Utolsó percek művészete

„- Aszondták sosem érnek ide.
- Ideérnek gyermekem, ahogy mi is odaértünk a Don partjához, csak ez egy kicsit kínosabb.”

Január 20. Szombat

2015. január 26.

Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

A szomszédban az, aki Édesapámtól morfiumot kért öngyilkossági szándékkal, pisztollyal végzett magával. A halántékába lőtt. Utána még élt vagy másfél órát. Nagyon sajnáljuk szegény embert.

Állandóan ezt a ronda naplót írom. Úgy unom az írást. De addig nincsen nyugtom, míg a hallott vagy látott dolgokat fel nem írtam. Állandóan kikapok, minek járok fel annyit. Már mindenkitől kikaptam egypárszor. Állandóan rohanok. Ez is baj. Ha valaki alszik, biztosan felköltöm. Asztalnál, ha valaki nem a szokott helyzetben van, biztosan orrba vágom. Ha valaki az óvóhely lépcsőjén áll, biztosan fellököm. Reggel, ha a szenes pincébe épített magaslati ágyamról lemászok, rendesen a nagybátyám nyitott szájába lépek, ami őt rettenetesen idegesíti. Próbálok jó lenni, de nem megy.

 

Galántay Ervin a Vannay-zászlóalj 14 éves önkéntese
Buda, II. kerület, Városmajor

Éjfél után minden harcos egy üveg unikumot kapott. Mindegyik üveghez egy gyerekharisnyába kötött pezsgősdugó is tartozott. „Tegyük fel, hogy egy rohamoszlop hatvan emberből áll, és pár percen belül ezek közül tízen sebesülnek meg. Ha ezek fájdalomtól üvöltenek, más harcosok megállnak és megpróbálják visszahurcolni őket. Ez húsz további ember kiesését jelentené és a támadás elakad. Ezért kaptátok a dugókat. Ha egy sebesült bajtárs üvölt, fogjátok be az orrát, mire kénytelen a száját kinyitni. A zokniban lévő pezsgősdugóval felpöckölitek az állkapcsát és unikumot öntötök bele – de óvatosan, hogy meg ne fulladjon – utána rohantok tovább.”

A támadás reggel öt órakor indult. Átrohanunk az akadályon nyitott folyosón és üvöltök. Hurrá! Előttem lángol a remízépület. A mellettem rohanó Négus szeméhez kap, visít, és felbukik. Átvillan agyamon az utasítás. „Gyorsan fogd be az orrát, peckeld fel a száját, unikum! „Hátrafordítom. Úristen, nincs is arca! Az oroszok tömegével menekülnek a fasor irányába, némelyiknek lángol a ruhája. Még mindig van közöttük, aki csajkát visz a kezében. Most zúdulnak gránátjaink a nyakukba. Zsebemben keresem a tojásgránátomat. A vastag kesztyűn át nem tudom jól megfogni, leejtem a hóba. „Vedd a másikat, gyutacsot ki, hajítsd!” Már repül. Ki ez itt előttem? Csak nem Kerekes? Úristen! Lyukak nyílnak fehér hóleple hátán, összefolynak egy nagy vörös folttá. Elbukik, átlépek rajta. Egy Maxim géppuska tüzet nyit rám, tépi a köpenyem. „Fedezékbe azonnal és hasra te hülye!” De közvetlen előttem egy fehér köpenyes alak emelkedik, rám céloz automata puskájával, két dörrenés, ütés a nyakamon, üvöltök. „Segítség, hilfe!” Ahogy összeesek, az orosz mögött gránát robban, lassan csavarodva hátra felé esik. Szemem elé mintha szürke függönyt húztak volna, és azt mondom magamnak: „Ezt most megkaptad. Így van ez, tizennégy éves vagy, még szűz és már halott.”

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Azt mondták, hogy reggel átkísérnek bennünk a Radeczky laktanyába. Újabb civil csoportokat hajtott be az őrség, és közénk préselődtek be. Délelőtt bombáztak, mi rettegve álltunk a pinceablak mellé támaszkodva. Délben sorakozó volt. A nyilas párttagok kiléphettek a sorból, és irodai beosztást kaptak, a többieket orvosi vizsgára a Radeczkybe utalták. Elindult a menet hosszú libasorban. A falhoz simulva sietve kiértünk a Fő utcára. Pest már az oroszok kezén volt, onnan állandó géppuskatűzzel pásztázták a Duna felé nyíló utcákat. Sivítottak a puskagolyók körülöttünk. Nem mertünk kimenni a Bem József utcába, hanem visszakanyarodva egy bérház udvarán 2 méteres kőkerítésen másztunk át egyenként és befutottunk a Tölgyfa utcába. Újabb halálra szánt nekirugaszkodással sűrű golyósivítás között egyenként futottunk be a Radeczky laktanya oldalsó kapuján. Itt hallottuk, hogy Pestet tényleg feladtuk, és a Duna hidakat felrobbantották a németek. A laktanyát a pesti oldalról állandóan lőtték, mi a vastag falakhoz lapulva kerestünk menedéket. Az orvosi vizsgán munkaszolgálatra minősítettek. Örültem, hogy nem lettem arcvonalszolgálatos. Estefelé hazaengedtek azzal a kikötéssel, hogy másnap reggel újra jelentkezni kell. Aki nem jön el, azt az őrség felkutatja, és „kinyírják”. A kaszárnyából kilépve a Pest felől tűz alatt tartott utcán kellett végigrohanni, ami a legveszélyesebb része volt a Radeczkybe való ki-be járásnak. Otthon nagy örömmel fogadtak, és megnyugvással vették tudomásul, hogy továbbra is otthon lakhatom, és onnan kell munkaszolgálatra bejárni.

