Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész. 1944 őszén a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával néhány hét alatt 32 gyermekotthont alakít az üldözöttek számára. Buda, II. kerület, Lórántffy utca

Ma jött is egy kis német katonai autó, és von Born (a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője) üzenete: jöjjek élelemért! Kimondhatatlanul örültem. Csodáltam is, miként érkezett sértetlenül hozzánk a kocsi, hiszen a Vár felé vezető út állandó tűz alatt volt, de az őrmester, aki vezette, megnyugtatott, hogy megfelelő tempóban át lehet jutni. Ő már 15-ször megtette ezt az utat.

Amint elhagytuk a Széna teret, őrült iramban száguldottunk fel a Várfok utcán. Fél perc múlva már bekanyarodtunk a Lovas útra, ott már fedezve voltunk. A sziklakórházhoz siettünk, ahol kitörő örömmel üdvözöltük egymást von Bornnal.

A sziklakórház labirintusaiban nagyszerű elhelyezést alakítottak ki. Látszott, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt rendezte be ezt a kórházat. Sosem gondoltam volna, hogy Magyarországon ilyen jól felszerelt kórház is létezhet! Persze a legsúlyosabb sebesülteket ápolták ott, civileket és katonákat együtt, a látvány rettenetes volt, s a zsúfoltság is, a folyosókon, az átjárókban, mindenütt feküdtek betegek földre vetett matracokon.

A sziklakórházból átmentünk a Vár pincéibe. Ezek a pincék a házak alatt húzódnak és valóságos pincerendszert alkotnak, vagy inkább barlangrendszert. Ezeket a barlangokat Mátyás király idejében borospincének használták, később a törökök rabokat tartottak bennük. Nedves, dunsztos levegőjű üregek ezek, falaikról és mennyezetükről állandóan csöpög a víz, emberi tartózkodás céljára felettébb egészségtelenek, viszont bombabiztosak voltak. Ezekben az üregekben zsúfolódott össze a Várkerület egész civil lakossága. Pislákoló gyertyák mellett öregek, betegek, gyerekek kuporogtak, többnyire nyitott esernyők alatt, hiszen csöpögött rájuk a víz. A talaj sáros és csúszós volt.

A delegátus sok élelmiszer-utalványt adott, hogy azokra vételezzek az Úri utcában, ezenkívül üzent a német parancsnoknak, hogy a kocsit még egyszer adja kölcsön, mert egy fordulóval nem fogjuk tudni elszállítani mindazt, amit kiutalt számunkra.

Siettem tehát a Vöröskeresztes raktárba, de bizony jóval kevesebb élelem volt, mint ahogy a delegátus gondolta. A raktáros, korábban dúsgazdag budai kereskedő (övé volt a csodálatos szépségű kis palota) nem fogadott éppen lelkesen. Palotája félig romokban hevert, egy bomba beszakította a tetőt, s a ház egyik részét a földszintig kőhalommá változtatta. Fenn a padlás egyes tartógerendái kinyúltak a kőhalom fölé, és ott lógtak rajtuk, hozzáférhetetlenül, a behavazott sonkák és oldalszalonnák. Siralmas, tantaluszi látvány volt! Talán tűzoltólétrával le lehetett volna szedni, számolva persze a veszéllyel, hogy a sonkákkal együtt az egész meglazult gerendázat is rázuhan a létrára. De hát hol volt tűzoltólétra? Hagytuk hát az egészet a romok között keresgélve sikerült kihúznunk három lehullott oldalszalonnát. Tele volt földdel, korommal, de sebaj, meg lehet tisztítani. Az egyik földszinti boltív alatt még sértetlenül állt a raktár egy része, onnan autóba raktuk, ami elfért, aztán sietve indultunk, mert reméltük, hogy aznap még egyszer visszatérhetünk.

A Bécsi kapuig a bombakráterek és törmelékhalmok ellenére simán eljutottunk, ott várt ránk a nehéz útszakasz, le a fedetlen Várfok utcán a Széna térig. A sofőr nekifohászkodott, és őrült rohanással száguldott le, közben bombatölcséreket kerülgetve. Úgy kuporogtam kísérőmmel együtt a zsákok között, mintha magunk is zsákok lettünk volna; a kocsi annyira rázott, hogy féltünk, kirepülünk belőle.  
Isten kegyelme megőrzött bennünket akkor is. Pár perc múlva megérkeztünk, és nagy volt az öröm, amikor zsákjainkat behordták a fiúk. Pár napra, egy hétre megint el vagyunk látva! Fordulni akartunk, de a sofőr azt mondta: mára elég. Bizony megértettem őt, és én is szívesen halasztottam másnapra a fordulót.

Mikó Zoltán vezérkari százados a Fővezérség Defenzív Osztályának vezetője, különleges alakulatok megbízott főszervezője. A különleges alakulatokon belül ellenállási csoportokat hoz létre. A front oroszok előtt való megnyitását tervezte, amihez egy zászlóalj-parancsnok segítségét kérte. Helyettesét küldte tárgyalni, akit embereivel együtt elfogtak.

Bondor Vilmos 29 éves főhadnagy
Buda, I. kerület, Vár

Egyelőre úgy látszott, hogy senki sem törődik velem. Annál jobban nyaggatták szegény elfogott fiúkat. Egyre-másra hurcolták be őket kihallgatásra. Többet és egyre többet akartak megtudni a csoportról, annak erejéről és szervezetéről. A fiúk keveset tudtak, másrészt pedig nem vallottak. Hiába csattantak a pofonok, porzottak a kincstári csizmák a diákok hátában és oldalában, a végső válasz mindig egyformán hangzott. Nem tudunk semmit, csak parancsot teljesítettünk.
„No, akkor nézzük meg a parancsnokot”, fenyegette meg őket Nagy Zsombor vészjóslóan. Valóban hamarosan értem küldött két tagbaszakadt nyomozót. Egy távolabbi, nagyobb méretű kihallgató terembe kísértek. Ott már várt a tisztikar, Balassa és Nagy Zsombor. Ültek az íróasztalnál, de ott ült Koncz Elek is, meg egy másik altiszt. Az utóbbi polgári ruhába öltözve.
A tisztes csoportot négy csendőrruhába öltözött szakaszvezetői rangjelzéssel ellátott pofozó legény egészített ki. A jóltápláltság meglátszott az arcukon és a maguk 120 kilójával alig várták, hogy leteperhessék a szegény kiéhezett és lesoványodott rabokat.
A tisztek láthatólag büszkén feszítettek a jól szabott, kivasalt egyenruhákban. Micsoda ellentétes látvány volt ez, szembeállítva a frontok leharcolt, lerongyolódott, halálraítélt tisztjeivel!

A rangidős parancsnok kezdte a prédikációt. Hangsúlyozta, hogy legyek egy kis tekintettel saját magamra. Miért áldozom fel az életemet másokért? A tagadásommal csak az ő munkáját nehezítem. Ez így is volt, erre törekedtem szívvel-lélekkel.
Ha mindent őszintén bevallanék nekik, még segíthetnének is rajtam. Mert akárhogyan tagadok is, Sipeki vallani fog. Elvégre mi csábítottuk hazaárulásra! Tehát az ő szempontjukból mindegy, hogy mit mondok. A beismerő vallomással segítenék magamon.
Nyugodtan, hidegen válaszoltam, hogy nem érdemes tovább törni magát. Amit tudok, azt már a múltkori kihallgatásnál is elmondtam. Elismerem, hogy frontátadásról tárgyaltunk Sipekivel, de ezt már úgy is tudják. Minek erre több időt vesztegetni?

Hát ez pontosan elég volt az amúgy is megvadult embernek. Intett a pribékeknek. Azok értették a dolgukat. Ki a kezem, ki a lábam kapta el. Pillanatok alatt rajtam térdeltek. A közel féltonnányi súlytól alig tudtam lélegzetet venni. Hamarosan lerángatták a csizmáimat, és hogy ne tudjam szidni az anyjukat, betömték a számat saját mocskos zoknijaimmal. A gumibot lecsapott. Hogy ki ütött vele, azt nem láttam, egy térdelő alak lenyomta a fejemet. Aztán jött a többi ütés. Aki keresztülment ilyen tapasztalaton, az jól tudja, hogy csak az első ütések borzalmasak. Utána már eltompulnak az idegek. A szenvedő alany már nem tud gondolkozni. Az emberi méltóság megőrzése eltűnik. A percek, pillanatok az örökkévalóságba mennek át. Végül teljesen elsötétül az öntudat és az emberi test összeseik, mint a rongy.

Amikor magamhoz tértem, éppen két pofozó legény vonszolt a folyosón. Igyekeztem a lábamra állni. Ijedten vettem észre, hogy nem érzem a talajt! Mintha a levegőben lépdeltem volna. Te jó ég, mit csináltak ezek velem? Nem sokáig tudtam tűnődni, egy üres szobába belöktek és rám zárták az ajtót.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Tibor felfedezett a II. emeleten egy békebeli WC-t. Békebeli annyiban, hogy mások még nem fedezték fel. Aljas önzéssel kettős vérszerződést kötöttünk, hogy senkinek e helyről topográfiai felvilágosítást nem adunk. Őrizzük, mint a kincses sziget titkát. Igaz, hogy a második emeletre senki nem megy föl szívesen, csak a hősi világnézlettel bírók.

Tibornak beszélte a „Függetlenség” egyik szedője: A hajnalban zajra lett figyelmessé; kifülelt a szelelőlyukon, s a következő párbeszédet hallotta: „Hová mennek maguk?” Karhatalmiak lehettek a kérdezők. „Családunkhoz igyekeznénk” – volt a felelet. „Ilyenkor nem mászkálnak az utcán. Álljanak a falhoz!” Puskaropogás. Csend. Tibor öt hullát látott ott hóval letakarva; csak a lábuk látszott ki.

Egy nyilas karhatalmi csoportnak több géppisztolya van, mint a vasárnap bevetett tüzérségi csoportnak. Ezeknek egy sem volt. Csöves puskákkal dobták be őket, a kitűnően felfegyverzett oroszok ellen. Volt azonkívül három rohamsisakjuk és néhány kézigránátjuk. A zászlós, aki vezette őket, azt mondotta nekik: fiúk, ilyen felszereléssel lehetetlen háborút viselni; aki akar, tűnjön el, ő nem fogja keresni.

A mai lapból: „Felhívás. Felkérem az összes színésznőket, színészeket, énekeseket, artistákat, hogy szolgálatukat bocsássák a megviselt lakosság rendelkezésére, és e célból jelentkezzenek Aláírt kormánybiztosnál az igazolványok és utasítások átvétele céljából.”

Pavel Luknyickij kapitány, 42 éves haditudósító
Újpest - Angyalföld

Az Újpestről nyílegyenesen – a Dunával párhuzamosan – haladó Váci úton katonáink szintén gyorsan törnek előre a centrum felé. A Váci úton tucatjával vannak üzletek, köztük igen nagyok. A Vörös Hadsereg, amikor bekerítette Budapestet, megakadályozta, hogy a németek a kivitelre előkészített rabolt javakat el is szállítsák. Így a ládákba csomagolt áruk az üzletekben maradtak. Most a hitleristák már csak a puszta életüket szeretnék menteni, a ládákat kihurcolják az utcára és barikádokat építenek belőlük. A célba találó lövedékek a barikádok tartalmával együtt zúzzák szét a német katonákat. Gyerekjátékok, számológépek, kristálylámpák, női szőrmebundák és bútorok hevernek szanaszét az utcán. Panaszosan csendül utolsót a fekete zongora, amelynek billentyűin géppuskasorozat fut végig – az ablakból kihajolt német vette célba. Éjszaka pedig, hogy megvilágítsák védelmi vonaluk előterét, ezeket az árukat, sőt egész háztömböket önt le benzinnel az ellenség, majd meggyújtja őket. 

Pest, XIV. kerület, Állatkert

Borzalmas látvány fogadta reggel – egy éjszakai légitámadás után – a kert dolgozóit. A krokodilok és alligátorok reggelre befagytak a terrárium vizébe. Melegvíz-utánpótlás már napok óta nem volt, s éjjel a félkör alakú épület kupoláját a légnyomás leemelte. (A szerencsétlen hüllők tetemeit csak a tavaszi hóolvadás után lehetett eltemetni.)

