Pest, VI. kerület

A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség kerületi szervezetének délelőtti alakuló gyűlése után többszázfőnyi lelkes tömeg vonul a Hitler, majd a Mussolini térre, s leverik az utcanévtáblákat. (Kodály-körönd, illetve Oktogon)

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december 24.-től orosz kézen)

Ebéd után hirtelen nagy mozgás a légfúróknál. Ismerős mozdulatok, ismerős kapkodás, ismerős ordítás: hopp, mondom, ezek indulnak. Leszaladok: csakugyan. Hosszan rázzuk egymás kezét Koroputkin hadnaggyal. Ő is sajnálja, hogy elmegy. Hát még én! A búcsúzás meghatottságával kissé visszaélek: benzint kérek. Azt nem tud adni, de átnyújt egy 25 literes Diesel-olaj kannát. „Harasó garit” – kitűnően ég! Háromra menetkészen állnak, de még este hétkor is a Hidász utcában rostokolnak a gépkocsik. Hiába, a katonaság katonaság marad, ha Krassznaja Armijának hívják is!

Éjszaka nagy dörömbölés, új oroszok. Három jön be, szállást keresnek. Josette szobájában harsány „dobre, dobre” kiáltással igyekeznek megnyugtatni. Hirtelen nagyon aggódom a három nőért, de rájuk se hederítenek. Könyveim láttára vezetőjük felém fordult. „Ocsin harose bibliotéka” – mondja, és erősen megrázza a kezem. Elsuttogom a bűvszót: „Ja zsurnaliszt” – erre újra megragadja a kezem, és rászól a többiekre: „On zsurnaliszt. Paigyom. Bisztroj, bisztroj.” Ez újságíró. Menjünk, de gyorsan. El is mentek azonnal. Sajnos Josette idegrohamot kapott. Így még nem is láttam szegénykét. Reszketett az ajka, remegett egész testében. Gyorsan beleöntöttem egy kanál valeriánát, és babusgattam, nyugtatgattam.

Mihelyt lecsillapodott, tornacipőben leszaladtam a pincébe, megnézni, mi a helyzet. Szerencsére oly nesztelenül suhantam, hogy egy orosz sem hallott meg. A pincében minden rendben. Ott is voltak oroszok, és 50 fő részére kerestek szállást. Amikor feljöttem, belebotlottam éppen az ajtóban egy kirgízképű kis legénybe. Ez is bejött, és mindenfelé szaglászott.
- Mit akar? – kérdeztem.
- Azt én nagyon jól tudom – mondta, de nem árulta el. Szerencsére nem is találta meg. Az a gyanúm, hogy zseblámpát keresett, de azt már gondosan elrejtettem. Az ajtó elé teljes hosszában odatoltam a ládát. Egész éjjel zengett a ház a nagy nyüzsgéstől. Nem tudtam elképzelni, mit művelhetnek. Csak későn aludtam el, idegesen és felzaklatva.

Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Apácska belépett az ebédlőbe, a nyitott szekreter előtt egy németet talált. Aki hidegvérrel felmutatott egy lámpát, amit a szekreterben talált. Apácska ebbe nem nyugodott bele. Megkérdezte mit keres itt. A német erre valami értelmetlen dolgot dadogott kedvesen. Édesapám megkérte, hogy jöjjön vele a városparancsnokságra. A német nem akart. Erre Apácska megfogta a gallérjánál fogva, és fojtogatni kezdte. Végre Mariska áthívta a szomszédból Hertelendy főhadnagyot, aki revolvert szegezett a németre. Én a német mögött álltam, de amikor láttam, hogy a főhadnagy revolvert szegez rá, rögtön félreálltam, mert reméltem, hogy itt a helyszínen átlövi a svábot. De nem lőtte. Később elvitte a németet a német parancsnokságra, ahol csak enyhe dorgálást kapott.

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Bem tér, Radetzky laktanya

Reggel társaimmal bementem a laktanyába, és ott ácsorogtunk hanyag sorba állítva délig, amikor is az alagsorban szent misén vettünk részt. Délutánra reméltük hazabocsájtásunkat, de nem úgy történt. Este 6 kor az udvaron sorakozó volt, és a Horthy hídfőhöz (ma Petőfi-híd) rendeltek ki éjszakai erődítési munkára. Persze gyalog indultunk el 8–10° C hidegben, havas csúszós utakon, libasorban, hangtalanul. Nem lehetett a Duna parton menni, mert azt a pesti oldalról tűz alatt tartották. Nagy kerülőt, a Délivasút mögötti útvonalat választottuk. Minduntalan tankárkokon kellett átkelni.

