszül.
A következőket fektetve hozzák. Most esett el a Baár-Madas intézet a harmadik utcában. Egyiket hordágyon, másikat vérázott matracon, harmadikat egy kettétépett ajtószárnyon. Ez a harmadik már nincs eszméleténél. Egy akna szétroncsolta a két lábát, arcát teleköpte gödrökkel, vértóból szedték föl, elvérzett. El akarják különíteni, hátra viszik a tűzoltó alagsori lakásába a konyhakőre. Csodák-csodája, az orvos élve bejutott a kapun.
Szorosan egymás mellé, némán feküsznek a sebesültek az óvóhely előterében, nézik a mennyezeten a gyertyaláng tündértáncát, egy szanitéc verejtékezve, szuszogva, találomra cigarettát dug egy pihegő szájába. Időnként közönyösen átsiklik rajtam a tekintetük, mint autóreflektor az útmenti fatörzseken.
A háború a kötözőhelyen visszájára fordítja a hősiességet, mint egy cifra kesztyűt. Szép a felpántlikázott katona s szép a Hadak Útja, de ez a kiábrándító, szörnyű átszállóhely van köztük: a kötözőhely. Tolsztoj is itt irtózott meg a háborútól. Hogy is hívják azt a herceget, akit Andrej mellett amputálnak a sátorban? Ha túlélem, megint elolvasom a Háború és Békét; hirtelen lepergett előttem az egész regény.
Suttogva beszól a tűzoltó felesége, hátrahív.
Bableves fő a tűzhelyen, két kisgyerek – a tűzoltó két kis csöppsége – játszik köhécselve az ágyon, kártyalapokat szaggatnak. Egy asszony edényeket töröl. „Eleinte borzalmasan dobálta magát” mondja a tűzoltóné, „le akarta tépni a zubbonyát. Most nem mozdul. Azt hiszem…”
Megtörli a köténybe kezét s egy marék diót ad a gyerekeknek.
A sebesült a csöpögő vízcsap alatt fekszik. Leakasztom a petróleumlámpát, melléje térdelek, két ujjammal megnyomom merev szemhéját. A két gyerek diót ropogtat, egy felemelt fedőről vízcseppek gurulnak le s pöfögve, mérgesen futkosnak a tűzhelyen.
Bejön egy katona; magához veszi az iratokat. „Volt családja?” kérdem. Valahogy nem tudom szó nélkül elengedni ezt a majdnem ismerős halottat. Keresgél egy papírlapon. „Házas volt. De nem volt gyereke.” Kivisszük a fáskamrába.
Pest, VI. kerület, Zeneakadémia, Népbíróság
Rotyits Péter 55 éves gépmunkás, főtörzsőrmester
Tagadom azt, hogy bárki kivégzésében részt vettem volna, tagadom, hogy kivégeztetés céljából bárkinek a nevét Haynal ezredeshez eljuttattam volna, tagadom, hogy Haynal ezredessel közvetlen kapcsolatom lett volna, tagadom, hogy a kivégzésekre elvitt munkaszolgálatosok holmijait, felszerelése tárgyait visszahoztam volna, tagadom, hogy Szőgyi munkaszolgálatost vagy bárki mást kivégzendők névsorából kihúzhattam volna, tagadom, hogy Spóner részére teveszőr-mellényt úgy szereztem volna, hogy valakit kivégeztettem volna (az igaz, hogy Spóner kért tőlem egy teveszőr mellényt, de kérését elhárítottam). Herczka Pál óráját élelmiszerért megvettem, sőt még 20 márkát is adtam neki, való az is, hogy a vétel után három napra Herczka Pál eltűnését jelentették hivatalosan a századnál, mégpedig azzal, hogy nevezettet aknatalálat érte, de tagadom azt, hogy Herczka Pált én végeztetettem volna ki. Tagadom azt, hogy bárkit agyonvertem vagy agyonverettem volna. A századnál ilyen nem is fordulhatott elő. Az előfordult, hogy például nádvesszővel ráütöttek valakire.
Eddigi vallomásom jól van felvéve. Elolvasás után helybenhagyólag aláírtam azzal, hogy semmifajta kényszert ellenem nem alkalmaztak. És őrizetben tartásom alatt naponta háromszor jó ékezéssel láttak el, még húst és szalonnát is kaptam.