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Az éjszaka cifra kórust hallgattam sokáig. Az egész óvóhely köhögött. Csaknem mindenki hurutos. Van egy ember itt, aki órák hosszat köhög egyfolytában. De úgy, hogy majd kiszakad a tüdeje. Én is köhögök. Ha véletlenül csend van, és akkor lep meg a köhögési inger, fejemet a dunyha alá dugom, hogy ne zavarjak másokat. Óriási légcsőhurutom van. Minden lélegzetvétel karcolóan bántja a légcsövemet, s ha köhögök, fáj. Izzadok, soványodok. Itt a pincében ez az állapot nem is fordulhat jobbra. Úgy gyógyítom magam, hogy fölmegyek a lépcsőházba, és ott álldogálok minél többet.

Van még egy darab tíznapos kenyerünk. Nem száraz, dehogy száraz. Sőt nedves. Minden nedves itt. A dohány, a cigaretta is megnedvesedik. Csodálom, hogy az irkámba még lehet írni. Lesz zsebkendőm! Hat darab szárad a műhelyben kifeszített madzagon. Nagy eredmény. Tiszta zsebkendő, valóságos üdülés.

No, az egyik jól kosztoló család ma már szerény vacsorát evett, mákos tésztát. De azért jó zsírosat, mákosat, cukrosat és nem keveset. A másik jól kosztoló család is ma aszkétizmust játszott, vacsorájuk krumplipaprikás volt sült szalonnával ás ecetes paprikával, hozzá fehér házikenyér.

Nincs petróleumunk, a folyosót, a lépcsőket nem világítjuk. Ha fölmegyek, ha lejövök, gyufát kell gyújtogatni. De gyufa nincs. T. ad itt-ott egy skatulyával. Annyiszor kell kigyújtani, hogy két nap alatt vége egy skatulyának. Muszáj a gyufával is takarékoskodni. Gyakran sötétben tapogatózva járok. Mint a vak. De amikor ezeket a nyomorúságokat leírom, csak a tényeket jegyzem föl, különben tisztában vagyok azzal, hogy mindez csekélység, mindez semmi ahhoz képest, amit másoknak kell szenvedni. Öldöklés, börtön, rabság, munkatábor, drótkerítés, kivégzés, kínzás, verés egész Európában. A mi bajaink apró nélkülözések, igazi bajunk csak az állandó életveszély. Nagyobb bomba elől hiába szaladunk a lépcsőházból a pincébe.

Ma egész nap folyt a bombázás. Azt kell mondani, hogy: hála istennek! A Belváros egy része lángokban áll – így mesélik. Délután a közelünkben vágott le egy bomba, az Andrássy út táján, a Drechsler-palota körül.  

Napokban a közeli gyógyszertárban jártam, persze hasztalanul, volt ott egy nő, s az beszélgetett a gyógyszerésznővel. Azt mondta, hogy mindjárt be kell csukni minden kaput és ablakot, senkinek sem szabad az utcán mutatkozni, mert óriási felvonulás lesz, megérkeztek a németek. No, nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak:
- Hát ezt meg hol hallotta?
- Egy úr mondta az előbb.
- Hogyan lehet ilyen marhaságot elhinni?
A nő ellenségesen nézett rám, és nem felelt.
- Miért kellene akkor még az ablakokat is bezárni, ha a maguk kedves németjei vonulnának föl? Mondja meg annak az úrnak, hogy máskor okosabbat hazudjon.
Megvallom azonban, hogy sietve távoztam a gyógyszertárból.

A gyerekek jól bírják a pincét. Játszanak, futkosnak, nekik szórakozás az egész.

Fenyő Miksa – író, jogász, 66 éves.
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca, Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Az iskola hátsó frontját megint bombatalálat érte. Ha Stendhal Chartreuse de Parme-jának hőse ma vágtatna végig a budapesti harctéren, aligha rajzolna olyan idilli képet, mint Waterlooról írt.

A kis Józsit ma reggel egy hivatalbeli kollégája látogatta meg. Mint hadnagy teljesít szolgálatot, egy munkaszolgálatos csapat élén. Harminchat órai munkaszolgálat után jött ide: a Hősök tere szomszédságában ásnak árkokat. Kétszáz ember dolgozott ott, negyven elesett, mögöttük, az Andrássy út torkolatánál németek, előttük, a tavi hídon túl és a Gundelnél oroszok. Az ő csapatából minden harmadiknak ha volt fegyvere. Bezzeg van a nyilasoknak – mondotta – de azt arra használják, hogy a belső frontot tartsák, rablással, gyilkossággal. A németeknek és nyilasoknak mindenük van: sonka, csokoládé, francia borok stb., ők, a magyar katonák, harminchat óra alatt egyszer jutottak élelemhez: lekváros kenyérhez. 

A gettóról azt a hírt kaptam, hogy ott éhség, tífusz pusztít, s százával szedi áldozatait. A rémségek nőttön-nőnek. „De az emberek meg nem könyörülnek.” Hősök vagyunk, hősi világszemléletnek örvendünk, és veszélyesen élünk.

Tibor beszéli. Egy aktív csendőr ezredes unokabátyja, Baky (László. Csendőr őrnagyból lett szélsőjobboldali  politikus, 1944-ben belügyi államtitkárként a deportálások egyik fő szervezője. Ekkor, a kormányszervekhez hasonlóan Sopronban székelő Nemzetbiztonsági Iroda vezetője.) jobb keze, a legvadabb orosz- és zsidófaló, tegnap fölkereste Tibor feleségét a pincéjében, és megkérdezte, hogy nincs-e ott alkalmas hely, ahol civil ruhában megbújhatna. A front kínos kerülése, úgy látszik, legfőbb dogmája a nyilashitnek. Viszont tizenöt-húszezer emberre becsülik azok számát, kiket a nyilasok a belső front védelmében felkoncoltak. Nem zsidókat.

Pest, VII. kerület, gettó

A tegnapról virradó éjszaka, a gettó területén lévő VII. Wesselényi utca 27. szám alatti ház kapujában megjelent 8-10 főből álló nyilas csoport. Követelték a kapu kinyitását, majd erőszakkal behatoltak. A lakókat leterelték a pincébe és motozást rendeltek el. A motozás folyamán állítólag 3 deci rumot találtak az egyik jelenlévőnél. Ezt a körülményt a szesztilalom kijátszásának tüntették fel. Megtorlásul az ott levő 65 személyt halomra lőtték. 40 ember elpusztult. Utána a nyilasok elvonultak. Az életben maradottak a halottakat felhordták az udvarra, és a holttestek még a mai nap folyamán is ott hevertek.

Deseő László, 15 éves.
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Reggel erős ágyúzás. Nem mehetünk fel, mert annyira lőnek. A ház állandóan remeg. Később felmentünk a lakásba. A sarokszobában a fal mellett egy kredenc állt. Azt mintha elfújták volna. A kredenc alatt, a parkettban robbant a gránát. A kredencben Semseyék mákot tartottak, az rákenődött a szemben lévő ajtóra. A légnyomás a kredencben lévő kerékpár gumit rácsavarta egy vitrinben lévő vázára, és az egészet felrakta a szekrény tetejére. A váza nem tört össze.
A víz megint nagyon fogytán van. Napi két pohár, és semmi több. A nagybátyám, mióta itt van nem mosakodott, azt mondja luxus. Szakállt növeszt. Nem is fésülködik. Nagyapa átlag 5 percenként lehordja. Az óvóhelyen különben jó a hangulat, csak sokan vagyunk. A gyerekek állandóan láb alatt vannak.

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Fél tízkor keltem föl. Már folyt az ágyúzás. Később repülők is keringtek fölöttünk és bombákat dobáltak.

V. egy derék proletárnő. Háztartási alkalmazott egy családnál. Gazdáinak kedvező hatalmi helyzete az ő fejébe szállt. Goromba mindenkihez. Feleségemmel is szemtelen. Ez persze hála azért a pénzért, amit fölösleges buzgalommal adogatott neki a feleségem. Tudniillik közös alkalmazott ez a V., ránk is kellene dolgoznia. A pénzeket szépen fölvette, meg is köszönte, azután beszüntette a munkát.
Őt is a legjobb lenne farba rúgni. De megint csak hallgatni kell. Egyelőre mindkettőnknek nehéz vaj van a fejünkön, én én vagyok, a feleségem meg zsidó származású. Mindent zsebre kell vágni, pincetársaink kezében vagyunk. Az utolsó óráig. Az utolsó percig.
Utolsó perc! Megmondtam előre, hogy az utolsó idők lesznek a legizzóbbak. Amikor a vadak már egészen megkergülnek. Bizonyos, hogy még az utolsó órában is készítik a rendeleteket. „A zsidóknak most már diót sem szabad vásárolni.” Ez az a magatartás, amellyel szemben nincs érv, csak fegyver van.

Hogy a vég közeledik, azt az is mutatja, hogy pincetársaim közül mind gyakoribbak az összeütközések. Alig bírják már egymást. Civakodnak, pletykáznak egymásra, gyanúsítgatják egymást lopással, néha talán nem is alaptalanul.
Minden alkalmat megragadnak az emberek, hogy egymás ellen forduljanak a düheikkel. Éppen tegnap történt, hogy az egyik férfinak kifogása volt I. ellen. Esztelen ingerültségében ezt mondta: - Ezt a piszok zsidó kurvát elvitetem két német katonával és agyonlövetem.
Nem tudok mást tenni, mint szakadatlanul csodálkozni.

Jellemző apróság az is, hogy G.-nénél jártam, s ott azt hallom, hogy az elmúlt éjszaka a házból minden férfit és nőt – bizonyos korban lévőket – elvittek az Operához torlaszt építeni. Ezt itthon elbeszéltem. Z. úr – egyike a különféle parancsnokoknak – rám támadt:
- Miféle rémhírt terjeszt már megint a Nagy úr?
Rémhír nincs, a valóság maga olyan rémséges, hogy az arról szóló hír mindig rémhír.
Nem a bombázástól, az ágyúzástól, az ostromtól, az éhezéstől, a sötétségtől való szabadulás az égetően sürgős, hanem kikerülni ebből a légkörből!

Egy és két óra közt künn jártam az utcán. Jobb ott társak nélkül, mint a pincében. Az utcán alig látni embert. A rendőr a kapuban áll, hogy veszély esetén mindjárt elbújhasson. Katonák mennek a járdán, a fal mellett, egyik kaputól a másikig szaladnak, megállnak, várnak, nézelődnek, aztán megint lopakodnak tovább. Azt beszélik, hogy a fél város ég.

Czipszer Rezsőné kórházi alkalmazott
Buda, XII. kerület, Maros utca 16. A Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló Budai Izraelita Szentegylet Kórháza

Délelőtt „a nyilasok kábé harmincan részben az udvarról részben a kapuból rohanták meg az épületet. A zsidókat a hallba vitték, levetkőztették, a férfiakat alsónadrágig, a nőket kombinéig, ott összeverték őket, különösen Jarnó főorvost, Róth tanárt, Weinberger doktor mennyasszonyát. Ezek kínzását láttam, mert én kísértem a nyilasokat az épületben.” A berendezéseket, orvosi műszereket, műtőt, laboratóriumot szétverték, a betegeket súlyosan bántalmazták, a magatehetetleneket ágyukban lőtték agyon. Sírokat ásattak az udvaron, az épületből kihordatták a holttesteket, és a gödrökbe dobáltatták azokat. Az orvosokat, az ápolókat és a betegek nagy részét közvetlen lőtték bele a sírokba. A pincében egy 16 éves fiút találtak. A nyilasok vezetője, a Krisztus szent nevében sortüzeket vezénylő Kun páter (kiugrott minorita szerzetes, csuhában, nyilas karszalaggal, oldalán pisztollyal), meztelenül felakasztatta, majd röhögések közepette késével kimetszette heregolyóit. Összesen kábé 76 embert öltek meg. Öt ápolónőt igazolás céljából átvittek a Németvölgyi úti nyilasházba. Éjszaka Joli nővér, aki csak egészen könnyű sérüléseket szenvedet és elájult, kimászott a behavazott tömegsírból.

