Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

A szomszéd házba is becsapott egy bomba, és a felét elpusztította. A közeli tűzőrségben két tűzoltó meghalt. Az őrszobában ültek, a légnyomás a falhoz vágta őket úgy, hogy szétloccsant a fejük. Tegnap, tőlünk nem messze lévő, abba a házba vágott egy akna, amelyben G.-né lakik. Nem tudom, él-e még. Meg van-e még a lakása?

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Csak úgy reng alattunk a föld. Az épület hátsó részébe megint bomba vágódott. „Vasidegek! Hiszünk és kitartunk!” – hirdeti lapjuk. Ellenben a tüzérek, akik itt tisztek nélkül lézengenek, esküdöznek, hogy a pincéből ki nem teszik a lábukat.
„Bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjába” – szavalja a folyosón egy becsípett katona.
Most rontanak be a hírrel: ég a ház! Gyújtóbombát kapott. A katonák oltani próbálják. Én is kabátot kapok, hogy kinézzek. Ria nem enged. „Ezzel a külsővel nem lehet” – mondja. „De hát honnan vegyek most egy másik külsőt?” Azonban már jönnek vissza: a tüzet eloltották. Mindenből részesülünk, amit a pokol nyújthat.
Az orosz megafon hangja idáig hallatszik. A magyar tiszteket és legénységet invitálja. A legénységet nem kell invitálni, a tiszteket sem nagyon.

Ebéd: grízes tészta. Vacsora: kenyérleves. Most dőlt össze fölöttünk az épület egy része. Szörnyűrobbanás volt; a pince szellőzőablakát törmelék torlaszolta el. Ijedtség. Egy kicsit a halál lehelete futott végig a társaságon. Én tovább jegyeztem, pózból. Künn a folyosón pedig világosan hallható az utcai harcok puskaropogása.

19 óra. Egy szanitéc, aki Budáról, a Fő utcából jött ide, meséli: az egész úton – Fő utca, Lánchíd, Erzsébet híd, Kossuth Lajos utca, Rákóczi út, Vas utca, Horásznszky utca – sem némettel, sem orosszal nem találkozott. Szerinte a németek már nem védik komolyan Pestet; odaát Budán azonban a legkeményebb ellenállásra készülnek. Budára ma tört rá a pokol. Rettenetes ágyúzás, repülőtámadás folyt egész nap. Az utcák során romba dőlt házak, szétlőtt lövegek, összeroncsolt tankok, szétmarcangolt lovak. A betegeket nem viszik el, a hullákat nem temetik, a katonákat nem élelmezik. Buda pokol, gyermekeimre gondolok. Itt most csend… vajon a mi poklunk megszűnt-e?

Czipszer Rezsőné kórházi alkalmazott
Buda, XII. kerület, Maros utca 16. A Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló Budai Izraelita Szentegylet Kórháza

A gyilkolás másnapján a nyilasok hozzátartozói megszállták a kórház egész épületét (és ott tartózkodtak még kábé két hétig; közvetlen az oroszok bejövetele előtt menekültek el, addig ott étkeztek, és ott laktak). Deutsch titkár a tömeggyilkosság napján a padlásra menekült, s keresztény iratokkal igazolta magát, vele volt szobalánya Rózsi is, akit mint lányát igazolt. Másnap Erzsi nővér feljelentésére, levetkőztetve kivitték a kertbe és megölték őket; láttam, hogy Deutsch titkár hasát felmetszették, Rózsi szobalány homloklövést kapott.

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény, 43 éves. A betiltott 8 Órai Újság volt szerkesztője, szatirikus írásai miatt a megszállás óta különösen keresett személy.

Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum)

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Ez a gazdag család undok. Gizi néni hajat mos nekem.”