 A Vérmezőn szükségrepülőtér volt. Piros és zöld jelzőlámpák gyulladtak ki időnként, hogy tájékoztassák a német utánpótló repülőgépeket. A levegőben állandóan zúgtak a német szállító gépek és suhogtak a tehervitorlások, melyek a sötétség leple alatt ejtőernyőn dobták le a lőszer, benzin és élelmiszer utánpótlást. Mindenfelé hullottak az ejtőernyők.

A Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton egy iskola előtt megálltunk. Német SS katonákhoz lettünk beosztva. Lapátot, csákányt osztottak ki közöttünk, azután a Műegyetem mögött fekvő területre vonultunk. Csak a hó világított a sötét éjszakában, és hamarosan felismertük a Horthy híd felrobbantott vasszerkezetét a Dunába nyúlva. A hídfő előtti térségen egy futóárok vonalát jelölték ki a németek, ezt kellett volna 1 méter mélyre leásni. A föld havas és fagyos volt. Csákánnyal is alig tudtuk feltörni a föld kérgét. Rögtön láttam, hogy soha sem lesz ebből lövészárok. Félórai csákányozás után alig pár centiméter mélységig jutottunk csak. Reménytelen munka volt. Minden 2-3 ütés után pihennem kellett, a csákány maga is olyan nehéz volt, hogy alig bírtam felemelni.

Közben a pesti oldalról felfedeztek bennünket az oroszok, és először géppuska sorozatokat, majd aknatüzet zúdítottak felénk. Azonnal lehasaltunk, és mozdulatlanul feküdtünk, lélekzetünket visszafojtva, fejünket belefúrva a kevés kilapátolt földbe. Közben zúgtak a német szállítógépek. A fényszórók követték őket, azután megnyitották a gépágyuk tüzét, és mi lélekzetfojtva figyeltük a tűzijátékot. Egy Heinkel gép fölöttünk dobta le 5 ejtőernyős csomagját, majd Pest felé kanyarodott. Forgott jobbra és balra, hogy kijusson a fénycsóvából, de mindig követték, és amikor megnyitották rá az ágyútüzet, a gép kigyulladt, és égő fáklyaként kalimpálva zuhant le valahol Pestre. Amint földet ért tompa dörrenés hallatszott, azután hatalmas piros lángtenger maradt a helyén még sokáig. Mozdulatlanul feküdtünk legalább egy óra hosszat. Fölöttünk sivítottak a golyók. Távoli ágyúdörgés és repülőgépzúgás vegyült bele a pergőtűzbe. Előző nap hárman vesztették életüket ugyanezen a helyen aknatalálattól, a Margit hídfőnél pedig szintén néhányan, szegény munkaszolgálatosok.

Amikor kissé csendesedett, felkeltünk, és igyekeztünk visszavonulni, de újabb tüzet kaptunk. Éjjel 2 óra körül a német katonák megengedték, hogy abbahagyjuk a munkát, és visszavonulhattunk az épületek mögé. A Horthy Miklós úti iskola előtt gyülekeztünk, leadtuk szerszámainkat, és fáradtan ültünk le a járdaszegélyre. Alaposan átfázva, a Délivasutat megkerülve meneteltünk visszafelé. Hajnali 4 órakor a Margit körútra fordultunk be. A távolban hatalmas tűz lángolt. Közelebb érve láttuk, hogy a Keleti Károly utca sarkán álló hatalmas 5 emeletes ház földig leomolva égett. Ez volt a Hungarista Légió székhelye, ahol 2 nap előtt a pincében minket is fogva tartottak. Itt halmozták fel a heteken át légi úton érkezett utánpótlást. A házra bomba eshetett, vagy valami ejtőernyős tartály, amitől az épület teljesen szétrobbant és elégett. Földig omlott le a szomszéd ház is, a szembenső pedig tüzet fogott és szintén leégett. A robbanó lőszer a közeli park fáit is lekaszabolta, és az egész környéken szörnyű pusztítást okozott az épületekben. Körülbelül 160 polgári személyt és 40 nyilas és német katonát temettek maguk alá a romok. Mi attól féltünk, hogy tűzoltásra fognak be bennünket, de erre nem került sor, ott már nem volt mit menteni. A pattogva, robbanva égő, izzó kaotikus tömeget messziről megkerültük, és hazaértünk a Radetzky laktanyába.