Az elkövetők egy csoportja 1945 júniusában. Filmhíradó a sírok feltárásáról:
http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=5956

Fenyő Miksa Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Petróleummécses világítása – sötétítése – mellett írom e sorokat. A villanyvilágítás végleg megszűnt. A front házunkhoz mind közelebb jön; a Nagykörúton már civilek nem kelhetnek át. A Magyar Rádió tegnap bejelentette, hogy Budapest a végveszély óráit éli. Meg is állapította, hogy a felelősség ezért Dálnoki Miklós Bélát és Vörös Jánost terheli. (Dálnoki: vezérezredes, hadseregparancsnok, a nyilas puccs után átmegy az oroszokhoz. Ekkor a december 22.-én Debrecenben alakult Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke. Vörös: vezérezredes, vezérkari főnök, a nyilas puccs után átmegy az oroszokhoz. Az ideiglenes kormány honvédelmi minisztere.) De azért győzni fogunk, mert a felmentő sereg már közeledik. Már itt is van. Sopron küldte. A Führer is kijelentette, hogy annyi csapatot küld segítségünkre, amennyit más frontokon nélkülözni tud.

Itt volt a Práter utcai leánygimnázium igazgatója. Német katonák vannak elszállásolva az iskolában, akik az egész iskolát kirabolták. Elvették az iskolaszolga lisztjét és zsírját; hölgyeket fogadnak, akiknek tiszteletdíját az iskolából elszedett törülközőkkel és az iskola lakóitól összelopott lepedőkkel egyenlítik ki.

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

A szomszéd házba is becsapott egy bomba, és a felét elpusztította. A közeli tűzőrségben két tűzoltó meghalt. Az őrszobában ültek, a légnyomás a falhoz vágta őket úgy, hogy szétloccsant a fejük. Tegnap, tőlünk nem messze lévő, abba a házba vágott egy akna, amelyben G.-né lakik. Nem tudom, él-e még. Meg van-e még a lakása?

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Csak úgy reng alattunk a föld. Az épület hátsó részébe megint bomba vágódott. „Vasidegek! Hiszünk és kitartunk!” – hirdeti lapjuk. Ellenben a tüzérek, akik itt tisztek nélkül lézengenek, esküdöznek, hogy a pincéből ki nem teszik a lábukat.
„Bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjába” – szavalja a folyosón egy becsípett katona.
Most rontanak be a hírrel: ég a ház! Gyújtóbombát kapott. A katonák oltani próbálják. Én is kabátot kapok, hogy kinézzek. Ria nem enged. „Ezzel a külsővel nem lehet” – mondja. „De hát honnan vegyek most egy másik külsőt?” Azonban már jönnek vissza: a tüzet eloltották. Mindenből részesülünk, amit a pokol nyújthat.
Az orosz megafon hangja idáig hallatszik. A magyar tiszteket és legénységet invitálja. A legénységet nem kell invitálni, a tiszteket sem nagyon.

Ebéd: grízes tészta. Vacsora: kenyérleves. Most dőlt össze fölöttünk az épület egy része. Szörnyűrobbanás volt; a pince szellőzőablakát törmelék torlaszolta el. Ijedtség. Egy kicsit a halál lehelete futott végig a társaságon. Én tovább jegyeztem, pózból. Künn a folyosón pedig világosan hallható az utcai harcok puskaropogása.

19 óra. Egy szanitéc, aki Budáról, a Fő utcából jött ide, meséli: az egész úton – Fő utca, Lánchíd, Erzsébet híd, Kossuth Lajos utca, Rákóczi út, Vas utca, Horásznszky utca – sem némettel, sem orosszal nem találkozott. Szerinte a németek már nem védik komolyan Pestet; odaát Budán azonban a legkeményebb ellenállásra készülnek. Budára ma tört rá a pokol. Rettenetes ágyúzás, repülőtámadás folyt egész nap. Az utcák során romba dőlt házak, szétlőtt lövegek, összeroncsolt tankok, szétmarcangolt lovak. A betegeket nem viszik el, a hullákat nem temetik, a katonákat nem élelmezik. Buda pokol, gyermekeimre gondolok. Itt most csend… vajon a mi poklunk megszűnt-e?

Czipszer Rezsőné kórházi alkalmazott
Buda, XII. kerület, Maros utca 16. A Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló Budai Izraelita Szentegylet Kórháza

A gyilkolás másnapján a nyilasok hozzátartozói megszállták a kórház egész épületét (és ott tartózkodtak még kábé két hétig; közvetlen az oroszok bejövetele előtt menekültek el, addig ott étkeztek, és ott laktak). Deutsch titkár a tömeggyilkosság napján a padlásra menekült, s keresztény iratokkal igazolta magát, vele volt szobalánya Rózsi is, akit mint lányát igazolt. Másnap Erzsi nővér feljelentésére, levetkőztetve kivitték a kertbe és megölték őket; láttam, hogy Deutsch titkár hasát felmetszették, Rózsi szobalány homloklövést kapott.

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény, 43 éves. A betiltott 8 Órai Újság volt szerkesztője, szatirikus írásai miatt a megszállás óta különösen keresett személy.

Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum)

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Ez a gazdag család undok. Gizi néni hajat mos nekem.”

A K.-család megmutatja, hogy ők még a pokolban is urak. Az ostrom poklában két cselédjük is hordja nekik az ételt. A szomszéd utcában van a lakásuk, szakácsné-szobalány ott süt-főz és percnyi pontossággal kell, hogy meghozzák az ebédet, vacsorát. Akár esik a bomba, akár fú az aknaförgeteg. Mert K. úr ideges lesz, ha nem kap időben enni és dühöng, ha a császármorzsában kevés a mazsola. Mi szépen három napig eszegettük a bolgár bácsi búcsúrépáját s ma tértünk át a háromnapos babkondérra. Giziéknél lencse járja, félnapig válogattuk. Rudiék jelenleg borsón élnek. Ez a mi hármasforgónk. Gizi egyébként ma általános, mindenkire kiterjedő fodrásznapot rendezett. Csattogtatja a hajvágó ollót, Tibor, Rudi, Joki, én, mind sorra kerültünk s akkurátusan megnyiratkoztunk a szakszerű szépségszalonban. Bajor Gizi életösztöne, hite, napsugaras derűje kimeríthetetlen energiaforrás volt. Láttuk őt eddig sokszor színpadon, voltunk vele társaságban, látogattuk otthonában. Most a jellemek tűzpróbájában megismertük igazi, emberi lényét. És ez nagy ajándék volt a sorstól.

Müller Károly 54 éves könyvkiadó
Buda, XII. kerület, Németvölgyi u. 5. Nyilasház

Este ismét két nyilas jött a lakásomra, azzal, hogy titkos leadóállomást tartok és zsidó értékeket rejtegetek. Ismét bekísértek az Andrássy út 60-ba, ahonnan Budára, a Németvölgyi úti nyilasházba vittek. Szürkületkor érkeztünk oda, ahol a nyilasokat nagy evés és ivás közben találtuk. Hegyi nevű nyilas parancsot adott, hogy forduljak a fal felé, és ne mozduljak. Később két nyilas jött és jelentette Hegyinek, hogy a Németvölgyi út 15. számú házból a zsidók rálőttek a nyilas járőrre. Menjetek és nyírjátok ki őket - hangzott az utasítás. Közben nagy ujjongás és ováció támadt, óvatosan hátrapillantva, elrémülve láttam a vádlottat (Kun pátert) belépni, akinek az örömteljes üdvözlés szólt. Vacsorázni hívták, de azt felelte, hogy „nem vagyok éhes, de zsidóvérre szomjazom, van-e valami zsidó móka?” A nyilasok közölték, hogy éppen most ment egy különítmény a Németvölgyi út 15. szám alá, mire a vádlott azonnal utánuk rohant. 10-15 perc múlva az őrjárattal együtt tért vissza, és elmondta, hogy a házból ugyan nem történt kilövés, de behoztak két embert, mert azok a kutyájukat tejjel és sonkával etették, amiért megérdemlik a kivégzést. Engem az újonnan behozott két emberrel együtt, az egyik asszony volt, levittek a fogdába, ahol már 41 ember volt. Ezt onnan tudom, hogy úgy tartották nyilván a szobában tartózkodó foglyok számát, hogy az ajtóőr krétával vonalat húzott az ajtóra. Később még a Maros utcai kórház öt ápolónőjét és egy fiatal nyilast tuszkoltak be a szobába. A fiatal nyilas nem volt hajlandó velünk semmit sem közölni.

Egy óra tájban éjfélkor kihajtottak bennünket a konyhába, ott már összeülve találtuk a vészbíróságot, Hegyi vezetése alatt. Az ügyész és az ítélet végrehajtásnak vezetője a vádlott volt. Úgy működött minden, mint egy bedolgozott apparátus. Mindenki kapott 25-25 botütést először az egyik, majd a másik talpára. Utána a bokát összevágva jelentkezni kellett a vádlottnál, és neki megköszönni a megérdemelt büntetést. Sokan nem bírtak a verés után a talpukra állni, azokat egy sarokba félrelökték. A verések során a vádlott kenetteljes arccal az utoljára behozott ápolónőkhöz fordult, megkérdezve tőlük: „Édes gyermekeim, van e közöttetek szűz leány?” Az ápolónők közül kettő előlépett, az egyik kb. 16 éves lehetett. A nyilasok erre leteperték a leányokat, szétfeszítették a lábukat és a vádlott egy gumibottal saját kezűleg a szemünk láttára deflorálta őket. Azután a másik három ápolónőt is megverték, és odalökték mindannyiukat a sarokba a járni nem tudó emberek közé. Most a fiatal nyilasra került a sor, akit a vádlott „te voltál, aki segítettél elbujtatni a zsidókat” szavakkal fogadott, majd a fiatal fiút a többi nyilasokkal lefogatta, és annak nemi szervét szöggel, saját kezűleg egy kalapács segítségével az asztalhoz szegezte. Most rám került a sor. Budaházy nevű nyilas mondotta a vádlottnak, hogy „ez az a zsidószázados”. A vádlott utasítást adott rám vonatkozóan olyképpen, hogy „ha százados, akkor három csillaga van: csak hármat adjatok neki, de olyant, hogy a csillagokat meglássa!” A vádlott közben már a sarokba lökött emberekkel törődött, azokat Bakonyvölgyi, Budaházy és még két vagy három nyilas segítségével felrángatták a földről és az udvar felé tuszkolták géppisztolyaikkal. Kb. fél perc múlva a géppisztolyok ropogását és a kivégzettek jajkiáltását hallottuk. Majd utána a vádlott visszatérve a bennünket őrző őrnek odadobta a pisztolyát ezekkel a szavakkal: „pucold ki a kis öcsémet, nagyon jól dolgozott.”

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró. A Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága tagja. A szervezet vezetőségével együtt tartóztatják le 1944. november 22-én. A fogházból december közepén sikerül kiszabadulnia.
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. karácsonyától orosz kézen)

Mialatt vízért távol voltam, bejött egy orosz, megtalálta a töltőtollamat, lámpámat, bicskámat, de Josette (felesége, francia) visszakönyörögte. Itt maradt még egy darabig. Kérdezte Josette-től, nem fáj-e a fejem a sok könyvtől. Közölte, hogy „szpecialiszt”, autószerelő, egyébként kaukázusi.

Andris elmesélte, hogy a szomszédjukba jön a magyar rendőrség és az elöljáróság. Nagyot néztem. Néhány nap óta már látok az utcán GR MILICIA felírású vörös karszalagos alakokat, ma már gumibot is van a kezükben, nagyban lóbálják, azt azonban még nem tudtam, hogy ilyen előrehaladott stádiumban vannak a dolgok. Nosza, fölkerekedtünk, és átmentünk a Riadó utcába, az Iványi-villába. Ott a székhely.
Iványiék, úgy látszik, családilag oldották meg a politikát: a rendőrfőnök az ifjú Iványi, a helyettese a sógora: Wittinger úr. „Végre egy sváb is – kiáltottam fel –, helyben vagyunk! Már csak a gróf hiányzik!” Összenéztek: a teremben két marconának álcázott úriember vörös karszalaggal: gróf mind a kettő. Éreztem, hogy a gyomrom emelkedik. Az ifjú Iványi úrral nem lehetett beszélgetni, sürgős tisztáznivalója volt, az öregúr fogadott. Az egész helyiséget a nyüzsgésnek és fontoskodásnak olyan légköre ülte meg, hogy nehezen találtam szavakat. Ezeknek a nyárspolgároknak, ezeknek az exnyilasoknak, ezeknek az önemésztő középosztálybelieknek magyarázzam én most az előtörténetemet? Josette várandósságáról mormoltam valamit Iványinak és megígértem, hogy majd hétfőn reggel átmegyek. Az utcán találkoztunk Wittingerrel is: Goebbels-öröme, huszonöt éves szépfiú, csizmában, kucsmában, bőrmellényben. Ritka tenyérbe szaladó figura.