A K.-család megmutatja, hogy ők még a pokolban is urak. Az ostrom poklában két cselédjük is hordja nekik az ételt. A szomszéd utcában van a lakásuk, szakácsné-szobalány ott süt-főz és percnyi pontossággal kell, hogy meghozzák az ebédet, vacsorát. Akár esik a bomba, akár fú az aknaförgeteg. Mert K. úr ideges lesz, ha nem kap időben enni és dühöng, ha a császármorzsában kevés a mazsola. Mi szépen három napig eszegettük a bolgár bácsi búcsúrépáját s ma tértünk át a háromnapos babkondérra. Giziéknél lencse járja, félnapig válogattuk. Rudiék jelenleg borsón élnek. Ez a mi hármasforgónk. Gizi egyébként ma általános, mindenkire kiterjedő fodrásznapot rendezett. Csattogtatja a hajvágó ollót, Tibor, Rudi, Joki, én, mind sorra kerültünk s akkurátusan megnyiratkoztunk a szakszerű szépségszalonban. Bajor Gizi életösztöne, hite, napsugaras derűje kimeríthetetlen energiaforrás volt. Láttuk őt eddig sokszor színpadon, voltunk vele társaságban, látogattuk otthonában. Most a jellemek tűzpróbájában megismertük igazi, emberi lényét. És ez nagy ajándék volt a sorstól.

Müller Károly 54 éves könyvkiadó
Buda, XII. kerület, Németvölgyi u. 5. Nyilasház

Este ismét két nyilas jött a lakásomra, azzal, hogy titkos leadóállomást tartok és zsidó értékeket rejtegetek. Ismét bekísértek az Andrássy út 60-ba, ahonnan Budára, a Németvölgyi úti nyilasházba vittek. Szürkületkor érkeztünk oda, ahol a nyilasokat nagy evés és ivás közben találtuk. Hegyi nevű nyilas parancsot adott, hogy forduljak a fal felé, és ne mozduljak. Később két nyilas jött és jelentette Hegyinek, hogy a Németvölgyi út 15. számú házból a zsidók rálőttek a nyilas járőrre. Menjetek és nyírjátok ki őket - hangzott az utasítás. Közben nagy ujjongás és ováció támadt, óvatosan hátrapillantva, elrémülve láttam a vádlottat (Kun pátert) belépni, akinek az örömteljes üdvözlés szólt. Vacsorázni hívták, de azt felelte, hogy „nem vagyok éhes, de zsidóvérre szomjazom, van-e valami zsidó móka?” A nyilasok közölték, hogy éppen most ment egy különítmény a Németvölgyi út 15. szám alá, mire a vádlott azonnal utánuk rohant. 10-15 perc múlva az őrjárattal együtt tért vissza, és elmondta, hogy a házból ugyan nem történt kilövés, de behoztak két embert, mert azok a kutyájukat tejjel és sonkával etették, amiért megérdemlik a kivégzést. Engem az újonnan behozott két emberrel együtt, az egyik asszony volt, levittek a fogdába, ahol már 41 ember volt. Ezt onnan tudom, hogy úgy tartották nyilván a szobában tartózkodó foglyok számát, hogy az ajtóőr krétával vonalat húzott az ajtóra. Később még a Maros utcai kórház öt ápolónőjét és egy fiatal nyilast tuszkoltak be a szobába. A fiatal nyilas nem volt hajlandó velünk semmit sem közölni.