Szívós Sándor 52 éves asztalos segéd, szakaszvezető
Kérdésre előadom, hogy 11 embert egy alkalommal Rotyits és Tóth vittek el a kolhozba, 10 embert Rotyits és Tóth agyon is lőtt, egy munkaszolgálatos megmenekült, és Hermándi századánál panaszt tett. Úgy tudom, hogy Tóth később ezt a munkaszolgálatost agyonlőtte. Beismerem, hogy öt munkaszolgálatos megölésében saját magam is részt vettem. Ez kinn a munkahelyen, vonalban, 1942. szeptember 10. és 20.-a között történt. Tóth tizedes hozta az agyonlövendők listáját, és én vele együtt hajtottam végre.
Rotyitssal egyszer szabadságra mentem, és akkor is láttam, de már előbb az őrszobán is mutatta, hogy 17 aranygyűrűje van, és több aranytárgy és több óra van a birtokában.
Elébem tárva Rotyits Péter vallomásának az a része, hogy 11 ember agyonlövésénél én voltam jelen, előadom, hogy a dolog éppen fordítva van. A kolhoz előtt elmenve láttam, hogy ott hullák fekszenek. Kérdeztem Rotyitsot, hogy mi történt, erre Rotyits azt válaszolta, hogy ő és Tóth az ott levő 10 embert kivégezte.
Major Tamás 35 éves színész
Pest, VII. kerület, Izabella (ma Hevesi Sándor) tér 4. Magyar Színház
Egy szál dróton húztuk fel a villanyvilágítást, saját kézzel írt papírokat ragasztottunk a falra úgy hirdettük. A Szabadság című újságban volt egy kis hirdetés, hogy ez lesz, és zsúfolva volt a terem. De még lőttek Budáról, úgy hogy a közönség bizony néha négykézláb érkezett oda hóesésben. Valami egészen csodálatos találkozás volt ez. Itt találkoztunk Sergio Failonival (a háború előtt a milánói Scala és a budapesti Operaház karnagya. A háború után a chicagoi Civic, és a New York-i Metropolitan Opera karmestere), akit baloldali nézetei miatt szintén üldöztek; teherautón érkezett meg valamiféle jelmezben, egy téli bundában, Székely Mihály (operaénekes), akiről megtudtuk, hogy a kispesti plébános a pincéjében őrizte, és onnan érkezett. Annak a zenekarnak, amelyiknek Tátrai Vilmos volt a koncertmestere, Sergio Failoni először dirigálta az Internacionálét, és ebben a fagyban, hidegben, ami ott a színházban volt, a Galántai táncokat is eljátszották. Budáról belőttek, szerencsére az akna nem robbant fel, de egy lyukat ütött, Gobbi Hilda szavalt éppen a színpadon, a hó beesett azon a lyukon, valami egészen csodálatos varázslatos látvány volt a sűrű hófátyol Gobbi arca előtt. Úgy mondta tovább szemrebbenés nélkül a verset.
Szántó Piroska 31 éves festő
Vasárnap volt, jéghideg, szürke vasárnap a félig romos Magyar Színházban. Fantasztikus rongyokba bugyolált, sállal körültekert nyakú emberek ültek a fűtetlen nézőtéren, spárgával összekötött télikabátban, papírral bélelt cipőben. A színészek a színpadon a piros rongyokkal díszített színpadon, - hol volt még akkor ép szövet és zászló - olyan csodálatosan megviseltek és toprongyosak voltak, hogy csak azt vártam, most rögtön belép Jókai, kalábriai kalapján esőtől csepegő tollal, tépett atillában, sáros kalocsniban, és lelkesen megnyitja az előadást, mint valaha, majdnem pontosan 100 évvel ezelőtt. Nem emlékszem pontosan, ki mindenki szerepelt, hiszen alig lehetett rájuk ismerni, de tudom, hogy Major Tamás és Gobbi Hilda szavalt József Attilát és Aranyt, a nézőtér kiabált, tapsolt és ordítozott, néhány zeneszám is volt, s a végén az Internacionálé és a Marseillaise, és aki nem üvöltött a boldogságtól, az sírt. És akkor a zene után valahonnan az erkélyről elkiáltotta magát valaki: "Mi, újpesti munkások már rendet csináltunk otthon! Nálunk, már folyik a víz, ég a villany. Gyertek fel ti is a pincéből!"