A német hadtestparancsnokság jelentése

A tüzérségi lőszer kifogyott, gyalogsági lőszer igen kevés, csak lövési tilalommal osztható be, üzemanyag kifogyott, az ellátási helyzet igen kritikus, a sebesültek helyzete katasztrofális.

Müller Károly 54 éves könyvkiadó
Buda, XII. kerület

Reggel egy másik házba vittek, ahol egy 13 éves lány géppisztollyal vigyázott rám. Az itteni kihallgatásomat, amit pofozással kezdtek, azonban nem tudták lefolytatni, mert parancs érkezett, hogy az összes fegyverforgató férfi vonuljon be a hűségházába. A bevonulásuk előtt kb. 20-25 nyilas tódult be a házba, közöttük a vádlott (Kun páter) is, aki jelentette, hogy csak délután jöhet, mert van még egy pár „kinyírása”, és rám vonatkozóan kiadta az utasítást: „ezt azonban vigyétek, és parádésan nyírjátok ki”. Negyedmagammal először a Németvölgyi u. 5. szám alá vittek, ahol nyilvántartásba vettek minket. Itt egy melléképület előtt feküdt 20-25 halott és Bakonyvölgyi és több nyilas az aranyfogakat szedték ki a halottak szájából. Itt láttam újra a vádlottat is, amint egy fiatal, leszakított blúzú, felhajtott szoknyájú leány hullája felett szétvetett lábakkal állt, és a kisleány holttestére célba vizelt a nyilasok nevetése közepette. Ez a látvány oly rettenetes volt számomra, hogy ez az emberi fenevad valósággal meghasonlást idézett elő bennem.

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Egész napom eddig, déli egy óráig, üres ténfergés. Felmegyek, lemegyek, ide-oda lógok. Mindenütt útban vagyok, mert szakadatlan a nyüzsgés. Főznek, sütnek, mosdanak, borotválkoznak, mosogatnak. Egy nő lekváros palacsintát készít. A másik asszony éppen azt mondja: mindjárt bepanírozom a húst. Még mindig van húsuk! Kiderül, hogy mikor összeírták a készleteket, mindenki hamis adatokat mondott be. No, de ez nem fontos. Amit elvennének, azt úgysem a nélkülözőknek adnák. Egy közeli házban a nyilasok elszedték az óvóhely népétől az élelmiszereket.

Eddig még csak elviseltem ezt a pincét. Elkerült a betegség is. Nálunk senki sem betegedett meg súlyosabban. Nagy szerencse mindnyájunknak. Aki a pincében például tüdőgyulladást kap, annak vége. Aki gyomorfájás ér, az szenvedhet fogcsikorgatva, sem orvos, sem gyógyszer. Akinek a foga fáj, nem húzathatja ki. Aki megsebesül, isten tudja meddig várhat orvosi segítségre. Ámbár dr. L.L., akit sohasem találok otthon, egész nap járja a pincéket, és látogatja a betegeket. Éppen a Nagymező utca egy pincéjéből jött. Sérült lábat operált. Az operáció négy gyertya világánál folyt. A sérülés bombaszilánktól eredt. Mikor a beteghez hívták, annak már szörnyű állapotban volt a sebe. Fertőzött, rohadó sebből kellett a szilánkokat kiszedni és a gennyet kikaparni. A kötözés maga két óra hosszáig tartott. Azt is elmondta, hogy a napokban közelében robbant egy akna. A légnyomás a falhoz vágta, meg is sérült. 

Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

A mi környékünket is bombázzák. Mindnyájan az óvóhelyen vagyunk. Olyan mindig, mint amikor homokzsákokat vernek az ablakhoz. Az ember dobhártyája mindig pattan egyet. A lámpa minden dördülés után himbálódzik. A társzekeres németektől kaptak a lányok (Mariska és Ilona) 10 kg cukrot, lekvárt és egy vödör petróleumot.
A házmester hazaszökött, és meséli: 14 éves gyerekeket is kihajtják az óvóhelyről, két kézigránátot nyomnak a kezükbe, és neki kergetik őket az oroszoknak. Rengetegen pusztulnak el. Budaörsöt a németek állítólag visszafoglalták. Az egész vár ég állítólag. Már eddig is tapasztaltuk, hogy estefelé sok pernye szálldos, most már értjük.
Este nagy tanácskozás volt, hogy ha jönnek katonát rekvirálni, hova bújjunk Ivánnal. Úgy határoztunk, hogy felmegyünk a lakásba, ha jönnek, és körbesétálunk, ha kutatnak. Azaz a rekviráló katonák bejönnek az egyik ajtón, és mi kijövünk a másikon, és megfordítva. Nekem nagyon tetszik. Talán nem is sajnálnám, ha elvinnének katonának. Romantikus lenne. Édesanyámékat sajnálnám, hogy minek neveltek ennyi ideig.

Puskás István nyomdaigazgató
Pest, V. kerület, Városház u. 12. Nyilasház

Felemelt kézzel a falhoz térdepeltettek bennünket, s az egyik nyilas a cipőtalpainkat vizsgálta, hogy pénz, ékszer, felsőruházat és egyéb értéktárgy híján a jobb cipők alapján szemelje ki a tarkólövésre ítélt áldozatokat. Bennünket csak az mentett meg, hogy a vizsgálódás közben nehéz batyukat cipelő nyilasok rontottak be a szobába azzal, hogy - Itt a szajré! Erre azonnal otthagytak bennünket, s megkezdődött az osztozkodás. A lepedőbe csavart holmik között különböző női és férfi ruhák, cipők, ezüst evőeszközök, aranytárgyak, pénzkötegek hevertek, amikre úgy csaptak le, egymást marva, mint a héják. Az osztozkodás lázában rólunk teljesen megfeledkeztek, csak később kísértek át a szomszéd ház félemeletére.

Jajgatások, sikongások, velőt rázó ordítozások hangzottak. Tompa dörrenések, elcsukló jajszavak tömege. Kinéztünk az ablakon az utcára, és láttuk az alsóruhában a Duna felé menetelők tömegét. Többen a járdatesten feküdtek súlyos sebekkel, melyet részeg kísérőik okoztak. Egyszer csak azt vettük észre, hogy őreink civil ruhába öltöztek, s eltűntek.

Böszörményi-Nagy Emil 32 éves bíró
Buda, XII. kerület, Városmajor utca

A Városmajor felett süvítettek a gránátok. Az orosz előőrsök alig 2-300 méterre álltak tőlünk, és mindannyian reszketve vártuk már a felszabadulást. Délután 4 óra körül az állandó géppisztoly lövések hangja mellett egy másfajta tompább hang ütötte meg fülünket. A zsidó kórház irányából jött. Az ablakhoz szaladtam, kinéztem s borzadva tántorogtam vissza. Egyikünk ájultan esett össze a szörnyű látványtól. 4-5 ápolónő állt fehér fátyolban sorba, arccal a kórház udvarán álló szénkamra felé fordulva. Mögöttük néhány nyilas, akik közül az egyik lőtt, és az ápolónők sikoltva estek össze. Magunkba roskadva ültünk, és hallottuk még egy órán keresztül a megismétlődő lövéseket és halálsikolyokat.

Halpern Mór
Buda, XII. kerület, Városmajor utca 64-66, Bíró Dániel Kórház

Délben ismét fegyveres nyilasok tiszteltek meg látogatásukkal, ugyanazzal a vezetővel élükön. Körülbelül 15-en lehettek, fellépésük agresszív volt és emberfia a kórházat el nem hagyhatta. Látván a helyzet komolyságát, ismét közbeléptem, de még határozottabban és energikusabban, mint előző nap. Hivatkoztam arra, hogy előző nap elfogadták a Nemzetközi Vöröskereszt védettséget igazoló írást, amely a Szálasi-kormány és a Nemzetközi Vöröskereszt között létrejött megállapodást tartalmazza, melynek értelmében a nyilaskeresztes párt is elismeri a védettséget. Erre a nyilasok vezetője, egy állítólagos őrmester - akinek a fia volt a fő segítőtársa - azt válaszolta, hogy a Szálasi-kormány nem ismer el semmiféle védettséget, sem svájci, sem svéd, sem Vöröskereszt védettséget, csak zsidót ismer. Ismét hangsúlyoztam, hogy a kórház a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt áll. A felelet az volt, hogy a Vöröskereszt védelem alatt zsidók bújnak meg. Megkértem arra, hogy tegye lehetővé nekem, hogy a Vöröskereszt delegátusával érintkezésbe lépjek, amire ő már-már hajlandónak is mutatkozott, de fia befolyására ezen kérésemet elutasította. Hiába mondtam, hogy csak volt zsidó-kórház, most kifejezetten Vöröskereszt-kórház, a fejemre olvasta, hogy a szomszédból kapott információ alapján biztosan tudja, hogy zsidó-kórház vagyunk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a biztos információ a szomszédos János-szanatóriumból származhat, amely, hogy magát zsidó-mentesítse, röviddel a tragédia lejátszódása előtt benyomott kórházunkba kábé 17 zsidó beteget és az ostrom alatt még a vizet is megtagadta tőlünk.

Ezek után megkezdődött az igazoltatás. Először a személyzet ment ezen keresztül. A zsidókat külön csoportosították az irodában, a keresztényeket bevitték egy szuterén helyiségbe. A zsidó alkalmazottakat felvitték egy fáskamra elé és sortűzzel végezték ki őket. Aztán a járó betegeket a társalgóban sorakoztatták fel és szintén a fáskamra előtt végezték ki őket. 4 óra körül már az udvaron hulla hulla hátán feküdt. A kórház igazgatója is itt lelte halálát. Sulzer főorvos az udvaron feküdt két halott alatt és még sokáig nyögött. A szemben lévő ház lakói ki akarták emelni, de az udvaron álló nyilas őr lelövéssel fenyegette őket. Végül a fekvő betegek kerültek sorra, akiket szobáról-szobára járva, betegágyukban válogatás nélkül lőttek agyon. Két kisfiú holtestét anyjukra borulva találták meg később. Körülbelül este 7 óra lehetett, mikor ez a világtörténelemben példa nélkül álló vérengzés véget ért. Kábé 150 embert öltek meg ekkor.

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december karácsonyától orosz kézen)

Ebédtájban befutott a nőorvos. A magzat már süllyed, de a fej még nincs a medencében. Egy hét, de lehet, hogy kettő. Beszélgettünk, kiderült, hogy nem is Tarnóczynak hívják, hanem Sósnak, és természetesen bujkáló zsidó. Felesége Berény Róbert (festő, grafikus) lánya. Vállalja a szülést itthon is, de négy tiszta lepedő, és hat törülköző kell. Honnan, Uramisten? Josette ma idegesebb, mint különben. Du. 3 óra tájban ismét német gépek repültek el fölöttünk, újabb nagy csinn-bumm, s úgy látszik, megint leszedtek egyet, mert igen ölelgették egymást.

Este meglátogatott a légvédelmi hadnagy. Kértem adjon katonát kísérőnek, ha Josette-nek eljön az órája. „Kettőt adok – felelte. – Sőt kocsit is adhatok.” Hát ilyenek. Ez egyébként mészáros civilben Szibériában. Két gyereke van, négy éve nem látta őket. Javában beszélgettünk, amikor riadót rikoltottak lenn.

Pavel Luknyickij kaptány, 42 éves haditudósító
Valahol Pesten

Részeg vöröskatonák megerőszakoltak két nőt, akik a pincében húzódtak meg. A katonákat a haditörvényszék a helyszínen elítélte, majd nyilvánosan agyonlőtték őket azok előtt a helyi lakosok előtt, akik tanúi voltak ennek a visszataszító bűntettnek.

Szabó Borbála 24 éves fűzőkészítő
Pest, VII. kerület, gettó

Nagyon rosszul alszom éjjelente, de reggel, amikor elaludnék, megint olyan pokoli a zaj, hogy jobb fölkelni és kimenni a térre néző utcai szobából. Most reggel is arra keltem fel, hogy egy gránátnak a szilánkja áttörte az ablaküveget helyettesítő deszkát, és eltörte az asztal egy részét. Az emberek nagy része lerohant a pincébe, de mi itt fönt várjuk meg a sorsunkat. 