Egy óra tájban éjfélkor kihajtottak bennünket a konyhába, ott már összeülve találtuk a vészbíróságot, Hegyi vezetése alatt. Az ügyész és az ítélet végrehajtásnak vezetője a vádlott volt. Úgy működött minden, mint egy bedolgozott apparátus. Mindenki kapott 25-25 botütést először az egyik, majd a másik talpára. Utána a bokát összevágva jelentkezni kellett a vádlottnál, és neki megköszönni a megérdemelt büntetést. Sokan nem bírtak a verés után a talpukra állni, azokat egy sarokba félrelökték. A verések során a vádlott kenetteljes arccal az utoljára behozott ápolónőkhöz fordult, megkérdezve tőlük: „Édes gyermekeim, van e közöttetek szűz leány?” Az ápolónők közül kettő előlépett, az egyik kb. 16 éves lehetett. A nyilasok erre leteperték a leányokat, szétfeszítették a lábukat és a vádlott egy gumibottal saját kezűleg a szemünk láttára deflorálta őket. Azután a másik három ápolónőt is megverték, és odalökték mindannyiukat a sarokba a járni nem tudó emberek közé. Most a fiatal nyilasra került a sor, akit a vádlott „te voltál, aki segítettél elbujtatni a zsidókat” szavakkal fogadott, majd a fiatal fiút a többi nyilasokkal lefogatta, és annak nemi szervét szöggel, saját kezűleg egy kalapács segítségével az asztalhoz szegezte. Most rám került a sor. Budaházy nevű nyilas mondotta a vádlottnak, hogy „ez az a zsidószázados”. A vádlott utasítást adott rám vonatkozóan olyképpen, hogy „ha százados, akkor három csillaga van: csak hármat adjatok neki, de olyant, hogy a csillagokat meglássa!” A vádlott közben már a sarokba lökött emberekkel törődött, azokat Bakonyvölgyi, Budaházy és még két vagy három nyilas segítségével felrángatták a földről és az udvar felé tuszkolták géppisztolyaikkal. Kb. fél perc múlva a géppisztolyok ropogását és a kivégzettek jajkiáltását hallottuk. Majd utána a vádlott visszatérve a bennünket őrző őrnek odadobta a pisztolyát ezekkel a szavakkal: „pucold ki a kis öcsémet, nagyon jól dolgozott.”

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró. A Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága tagja. A szervezet vezetőségével együtt tartóztatják le 1944. november 22-én. A fogházból december közepén sikerül kiszabadulnia.
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. karácsonyától orosz kézen)

Mialatt vízért távol voltam, bejött egy orosz, megtalálta a töltőtollamat, lámpámat, bicskámat, de Josette (felesége, francia) visszakönyörögte. Itt maradt még egy darabig. Kérdezte Josette-től, nem fáj-e a fejem a sok könyvtől. Közölte, hogy „szpecialiszt”, autószerelő, egyébként kaukázusi.

Andris elmesélte, hogy a szomszédjukba jön a magyar rendőrség és az elöljáróság. Nagyot néztem. Néhány nap óta már látok az utcán GR MILICIA felírású vörös karszalagos alakokat, ma már gumibot is van a kezükben, nagyban lóbálják, azt azonban még nem tudtam, hogy ilyen előrehaladott stádiumban vannak a dolgok. Nosza, fölkerekedtünk, és átmentünk a Riadó utcába, az Iványi-villába. Ott a székhely.
Iványiék, úgy látszik, családilag oldották meg a politikát: a rendőrfőnök az ifjú Iványi, a helyettese a sógora: Wittinger úr. „Végre egy sváb is – kiáltottam fel –, helyben vagyunk! Már csak a gróf hiányzik!” Összenéztek: a teremben két marconának álcázott úriember vörös karszalaggal: gróf mind a kettő. Éreztem, hogy a gyomrom emelkedik. Az ifjú Iványi úrral nem lehetett beszélgetni, sürgős tisztáznivalója volt, az öregúr fogadott. Az egész helyiséget a nyüzsgésnek és fontoskodásnak olyan légköre ülte meg, hogy nehezen találtam szavakat. Ezeknek a nyárspolgároknak, ezeknek az exnyilasoknak, ezeknek az önemésztő középosztálybelieknek magyarázzam én most az előtörténetemet? Josette várandósságáról mormoltam valamit Iványinak és megígértem, hogy majd hétfőn reggel átmegyek. Az utcán találkoztunk Wittingerrel is: Goebbels-öröme, huszonöt éves szépfiú, csizmában, kucsmában, bőrmellényben. Ritka tenyérbe szaladó figura.