image

Fenyő Miksa 66 éves író, jogász
Pest, VIII. kerület, Horánszky utca 11. Józsefvárosi Reálgimnázium (ma Vörösmarty Gimnázium)

S reggel újra útnak indulunk Riával a Dorottya utca felé, mert úgy mondották, hogy ott élelmiszerhez juthatunk. Kaptunk is vagy húsz kiló lisztet, paprikát, sót, még dohányt is.

A Belváros képe, ha lehet, még vigasztalanabb, mint Józsefvárosé vagy Erzsébetvárosé. A városháza lángokban, az udvarán vagy harminc meztelen holttest, a nyilasok utolsó áldozatai, zsidók, nem zsidók vegyesen. Az Adria-palota romokban, a mellette lévő házak félig, vagy egészen romokban, halottak lépten-nyomon, lovak hullája, nem, esküdni merek, ilyet még nem látott a világ. Nem tudtuk, merre fordítsuk szemünket, hogy mi se lássuk. Elfordultam, hogy Ria ne lássa megrendülésemet. S közben körülöttünk golyók záporoztak a falakra, boltredőnyökre, a járdákra… s mi vonszoljuk a lisztet… csak már kijutnánk a veszélyzónából a Vilmos császár útra (Bajcsy-Zsilinszky út), ahol mégsem olyan közvetlen a veszély. Ahol csak lehet, a falak mentén vonszoljuk terhünket, hacsak az utcán lógó gerendák, düledező falak az út közepére nem kényszerítenek bennünket. Civil alig kerül utunkba, a harctéren vagyunk. Gépfegyverkattogás, bombák zuhanása, légelhárító ágyúk szalvéja, s közben az orosz ágyuk vadul lövik Budát. Én borzadva gondoltam arra, hogy vajon nincs-e gyermekeim felé irányítva csövük. „Budapest kaputt” mutatja mellettem furcsa mozdulattal egy orosz katona. Budapest kaputt, és mi mindannyian kaputt. És az utca jobb oldalán hulla, és bal oldalán hulla, és az egész ország hulla.

 

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény
Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum.)                                   

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Ródlikkal a Városmajor utcába. Eredmény semmi. Pogány Móric lakása már kirabolva, mindent elloptak.” Ezen az úton megfázott a gyerek. Lázas, Tibor vizsgálja, kezeli. Drága jó professzorom, milyen örömmel használja, igazgatja a fejére tett vizsgálótükröt, orvos lett megint. (Mikor leszek én megint újságíró?) Ma reggel meglepetés ért; vörös zászlók a Várban? Nem. Csak a védőknek éjszaka ledobott utánpótlás piros ejtőernyői akadtak fenn egyes házakon. Nálunk a kertben is leesett két ilyen bádogtartály, öreg bakák jönnek értük. Addigra a gyerekek már lelopták az ernyőkről a sodrott zsinórokat. Duci fel van háborodva, az egyik csomag letörte kedvenc barackfáját.

Január 21. Vasárnap

Pest, VI. kerület

A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség kerületi szervezetének délelőtti alakuló gyűlése után többszázfőnyi lelkes tömeg vonul a Hitler, majd a Mussolini térre, s leverik az utcanévtáblákat. (Kodály-körönd, illetve Oktogon)

 

 

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december 24.-től orosz kézen)

Ebéd után hirtelen nagy mozgás a légfúróknál. Ismerős mozdulatok, ismerős kapkodás, ismerős ordítás: hopp, mondom, ezek indulnak. Leszaladok: csakugyan. Hosszan rázzuk egymás kezét Koroputkin hadnaggyal. Ő is sajnálja, hogy elmegy. Hát még én! A búcsúzás meghatottságával kissé visszaélek: benzint kérek. Azt nem tud adni, de átnyújt egy 25 literes Diesel-olaj kannát. „Harasó garit” – kitűnően ég! Háromra menetkészen állnak, de még este hétkor is a Hidász utcában rostokolnak a gépkocsik. Hiába, a katonaság katonaság marad, ha Krassznaja Armijának hívják is!