Nagyon vigasztaló tudat számomra, hogy rendőrök vannak a gettóban (nem csak zsidó, de „Magyar Kir.” rendőrök is!), és a nyilasok már nem garázdálkodhatnak kedvük szerint. Tegnap is akart valahol 4 nyilas némi egyéni akciót lebonyolítani, de a rendőrök közbeléptek, és megkötözve vitték őket a gettón végig.

Halpern Mór
Buda, XII. kerület, Városmajor utca 64-66, Bíró Dániel Kórház

Ismét eljöttek és megnézték, hogy a kivégzettek közül él e még valaki? Emlékezetem szerint kábé még 4-en éltek, ezekbe ismét golyó röpítettek, hogy alapos munkát végezzenek. Az áldozatok száma 150. Ezeket azután a nyilas recept szerint kirabolták. Utána az egész kórházat kifosztották. Nevezetesen elvitték az ágy- és fehérneműt, konyhaedényeket és felszereléseket, gyógyszereket és minden néven nevezendő felszerelési tárgyakat, amelyek csak megmozgathatók voltak. Meg kell jegyeznem, hogy ebben a gyalázatos akcióban a környék lakossága is részt vett, mert mint Csáky-szalmáját hordták szét a kórházból az összes kezük ügyébe eső holmikat.

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

Megint csöndesebb a nap a tegnapinál. Már persze eddig, déli fél tizenkettőig. Éjjel felébredtem, mély hangú morajokat hallottam. Az ilyen hangokon nehéz eligazodni. Azt sem tudhatja az ember, hogy nemcsak képzelődik-e. Az is megesett már velem, hogy hadi zaj mormolásának véltem valamit, amiről kiderült, hogy V. derék hölgyünk egyenletes, de elefánthoz méltó hortyogása.

Egy fiatalember az ötödik kerületbe jár valahová. Kerülgetem a pontos meghatározást, hátha feljegyzéseim napvilágra kerülnek. Ma is elindult tíz órakor. Egy óra múlva érkezett vissza. Amerre járt, minden percben robban egy-egy gránát. Néha négykézláb mászott, máskor hason csúszott az utcákon át.

Tegnap esti hírek szerint, amiket egy hadimunkás hozott, az oroszok már a Bajza utcánál vannak, a Józsefvárosban pedig a Német utcánál. Más közlés szerint a hatodik kerületben a Munkácsy utcánál folyik a harc.

C.-né elmondta, hogy tegnap este lenn aludt a pincében. Tíz óra tájban nyilasok jelentek meg a házban, és razziáztak. Zsidókra vadásztak, mindenki igazoltattak. G.-né félvér, igen zsidós arca van, a rendeletek szerint zsidónak számít, mert zsidó volt a férje. De vannak a férje kereszténységét igazoló hamis iratai. A nyilas megnézte az iratokat, megnézte G.-nét, és azt kérdezte:
- Mennyibe kerültek ezek az iratok.
 Ő mosolyogva felelte:
- Sokba.
A nyilas nevetett, visszaadta az iratokat, és ment tovább.

Kedélyes esetnek is elfogadhatja ezt akárki. De én megrémültem. A szívemben éreztem valami furcsa, mélységes fájást. Amilyent ájulás előtt érez az ember. Még most is igazoltatnak! Razziáznak! Ezen jár az eszük. Van rá idejük. Van hozzá lelkük. Ebben a percben kezdődött el az igazi félelmem. Abban a percben tudtam meg, hogy feleségemet még mindig halálos veszedelem fenyegeti. Hogy az a nyilas elnéző volt, az igazán kivételes eset, ezer eset közül egy, ha így zajlik le.

Ettől kezdve úgy fájt nekem a pince, és fájt a környezetem, mint ahogy a szívgörcs fáj. Megkönnyebbülés volt, amikor újra elkezdődött az ágyúzás, bombázás, repülőgépek zúgása, és G.-nét elhagyva siettem haza. Nem mondom el a feleségemnek, amit hallottam. De nem engedem őt ki az utcára. T.-ről, aki katona, feltételezem, hogy kiáll a zsidókért, és talán tud is valamit tenni, ha kell. Igen ügyes ember, nehéz ügyeket igen jól szokott elintézni. Az az ember, akiről pestiesen azt mondják, hogy remek dumája van. Elintézi!

Ha igazi emberek volnánk, akkor nem kellene rettegnünk. Fegyver lenne nálunk, vagy ha nem, hát kés, balta, kalapács, akármi és nekimennénk a nyilasoknak. Megölnénk néhányat. Az egész városnak így kellene védekezni.

G.-néhez különben kenyérért mentem. Már hogy ő nézzen be a pékhez, neki ad, jó ismerőse. De addig halogatta a mozdulást, amíg otthagytam. Nem csodálkozom a húzódozásán. Egészen meghülyült a félelemtől. Rosszkedvű, nem működik az agya, csak maga elé meredve néz, bármit kérdezek tőle, nem ad feleletet, mindig megkérdezi: tessék? Pedig okos asszony, mindmáig nagyszerűen állta a viszontagságokat.

É. arca is sápadt, a tekintete riadt. Ha találkozom vele, mindig sóhajt egyet. Én előtte nem sóhajtok, de ha egyedül vagyok, minden öt percben hangosan mondom: Jaj!

Pest, V. kerület

Az esti órákban András Sándor ezredes, a 10. gyaloghadosztály parancsnoka és Botond Béla őrnagy, vezérkari főnök tiszti gyűlést tartott a Dorottya és Wurm utca sarkán épült Magyar Általános Hitelbank pincéjében, majd utána szűkebb körben bejelentették, hogy a németek elvesztették a háborút, felvették a kapcsolatot a túloldallal, és részükről befejezték a harcot.  
Távozás előtt András még megkérdezte
- Van még valami a reprezentációs ládában?
- Egy kevés szesz, élelem, cigaretta és szivar.
- Oszd szét a legénység között! – mondta, azzal távozott.

„Amikor elhagytam a bank pincéjét és kiértem a Vigadó térre – nérói látvány fogadott: a Duna-parti szállodák égtek. Kedvenc helyem a Hungária szálló is lángokban állt. A sötét budai oldal kísérteties hátteret nyújtott a lángoknak.

Első kihallgatásomra egy Népszínház utcai óvóhelyen került sor. Egy ezredes kérdezett ki. Kihallgatásom közben hátul összefogott kezemről valaki le akarta csatolni a karórát. A tolmácshoz fordultam, kérdezze meg az ezredest, hogy az órát emlékül átadhatom-e az illetőnek. Az ezredes rákiabált őrzőimre. Az óra tulajdonomban maradt. Miközben további sorsomra vártam, egy őr köpenyem zsebébe nyúlt. Kezét megfogtam és azt észleltem, kekszet tett a zsebembe.”

Nagy Lajos 61 éves író, könyvesboltos
Pest, VI. kerület

A robbanások hangjáról el kell még valamit mondanom. Ez a hang idegtépő. Halálosan fenyegető. De még ennél is szörnyűbb a repülőgép búgása. A robbanás valami olyasmi, hogy társul hozzá az a rögtöni felismerés: ettől életben maradtam. De a repülő zúgása maga a kínhalállal való fenyegetés. Várakozást kelt: no most, most mindjárt jön a robbanás és testestől-lelkestől ezer darabra szakadsz. Éjjel, amikor még nem alszom, még mindig elképzelem, hogy no most zuhan lefelé a bomba, pontosan ránk és… jaj, talán már nem is élek.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász. A Nyugat alapítója, szerkesztője, kiadója, mecénása; a parlament felső házának választott tagja 1931-1935 között; 1917-től az 1938-as zsidótörvényig a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezérigazgatója. A német megszállás, 1944. március 19. óta hamis papírokkal bujkál. 1934-ben Hitlerről írt könyve miatt nagyon keresett személy.

Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Hajnali két órakor az oroszok megszállták az iskola épületét. Így történt: néhány perccel kettő előtt az inspekciós szolga jelentette, hogy erősen kopognak az ajtón, nem tudja, németek-e vagy oroszok. A két Józsi fölkelt, a többiek követték példájukat. Én, látogatás előérzetében, már felöltözve feküdtem le – mire felkészültünk, az oroszok már benn is voltak, és beállítottak a pincébe. Csak hangosfilmmel lehetne híven visszaadni az erre következő jelenetet. „Civiliszki”, „nye germanszki”, „magyarszki” „mio vasi” – egy szavukat nem értettük, egy szavunkat nem értették, de látták őszinte örömünket. Puskák és németek után tudakozódtak, és elindultak a pince átkutatására. A vezetőjük – egy jól megtermett, rokonszenves arcú, kitűnően ruházott fiatal kozák – velünk maradt. Cigarettával kínáltuk, nem fogadta el, mutatta, hogy van neki elég cigarettája, szivarja is. Dixi cica vonta magára figyelmét, kedvesen eljátszott vele, a nagymamának is mondott néhány kedves szót, s megállapította, hogy a pincei kép igen artisztikus. Ria legalább így értette; lehet, hogy egészen mást mondott. Közben Tibor, szárnyaló hálóingben, papucsban és lebegő hajszálakkal a szomszédos pincehelyiségekbe vezette őket. A nagybeteg Kati iránt meleg érdeklődéssel voltak, és az egész ellenőrzést kedvesen, figyelmesen végezték. Józsi és Elvira abba a helyiségbe kísérték őket, ahol a katonai holmik vannak letéve. Van-e fegyver itt? – kérdezték. Nincs, volt a felvilágosítás. Józsi így tudta. Belenyúlnak az autógumi belsejébe, kézigránátokat találnak ott. Semmi baj. Az egyik oroszt, aki bajonettjét határozottabban mozgatja, a kozák vezető leinti. Aztán kiadták az utasítást, hogy mindenki nyugodtan feküdjön le, ők felmentek a földszintre telefont szerelni. „Milyen szervezőképesség!” – mondottuk volna, ha a németek így látnak a dologhoz! Lefeküdtünk, az oroszok ötig dolgoztak, s akkor elmentek. Hét órakor új csapat jött, románok. Kevésbé szívesek, mint az oroszok, de egészben véve korrektek. A fontos ezeknél is a „germanski”-k keresése volt. Egy óra múlva ezek is elvonultak.  

A németektől való megszabadulás érzése azonban korántsem bizonyult olyan nagy érzésnek, mint én azt gondoltam volna. Rákosi anekdotája a parasztfiúról, aki a nyílt óceánra kerül, jut eszembe. „Mit szólsz ehhez a vízhez? – kérdik tőle. „Nagyobbnak gondoltam”- feleli. Valami fásultság lesz úrrá rajtam, valami bénultsága a léleknek – mire fog ez fölengedni?

Kende Éva, 18 éves
Pest, XIII. kerület, egy védett ház

Reggel valaki azzal kopogott be abba a lakásba, amelyben tartózkodtunk, hogy az egyik lakótárs hajnalban az utcán olyan katonát látott, aki nem volt sem magyar, sem német, tehát csak orosz lehetett. Nagyon izgatottak lettünk, és mi is lementünk a pincébe. Rövidesen tényleg be is jött oda két oroszul beszélő katona. Fegyvert és katonaszökevényeket kerestek. Persze, hogy ebben a mi zsidó házunkban semmi ilyen nem volt, ezzel szemben nagy ováció fogadta a jövevényeket, sírva ölelgették őket. Valaki azt is rögtön közölte, hogy „Ja jevrej.” Ez a katonákból nem váltott ki viharos örömöt, viszont az illetőnek a karóráját, amelyet eddig valahogy megőrzött a nyilasok elől, rögtön elvették. 

Az utcákon alig járt valaki; lövedékek süvítettek, és az ágyúzaj is erős volt. Hideg, ködös idő, félelmetes világ vett körül. Nagyon siettem, olykor futottam a mindössze néhány perces gyalogút alatt. Szívszorongva léptem be a Légrády Károly utcai sötét házba, amelyet ekkor már senki nem őrzött. És mit láttam a mintegy tíz nappal azelőtt elhagyott közös lakásban? Néhány ismeretlen öregember tett-vett, az én fejkendős nagyanyám pedig egy alacsony vaskályha előtt egy kis lábasban valami rántásfélét kavargott. Amikor beléptem, nekem háttal állt, hallani pedig nem hallhatott – süket lévén. Boldogan megkopogtattam a vállát, és megcsókoltam. Minden csodálkozás nélkül felnézett rám szelíd arcával, és azt mondta: „Mi van édes fiam?” „Nagymama! Vége a háborúnak, a németek kitakarodtak!” – kiabáltam a fülébe. „Igen?” – válaszolta ő, elfordult, nem kérdezett ezután semmi mást, és tovább kavargatta a rántást.   

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december karácsonyától orosz kézen)

Már 9-re be akartam menni a Nemzeti Bizottságnak nevezett karavánszerájba, de 12 lett belőle. Fát kellett vágni, vizet kellett behozni. Aztán feljött a kaukázusi őrmester, és mutogatta az ablakon a szőnyeget. Megijedtem: azt hittem, ágyútakarónak akarja használni. Magyaráztam, hogy drága holmi. Lementem vele, gondoltam szólok a hadnagynak. Hát odavisz az ágyújához, kiszed a hóból egy nagy piros szőnyeget. „Ezt magának adom – mondta –, piszatyel haraso cselovek.” Szorongattam a kezét. „De mit adhatok én magának?” Elmosolyodott: „Rucka, malinka rucka.” Ezt a szót még sosem hallottam, de rájöttem, hogy a múltkori töltőtollra gondol. Ez volt ugyanis az a katona, aki feljött, és el akarta vinni a lámpát, töltőtollamat és a bicskámat, s Josette visszakönyörögte. Segített felcipelni a szőnyeget. A lépcsőn megálltam. Nem fogadhatom el. Nevetett. Dehogyis. Gondolt ő erre is. Ezt még Romániából hozta magával. Nem sokat értek a szőnyegekhez, azt hiszem, szmirna. Szép vörös és használatlan. Odaadtam érte a tollat, erre még adott petróleumot, és ígért kenyeret.

Fenyő Miksa
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Délután 4 óra. A küzdelem közvetlen közelünkben folyik. Azt beszélik, hogy az oroszok még nem jutottak túl a Horánszky utcán, s hogy az 1. számú ház még német kézen van. Borzasztó lenne a visszaütés. Egy pincebeli ember ront be: a pinceablakon magyar katonák ereszkednek le a szomszéd házból. Nem tudni mifajták, úgy látszik menekülni próbálnak az orosz elől. Ebből baj lesz mindannyiunkra. Izgalom. Azután lecsillapodunk: orosz katona kíséri a magyarokat, foglyok. Vagy megadták magukat, vagy pedig egy kiürített hadikórház betegei – mert sok kötéses katona van közöttük. És éjjel mi lesz? És holnap mi lesz? Nem kívánom viszontlátni a nácikat: ez idő szerint egyetlen pozitív életprogramom.

Társaim pillanatnyilag megnyugodtak. Menüket állítanak össze. Az egyik disznókarmonádlit kíván káposztával és töpörtyűs pogácsát. A másik húslevest tortellinivel, utána foglyot lencsével és túrós palacsintát. Ria párizsi ebédet állít össze: osztriga, oeufs á la Bercy és gyümölcstorta. A feketekávéban teljes a megegyezés. Tibor, hogy elzavarja ezeket a víziókat, egy tortaszeletet állított a menübe, melyet hagymás késsel szeleteltek.

Déry Tibor 50 éves író
Pest, V. kerület. Nádor utca

Akkor már hallottunk arról, hogy a németek utcáról utcára hátrálva, minden házat külön megvédenek  s némelyikünk azt is tudni vélte, hogy az egyik épségben maradt balkonunkon gépfegyverállást akarnak kiképezni s a pincét is védeni fogják. A megrémült lakók elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek a vezénylő tiszthez. Kísérőnek engem osztottak be a légóparancsnok mellé. Ez a választás igen mulatságos módon, már az erőviszonyok hirtelen átbillenését jelezte, mint ahogy ezt megelőzőleg is – abban a mértékben, ahogy a front a Nádor utca felé közeledett – a lakók már egyre udvariasabbak s előzékenyebbek lettek anyámhoz. Hogy a németek végképp elvesztették a háborút, azt abból tudtam meg, hogy egy nap a házfelügyelőné előre köszönt nekem.

Odafönt, a földszintes lakásban, ahol estefelé a tisztet felkerestük, az elülső szobában egy házbeli asszony kávét főzött a katonáknak, akik agyongyötörve, ájult fáradtságban, szétvetett tagokkal, szinte tehetetlenül feküdtek a szoba padlóján. Többnyire fiatal gyerekek voltak. Nemhogy gyűlöletet, inkább szánalmat éreztem irányukban. Valószínűleg fiatalságuknak szólt. De részvétem alatt a lappangó harag s megvetés, mely az egész nép ellen fordult, még sokáig gerjesztette indulataimat. Szóról szóra emlékszem arra, amit akkor az egyik fiatal katona mondott nekem, száraz kétségbeeséssel hangjában.
- Wir schaffen’s nicht mehr - mondta poroszos kiejtéssel, - sie sind zu stark.
Hogy nem bírnak már az oroszokkal, azaz: hogy megmenekültem. 

Hindy Iván tábornok, Budapest magyar katonai parancsnoka, 54 éves.  

Jelentés a Sopronban tartózkodó honvédelmi miniszternek és a vezérkari főnöknek.

1. Pest hídfő déli részein csak támpontok tartják magukat. Tovább fokozódó ellenséges nyomás esetén rövidesen Budára is hasonló sors vár. 2. Az állandó bombatámadások, aknavető és tüzérségi tűz az összezsúfolt csapatokban felbecsülhetetlen károkat okoznak. 3. Utcákat óriási törmelékhalmazok torlaszolják el. Eltakarításuk kilátástalan. 4. Vízszolgáltatás megszűnt. Kevés számú kútnál óriási torlódás. 5. Tetvesség rohamosan terjed. 6. Sok német katona polgári ruhát szerzett be magának. 7. Vitéz Kalándy altábornagy súlyosan megsebesült. 8. Csapatok harcértéke óráról órára romlik, különösen szembetűnő ez a német csapatoknál.

Deseő László, 15 éves.
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Már csak 2-3 napra van vizünk. A vizet pedig nagyon messziről kell hozni.

3/4 11-kor egy iszonyatos dördülés, és utána még egy csomó. Felszaladok az óvóhelyről. Semmit sem látok, minden tele van porral. Kb. 2 perc múlva kitisztul, úgy látom, eltűnt az utca túloldalán lévő ház, de később rájövök, áll még a teteje is. Végeredményben a valóság az, hogy három bomba találta el. Az alatta lakókat betemette. Az egyik felénk eső oldali fala maradt meg egy kevés tetővel rajta. Rohannak Édesapámék a szomszédokat kiásni. A pályaudvaron álló petróleumos és lőszeres vonat telitalálat következtében kigyulladt. Erős sercegés hallatszik. A füstöt erre fújja a szél. A pályaudvaron velünk szemben álló raktárakat a németek istállónak használták. Ezek is teli találatot kaptak. Mindenfelé döglött lovak. A németek pisztollyal lövik agyon a megsebesült lovakat. Nagyon ronda látvány. Az embernek elszorul a szíve. Izgulok a szomszéd miatt. A szomszéd lánya, Marika is be van temetve. Négy gépkocsis katona ássa őket. A szomszéd épp a másik szomszédnál tartózkodott, és most ő is izgatottan várja, hogy a családja napvilágra kerüljön. Közben sír. Utálom, ha egy férfi sír. A lakás teljesen tropa. Minden ajtó széjjeltörve. Ablakok lógnak. Várjuk, hogy a ház is meggyulladjon valamelyik pályaudvari szikrától, de csak nem akar. Az ablakban állok, és figyelem a pályaudvart. Romantikus látvány. Sajnálom a lovakat.

Végre leástak a szomszéd ház óvóhelyére, de addig már nem volt bent senki, mert kiköltöztek a vészkijáraton keresztül. Tetőnk nincs. Az előszoba ajtót betörte a szomszéd ház egyik idevágott darabja. Csak az nem jön be a lakásba, aki nem akar. Kerítésről már álmodni sem merünk.
12-kor már a szomszéd ház tetejét lopták az emberek tüzelőnek. Ki gondolta volna ezt 10 órakor? 

Egy ember akart a szomszédban öngyilkos lenni. Romantikus lélek lehet. Morfiumot kért. Nem kapott. Így hát hagyta magát lebeszélni.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

11 óra. K. Marci jött a Mester utcából, s hozta a hírt, hogy a németektől megtisztított részeken már szabad a közlekedés. Romba dőlt, kibelezett házak, egyetlen ép ablak, zsalugáterek kinyomva, elferdítve, szétlőtt kocsik, tankok, lóhullák, emberhullák, feltört boltok, melyekből széthordják az árut, elhányt csomagok az utcán, ő maga is felszedett egyet, valami ruhaféle volt… nincs egy ép pont az úton, amelyen idáig jött. Egy hentesüzlet előtt nagy tömeg állt, mert néhány katona a hentes zsír- és szalonnakészletét osztotta szét, hátrébb terelve a tolakodókat, és előnyben részesítve a hátrább állókat.

Tiborral és Gyulával elhagytuk pinceodúnkat, és kiléptünk az utcára. A Horánszky utca, ahogy végignéztünk rajta, egy lupustól szétrohasztott tetem undorító, elszomorító látványa. Üveg-, drót-, malter-, téglatörmelékeken oson át a fal mellett néhány sápadt alak, a kapu alól a pincék fölmerészkedő, elcsigázott lakossága les ki kíváncsian az utca végén munkálkodó oroszokra. Egy nehéz ágyút tolnak át az oroszok a Horánszky utcából a Sándor utcába. Intenek, hogy segítsünk. Nekifeszülünk az ágyúnak, és toljuk; nem nehéz munka. Tibort felismeri egy kapu alól az unokahúga, odainti. Ha németeket hagyott volna így ott, belelőttek volna; a tovaris keveset törődik vele. Viszont az én munkámmal láthatóan meg volt elégedve. Közben, ahogy ezt írom, szakadatlan ágyúzás, mely a pincefalakat is megremegteti. Az ágyúzásból világosan kihallszik az én ágyúm szava.

Egyelőre még lenn tanyázunk; nem is nagyon tanácsos az utcára kibámészkodni, mert egy eltévedt golyó épp az előbb sebesített meg egy járókelőt. Az utcán magyart és orosz nyelvű hirdetmények láthatók, melyek a magántulajdon érintetlenségét garantálják, szigorú büntetéssel sújtanak mindenfajta erőszakot, és felhívják a lakosságot, hogy minden tudomására jutó esetet azonnal jelentsen a kerületi parancsnokságnál.

A házba egy őrnagy állított be kíséretével. A földszinten rendezkedik be, ahol az elfogott németeket készülnek kihallgatni. Egy magyar jezsuita páter a tolmácsuk. Az őrnagy a földszinten igényelt egy írószobát és a pincében két helyiséget. Amikor megmutatták neki a pincebeli helyiséget, ahol a fűtő tartózkodott gyermekeivel, és közölték vele, hogy ezek majd más helyiségbe költöznek, az őrnagy kijelentette, hogy nem szeretné, ha a gyerekeket háborgatnák, maradjanak.   

Déry Tibor 50 éves író
Pest, V. kerület, Nádor utca

Anyám azonban már megunta a kényelmetlen pinceéjszakákat, zúgolódni kezdett. Az oroszokra is haragudott. – Már három napja hallom, hogy elértek a Keleti pályaudvarhoz – mondta mérgesen – hát miért nincsenek még itt? Amikor 1919-ben visszajöttünk Savanyúkútról, a nyaralásból, taxissztrájk volt s gyalog mentünk haza a Wesselényi utcába. Egy óráig sem tartott, nem hogy három napig!

Kovács X. Ferenc vezérkari százados
Pest, V. kerület

Éjjel még a Szent István körútig gyalogoltam és járogattam végig a különböző pincéket, melyekben magyar alakulatokat sejtettünk. Általában mindenhol az oroszokat várták, nem nagyon akartak Budára jönni. Az egyik pincében egy repülőtiszt szemtelenül, vigyorgó pofával felelt vissza, hogy neki véget ért a háború. Nem tudtunk vele mit csinálni.

Vajda Alajos alezredes, I. páncéloshadosztály
Pest, V. kerület

Durva káromkodások magyarul és németül. Teljes fejetlenség. Ez fokozódik, amikor egy szűk utcában égő palota előtt kellett elhaladni. Már nem is tudjuk, hol járunk, az oszlop sodor magával, abból kitörni nem lehet, de nem is tanácsos, mert nem lehet az áradatba besorolni. Az égő épületek ontják a forróságot, ablakkeretek, különböző égő fa épületalkatrészek hullanak a gépjárművek közé. A gépjárművek közt több gyalogos egység is halad. Motoros német tábori csendőrök igyekeznek valamilyen rendet teremteni, de nem sok sikerrel. Tíz-húsz méterenként megállás, újabb torlódás. Most már meredek röppályájú mozsár- és aknavető lövedékek is itt-ott becsapódnak. A szörnyű detonációba géppisztolysorozatok is vegyülnek. Ki tudja, kiket és miért lőnek agyon? Közben természetesen sokakat találat vagy repeszdarab ér. A sebesültek jajgatnak, némelyik üvölt fájdalmában. Csodával határos módon valahogyan mégis kijutunk a Lánchíd pesti bejárata előtti térre. Ott valóságos tűzijáték fogad. Szinte nappali világosság az éjszakában. Óriási lyukak tátonganak a hídon, melyeken keresztül a vizet látni. Az egyik ilyen lyukban egy beesett, de valahogy fennakadt német katonai személygépkocsi hátsó része mered az ég felé. Az eleje mélyen a lyukban, utasai biztosan elpusztultak. Másik helyen aknától telitalált tehergépkocsi égett. Alig lehetett kikerülni. Mindenfelé hullák hevertek szanaszét, volt amelyiken már sok-sok gépkocsi keresztülment.

Pest, V. kerület, Városház utca

„König Imre tanú lép a tárgyalóterembe. Január 17.-én Csöpike vezényszavára dördült el a nyilas brigantik sortüze a Városház utcában, a tanú is az áldozatok között volt. Súlyos sebbel bukott a földre, és hóhérai azt hitték, vége van. Ennek köszönheti életét. Elmondja, hogy – a többi között – egy anyát két ikerleányával összekötözve végeztek ki mellette. Az egyik kisleány – körülbelül nyolcéves lehetett – csak megsebesült. Könyörögve kérte az egyik nyilast: – Én nem haltam meg, kérek még egy golyót. – Megkapta.
A tiszta tekintetű vádlott, aki most kéztördelve, kétségbeesetten ül a vádlottak padján, lőtt az anyja és a testvére után meghalni kívánó ártatlan gyermek szájába.

Tizenkét esztendős kisleány, Mendelovits Ágnes az újabb tanú. Anyjával együtt vitték a Városház utcai kivégzésre. Anyja ott halt meg mellette, maga egy váll-lövéssel úszta meg a „nemzetmentők ” sortüzét. Aztán ő is halottnak tettette magát, és így látta, hallotta, amint a megváltó halált jelentő golyót kérő kis unokahúga szájába lőtt a 23 éves Salzer Vilmosné, Csöpi.” A „nemzetes asszony” öccse zsidó származású feleségét feljelentve került kapcsolatba a mozgalommal.

Pest, VII. kerület

A szovjetek éjjel elérik a gettót. Az ott felállított légvédelmi ágyúüteg legénysége, a közeli zsidókórház orvosának javaslatára, befekszik a kórházba. Egyenruháikat a kórház kazánjában elégetik.

Kutas Péter, 7 éves
Pest, VII. kerület, gettó

Reggel volt, amikor Anyám, az egyik szobatárs asszonnyal valamiért fölment az óvóhelyről a lakásba. Az asszony fia pár évvel volt idősebb nálam. Amikor fölmentek, ez a fiú - mindig is engedetlen volt, emlékszem - engem is fölcsábított. Fölértünk, de Anyám észrevett és azonnal lezavart mindkettőnket. Én rohantam is, de a fiú nem jött, elbújt az ajtó mögé. Már a lépcsőházban voltam, amikor irtózatos robbanás rázta meg a házat. Hanyatt-homlok menekültem a pincébe. Akkor már rohantak kifelé az emberek. Ők tudták, hogy belövést kapott a ház. Aztán csak arra emlékszem, hogy anyám húga, Lili néném, lejön a pincébe, rázza a zokogás, magához ölel és odaszól a másik nagynénémnek. - Ilonka nincs többé! Abban a pillanatban még nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy nincs többé. Perceken belül megtudtam: mindhárman meghaltak. Budáról, a Várból kilőtt német akna csapódott be az emeletre, pontosan az ablakon jött be és a szobában robbant, kiszakítva az ablakot, kidöntve a falat. És megölve az Édesanyámat! Később kiszöktem a pincéből. Tudtam, hogy a halottakat a ház elé teszik ki. Reméltem, talán még egyszer láthatom Anyámat, de akkor már nem volt ott. Az utca üres volt. – Csak a vérrel vörösre festett hó meredt rám a borzalom néma tanújaként. Nem tudom, meddig állhattam ott. Aztán egyszer csak a már megszokott fegyverzajt megtörve, valami irtózatos recsegés, ropogás hallatszott. Hátranéztem: a gettó fala kinyílt és egy hatalmas acél szörnyeteg, egy szovjet tank robbant be a Síp utcába és robogott tovább a Wesselényi utca felé.

Déry Tibor 50 éves író
Pest, V. kerület, Nádor utca

Mint súlyos beteg a válság után, mély álomba merülve, átaludtam az egész éjszakát. Nem hallottam meg, hogy a németek kivonultak a házból, sem hogy a hidak felrobbantak. Reggel Ajli azzal vert fel, hogy az Arany János utca sarkán láttak egy oroszt. Fölkeltem, a kapu elé álltam, Ajli pedig felment a lakásba takarítani. Jött már a második, a harmadik orosz. Az egyikkel kezet szorítottam, mondott valamit, amit nem értettem meg. Utána felkerekedtem s elindultam a Hungária szálló felé. Szokatlan csend volt az utcán, egy kihalt város hallgatása, egyetlen embert sem láttam utcahosszat. A Nádor utca közepe felé egy ház beomlott, a törmelék feltöltötte az egész úttestet s mind a két járdát, egy ló hullája hevert hassal fölfelé a téglák között. A Vörösmarty téren már öt-hat emberrel találkoztam. A sarkon, a nagy látszerészüzlet előtt néhány német katona holtteste hevert a járdán, már megmerevedett tagokkal, az egyik test a fején állt, térdben behajlított lábaival a sarki postaládának támaszkodva.

Amikor befordultam a Vörösmarty tér sarkán, a németek Budáról lőni kezdték Pestet. A házak mentén a Vadászkürt szállodáig szaladtam, behúzódtam a kapualjba. Ott már többen álldogáltak. Megkérdeztem tőlük, nem tudják-e véletlenül, hogy a Hungária szálló áll-e még. Leégett mondták. S akik benne laktak? Vállat vontak, nem tudják. Tovább futottam, szerencsésen elértem a Mária Valéria utcát. A Hungária épülete még mindig égett, vastag füstfelhő ült fölötte. Itt a dunaparti házsor védelmében már többen jártak az utcán. Mindjárt az első ember, akit megkérdeztem, útbaigazított: a Hungária lakói a szemközti ház pincéjébe menekültek.

A bejárat előtt civil kapuőrség állt, megkérdezték, kit keresek. Nem mertem kimondani a feleségem nevét. Álltam s gondolkoztam, végül a sógoromat neveztem meg. Ha a feleségem él s meghallja öccse nevét, tudni fogja, hogy én hivatom s őt keresem.

Sokáig tartott, amíg végre feltűnt a sötét kapualjban. A nyakamba borult, sírt és nevetett. Lementünk a pincébe, sorra viziteltük a rokonságot, sógoromat, sógornőmet, kislányukat, pécsi rokonukat, annak lányát. Utána feleségemmel kettesben kimentünk az utcára. A budai ágyútűz szünetelt. A Váci utcában járkáltunk ide-oda, feleségem most látta először a rommá lőtt várost. Sírva fakadt. Meg kellett volna halni, mondja kétségbeesetten, majd újra nyakamba borult, már hangosan nevetett boldogságában. Körülöttünk már fosztogatták a Váci utcai üzleteket. A Molnár és Moser drogéria kirakatából egy szilszkinbundás, elegáns nő lépett ki, karján egy nagy kosár, tele szappannal, parfőmös üvegekkel. Egy szappan a földre esett a kosárból, feleségem boldog buzgalmában fölemelte, a nő után sietett, visszaadta neki. Utána hazamentünk anyámhoz a Nádor utcába. Mérhetetlen életkedvet éreztem, nem telt bele egy hét s már éjszakánként, egy cipőspasztába dugott kanóc fényénél írni kezdtem.

Pavel Luknyickij kapitány, 42 éves haditudósító
Pest, VIII. kerület, Orczy út 39.

Az Üllői úton, amikor Kispestről jövet a városközpont felé tartottam, nem tudtam, hol álljak meg, befordultam hát az Orczy útra. Az első villánál, a 39. számú háznál teherautó állt és egy őr, akit ismertem. Megtudtam tőle, hogy ebben a házban szállt meg az aknavető ezred törzse. Eszembe jutott minapi ígéretem, hogy felkeresem az aknavetősöket, bárhol is leszek. Ez valami tűzoltóparancsnok háza.

Egy kis hordó sör, jó száraz bor. Emberek jönnek-mennek. Pince. Benne a ház lakói, akik a bombák, belövések elől ide menekültek: egy 62 éves sebészorvos, egy állatorvos a feleségével, a tűzoltóparancsnok és mások. Mécsesek, összetákolt bútorok, az ablakok betörve. Hosszan beszélgetek velük vagy féltucat nyelven, főképp angolul és szlovákul, német szavakkal keverve. A városlakók decembertől már csak 150 gramm kenyeret kaptak; azelőtt, októbertől fejenként 300 grammot, továbbá 1600 gramm lisztet havonként. Vízért kútra járnak. Szűkölködnek, de nem éheznek igazán. Jelenleg a mi törzsünk katonái adnak nekik enni. Tegnap a törzs konyháján megjelent egy fiatal nő: „Adjatok ebédet, aztán megbaszhattok, amennyiszer csak akartok.” – mondta oroszul. A szakácsok kővé dermedtek, adtak neki enni, aztán elkergették.

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény. A betiltott 8 Órai Újság volt szerkesztője, szatirikus írásai miatt a megszállás óta különösen keresett személy, katonaszökevény.

Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum.)

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Ikervillánk padlása szétlőve. Sok veszekedés nálunk.”

K.-ék körül egyre több zűrzavar. A mélybunker lépcsőkarfáján sorban lógnak kolbászok-szalonnák, az ő bugris bendőjük éléstára. Jó. De amikor Bajor Gizi kér tőlük pár tojást, szemrebbenés nélkül tagadnak: „Nincs édesem, sajnos nincs.” Én tudom, egész ruháskosár tojást őriznek két gerenda közt. Nincs tojás? Nohát, akkor ne is legyen… Valaki, amikor a ház egész népe a rádió körül ült, egy vasalót dobott a kosár tojásba, kész a rántotta, tessék… Mai napig nem tudta senki, ki volt a tettes. Most íme, vallok.

Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

A nagybátyám már három hete nem mosakodott. A sok piszok olyan jól áll neki, hogy még két méterről is szenes zsáknak látszik.

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december karácsonyától orosz kézen)

Délelőtt felmentem ahhoz a bizonyos Major úrhoz, aki rendőr-főkapitánnyá léptette elő önmagát. Úgy csinálta, hogy kiment Pesthidegkútra (az oroszokhoz). Azt állította, hogy 6-8000 főnyi alakulatot szervezett a német uralom alatt. Mikor megkérdeztem, mi volt a foglalkozása, meglepően kedvesen sikerült elmosolyodnia, s így felelt: csavargó.

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

Reggel azután magam is elindultam, hogy végigmenjek a városon. A József körúton, Erzsébet körúton, Andrássy úton, Benczúr utcán mentem végig. Ha arra, amit ezen az úton az ember lát, idegei nem omlanak össze, akkor az ember komisz állat. Aminthogy az. Nem hiszem, hogy volt a modern háborúk történetében példa arra a szörnyűségre, mely Budapestet romba döntötte. Ha úgy történt volna, mint régi írásokban olvassuk, hogy Budapestet „a földdel egyenlővé tették, és helyét sóval hintették be”, nem volna olyan tragikus látvány, mint amilyen a körútra lépve elém tárult. Ebből már az én életemben város nem lesz. De tán fiaméban sem. Egyetlen ép ház nincs az egész vonalon; némelyik egészen romokban, másoknak a frontja ép, de a tátongó ablakon látni kibelezettségüket, vannak olyanok, melyeknek helyreállítása aránylag könnyebben fog menni; tetők leszedve vagy szétszaggatva, balkonok leszakítva, ablakredőnyök, boltredőnyök kiforgatva, villany- és telefonkábelek és villamos vezetékek vasoszlopai kicsavarva vagy derékon törve, a járda és a kocsiút üveg-, cement- és téglatörmelékekkel, kilőtt és ki nem lőtt lövedékekkel eltorlaszolva, lyukak, tölcsérek, kráterek által megszaggatva, megszenesedett gerendák az útra dobva, szétroncsolt autók, páncélosok, tankmasztodonok a járdaszélen, a fák kiszaggatva vagy széthasítva.

A Sándor téren egy szétroncsolt fejű ember, a Rákóczi térnél megint egy hulla, a Körút és Király utca sarkán hat hulla, félig felöltözött emberek, szétrongyoltan, arccal a földnek. És sárga csillagos emberek százai, batyuval a hátukon, vagy tolókocsival, gyerekkocsival, targoncával, ahogy a szegényes holmijukkal a felszabadított gettóból lakásukra igyekeznek. Lerongyolt, sápadt, bizonytalan tekintetű alakok; a szörnyűségek, melyeket átéltek, szemük hártyájára írva. Nagy részük még viseli a sárga csillagot, nyilván menlevélnek érzi esetleges újabb jogellenességekkel szemben. Az egyiket, aki köszönt nekem, megszólítom: „Passepartout (menlevél) ez a sárga csillag?” „Nem, uram, nem! Ezt én örökké hordani fogom. Mert nálam, uram, jobb sovénebb magyar nem volt az országban; de most viselni fogom, hogy megkülönböztessem magamat azoktól, kik velem ezt elkövették.” Egy másik zsidó ismerősöm, középkorú férfi, aki hetvenesztendősnek látszik: „Igazgató uram, a nyilasok elhurcolták feleségemet, lányomat, nem kívánok élni.” Egy újságíró ismerősöm szólít meg: „Tíz szörnyű hónapot átéltünk feleségemmel, s most, mikor úgy-ahogy túlvagyunk a bajokon, szíve nem bírta már tovább, ma délelőtt meghalt. Most megyek a Rákóczi térre, hogy ott eltemessem.

Egy bőröndüzlet holmiját dobálja ki egy katona az összetört kirakatablakon. A közönség a zsákmányon összemarakodik. Az orosz katona szétkergeti őket. A másik sarkon valaki ép fűszer- és csemegeüzletet fedez fel. A redőnyt, mely sarkaiból ki van forgatva, fölfeszíti, bejut, és kezdi kihordani a bort, pezsgőt s ami egyebet talál. A Nagydiófa utcába megyek, ahol Bella húgom lakott, mielőtt Sztójayék (Sztójay Döme, miniszterelnök, 1944. március-augusztus) kitették lakásából. Ott találom a házmesternél. Sírva öleljük egymást. Ági is megvan, Sándorék is. Holnap talán a gyerekekről is tudok hírt szerezni – ha ugyan valamelyik Duna-híd épen maradt.

Kétségbeejtőbb dolgot, mint egy ilyen séta, el nem tudok képzelni. Amellett kockázatos is. Nem is annyira a német repülők golyószórása miatt, ami szintén idegesítő, hanem a házakról minden szélfuvallatnál lehulló téglák, üvegcserepek, redőnyök, gerendák miatt.

Egy öregember ült egy ilyen omladozó ház előtt egy hórakáson, összevérezve, mély vágásokkal arcán, kezén. A súlyos vérveszteségtől mozdulni sem tudott. Senki sem törődött vele. Én sem; szánakozó pillantást vetettem rá és továbbmentem, és még csak nem is szégyelltem magamat. Nem tudom, hány esztendeje ébresztgetik az emberben a „közösségi érzést”. Sikerült nekik.

Általában minden sikerült, amit náci példán megvalósítani próbáltak. Der Führer macht’s schon. A Führer majd elintézi. Hát Magyarországot el is intézte, német alapossággal, évtizedekre. A Führer bosszút áll Aachenért. Ha már Aachen elpusztításáért nem fenyíthette meg Manchestert, hát megfenyítette szövetségese fővárosát. Der Führer macht’s schon.

Tegnap volt tíz hónapja, hogy a nácik megszállták Magyarországot. Rabságom pontosan tíz hónapig tartott, s mikor sötét börtönömből kiléptem a szabad ég alá, egy pillanatra az volt az érzésem, hogy csak vissza, vissza. Nem embernek való látvány. Vae victis! Jaj a legyőzötteknek, és jaj azoknak a szerencsétleneknek is, akik utálkoztak a nácibarátságtól és náci világnézlettől, s egész szívből a szövetségesek győzelmét kívánták, de Bárdossyékkal, Imrédyékkel, Rajnissékkal, Sztójaiékkal, Szálasiékkal egy honban találtattak.

(Bárdossy László: miniszterelnök 1941-42; Imrédy Béla: miniszterelnök 1938-39, gazdasági miniszter 1944. május-augusztus; Rajniss Ferenc: újságíró, a Szálasi-kormány vallás és közoktatásügyi minisztere, a nyilas kormányzótanács tagja; Szálasi Ferenc: miniszterelnök, nemzetvezető 1944. októbertől. 1946-ban Sztójayval együtt halálra ítélik és kivégzik valamennyit.) 

S.-ék állítottak be Éviékhez. Szörnyű dolgokat éltek át. A légóhelyen, ahol tartózkodtak, együtt voltak a Lemezipar negyven-ötven nyilas munkásával, kik főmérnöküket, mert zsidószármazású volt, a legválogatottabb kínzásokkal végezték ki. Ezek a nyilasok feljártak az üres lakásokba, azokat kirabolták, a tulajdonosokat, ha tiltakoztak, félholtra verték, s az egész pincét brutálisan bántalmazták. Ha már itt nem volt mit rabolni, akkor mentek a szomszéd zálogházba, és azt rabolták ki. Amint bejöttek az oroszok, eldobták nyilas jelvényüket, és másnap már vörös karszalaggal jelentek meg.

Ma délben a látottak láttára és a borzalmak hallatára csüggedten és lemondóan tanácskoztunk arról, hogy mitévők legyünk. És semmi nem jutott eszünkbe. Kivéve, hogy jó volna Svájcban lenni, vagy Portugáliában, vagy Rómában, vagy a pokolban… mit bánom én.

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Délelőtt nyilasok őrjárata jött be a házba, és minden férfit igazoltatott. Felmentésemet érvénytelennek mondta, és az udvaron abba a csoportba sorakoztattak, ahol azok a férfiak voltak, kiket magukkal visznek. Csak az öregek maradhattak otthon. Annyi időm volt, hogy az óvóhelyről kihozhattam hosszú bőrkabátomat, hátizsákomat, és feleségemtől s gyermekeimtől életem legkeserűbb búcsúját vettem, nem tudtam, látom-e őket valaha az életben.

Házunkból valami tízen mentünk fegyveres nyilas kíséretben. A kapuig kísértek síró hozzátartozóink. Az utcán csapkodtak az aknák, és halálra szántan meneteltünk libasorban végig a Retek utcán és a szétbombázott Margit körúton. A nyilasok gúnyolódtak, hogy katonaszökevények vagyunk, mert nem jelentkeztünk önként, hanem az óvóhelyen bujkáltunk.

A Keleti Károly utca sarkán hatalmas, modern 5 emeletes ház pincéjébe vezettek bennünk, ez volt a Hungarista Légió székhelye. A pince rettenetes sötét, alacsony és dohos volt, majd megfulladtunk a füstben, amikor egy kémény nélküli kályhába begyújtottak. A falak mellett civil lakosság húzta meg magát, a másik oldalon katonák és sebesültek hevertek földre hintett szalmán. Egyetlen szál gyertya mellett utcai ruhában egy széken ült Mike „vezető testvér”, a hirtelen előléptetett alezredes és mellette egy írnok. Beírták adatainkat a légió naplójába. Közben rengett a ház, mert bombáztak. Keserűen szólalt meg a „vezető testvér”: Engem keresnek, ahová én megyek, ott mindig pokolgép robban, tudják, hogy ide költöztünk, a Hungarista Légiót akarják megsemmisíteni. Azután parancsokat osztott a katonáknak, és kilátásba helyezte, hogy egyik másik közülünk még ma este bevetésre megy ővele. Pár ruszkit mindenki el tud intézni különösebb kiképzés nélkül is. Aztán lehajtotta fejét, és aludt. Felkeltették, de unottan legyintett. Egy rokkant járásbírót hozott be az őrség. Miután átnézték iratait, megnyugtatták, hogy ő is itt marad, majd beosztást kap a haditörvényszéken. Különben is csak pár hétig kell még kitartani, amíg ideérnek a felmentő seregek, amelyek Budapestet biztosan felszabadítják. Később arról beszéltek nekünk, hogy a Duna parton minden este áthallani magyar testvéreink halálsikoltását, amint a tarkólövésekkel tömegesen kivégzik őket, ezért kell nekünk harcolnunk, még ha az életünket is feláldozzuk szabadságunkért.

Órák hosszat ott álltunk a pincében, míg végre estefelé jött egy szigorú tekintetű őrmester, és átkísért a mellékutcába egy nyomdahelyiségbe. Ez a pince nyüzsgött a magyar és német katonáktól, és rengeteg fegyver, lőszer és élelem volt felhalmozva. A nyomdagépek tetején deszkákon aludtak a katonák, és még egy talpalatnyi ülőhely se akadt számunkra. Társaimmal Héray, Lupkovics és Vidoviccsal ott töltöttük valahogyan az éjszakát azoknak a katonáknak a helyén, akik éppen őrségen voltak. A katonák jöttek mentek a bevetésre, és néhányszor riadó készültség is volt az éjszaka folyamán. Egy nyomdagép kézi erővel hajtva egész éjjel zakatolt. Itt nyomtattak egész Buda részére tájékoztató újságot, ami tele volt optimizmussal és a felmentő seregek emlegetésével.

Joksa Ferenc, az otthon keresztény alkalmazottja
Buda, XII. kerület, Alma utca 2. Zsidó Szeretetotthon

Az otthon lakói borzalmas rettegésben éltek. Szemben az iskolában egy katonai kórház működött. Átmentem, s kértem a parancsnokát, helyezze védelme alá az otthont. A tábornok kijelentette, hogy ő olyan kis pont, hogy nem tud segíteni. Javasolta, hogy forduljunk a németekhez. Az otthonba visszatérve javasoltam, hogy aki tud, inkább menjen el. Az egész napos bombázástól megrémült öregek, akik között alig akadt 70 év alatti, nem mertek útnak indulni. Aztán négyen mégis nekivágtak.   
Este 7 és 8 között nyilasok érkeztek, s kijelentették, el kell szállítani az ápoltakat. Különválasztották a nőket és a férfiakat. A nőket kivezették a Városmajorba, és a Szamos utcai oldalon hármas sorokba állították őket. Aki nem tudott járni, azt hordszéken vitték le, és letették a földre. Ekkor megszólaltak a géppuskák. Egyesek csak sebet kaptak és könyörögtek, végezzenek velük egészen. Erre három kézigránátot vágtak közéjük. Egyik robbant, s ettől tüzet fogtak az áldozatok ruhái.      
Aztán a férfiakkal is végeztek. Összesen 70 embert öltek meg.

Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

A szomszéd törött lábú bácsit elvitték a Gömbös Gyula úti kórházba. Még az udvaron is fekszenek a sebesültek. Újságpapírral kötözött sebekkel. Kötszer nincsen. Mariskától kaptam egy gránátvéget. Elhatároztam, gyűjtöm a repeszeket. Az óvóhelyről gyűjteményemmel együtt kidobtak. Én viszont kidobtam a gyűjtemény nagy részét, vagy 5 kg ócskavasat. A gyerekek meg megint visszahozták az óvóhelyre. Tőlük nem meri senki sem elvenni, mert akkor üvöltenek.