Éjszaka nagy dörömbölés, új oroszok. Három jön be, szállást keresnek. Josette szobájában harsány „dobre, dobre” kiáltással igyekeznek megnyugtatni. Hirtelen nagyon aggódom a három nőért, de rájuk se hederítenek. Könyveim láttára vezetőjük felém fordult. „Ocsin harose bibliotéka” – mondja, és erősen megrázza a kezem. Elsuttogom a bűvszót: „Ja zsurnaliszt” – erre újra megragadja a kezem, és rászól a többiekre: „On zsurnaliszt. Paigyom. Bisztroj, bisztroj.” Ez újságíró. Menjünk, de gyorsan. El is mentek azonnal. Sajnos Josette idegrohamot kapott. Így még nem is láttam szegénykét. Reszketett az ajka, remegett egész testében. Gyorsan beleöntöttem egy kanál valeriánát, és babusgattam, nyugtatgattam.

Mihelyt lecsillapodott, tornacipőben leszaladtam a pincébe, megnézni, mi a helyzet. Szerencsére oly nesztelenül suhantam, hogy egy orosz sem hallott meg. A pincében minden rendben. Ott is voltak oroszok, és 50 fő részére kerestek szállást. Amikor feljöttem, belebotlottam éppen az ajtóban egy kirgízképű kis legénybe. Ez is bejött, és mindenfelé szaglászott.
- Mit akar? – kérdeztem.
- Azt én nagyon jól tudom – mondta, de nem árulta el. Szerencsére nem is találta meg. Az a gyanúm, hogy zseblámpát keresett, de azt már gondosan elrejtettem. Az ajtó elé teljes hosszában odatoltam a ládát. Egész éjjel zengett a ház a nagy nyüzsgéstől. Nem tudtam elképzelni, mit művelhetnek. Csak későn aludtam el, idegesen és felzaklatva.

 

Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Apácska belépett az ebédlőbe, a nyitott szekreter előtt egy németet talált. Aki hidegvérrel felmutatott egy lámpát, amit a szekreterben talált. Apácska ebbe nem nyugodott bele. Megkérdezte mit keres itt. A német erre valami értelmetlen dolgot dadogott kedvesen. Édesapám megkérte, hogy jöjjön vele a városparancsnokságra. A német nem akart. Erre Apácska megfogta a gallérjánál fogva, és fojtogatni kezdte. Végre Mariska áthívta a szomszédból Hertelendy főhadnagyot, aki revolvert szegezett a németre. Én a német mögött álltam, de amikor láttam, hogy a főhadnagy revolvert szegez rá, rögtön félreálltam, mert reméltem, hogy itt a helyszínen átlövi a svábot. De nem lőtte. Később elvitte a németet a német parancsnokságra, ahol csak enyhe dorgálást kapott.

 

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Bem tér, Radetzky laktanya

Reggel társaimmal bementem a laktanyába, és ott ácsorogtunk hanyag sorba állítva délig, amikor is az alagsorban szent misén vettünk részt. Délutánra reméltük hazabocsájtásunkat, de nem úgy történt. Este 6 kor az udvaron sorakozó volt, és a Horthy hídfőhöz (ma Petőfi-híd) rendeltek ki éjszakai erődítési munkára. Persze gyalog indultunk el 8–10° C hidegben, havas csúszós utakon, libasorban, hangtalanul. Nem lehetett a Duna parton menni, mert azt a pesti oldalról tűz alatt tartották. Nagy kerülőt, a Délivasút mögötti útvonalat választottuk. Minduntalan tankárkokon kellett átkelni.

image

 A Vérmezőn szükségrepülőtér volt. Piros és zöld jelzőlámpák gyulladtak ki időnként, hogy tájékoztassák a német utánpótló repülőgépeket. A levegőben állandóan zúgtak a német szállító gépek és suhogtak a tehervitorlások, melyek a sötétség leple alatt ejtőernyőn dobták le a lőszer, benzin és élelmiszer utánpótlást. Mindenfelé hullottak az ejtőernyők.

A Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton egy iskola előtt megálltunk. Német SS katonákhoz lettünk beosztva. Lapátot, csákányt osztottak ki közöttünk, azután a Műegyetem mögött fekvő területre vonultunk. Csak a hó világított a sötét éjszakában, és hamarosan felismertük a Horthy híd felrobbantott vasszerkezetét a Dunába nyúlva. A hídfő előtti térségen egy futóárok vonalát jelölték ki a németek, ezt kellett volna 1 méter mélyre leásni. A föld havas és fagyos volt. Csákánnyal is alig tudtuk feltörni a föld kérgét. Rögtön láttam, hogy soha sem lesz ebből lövészárok. Félórai csákányozás után alig pár centiméter mélységig jutottunk csak. Reménytelen munka volt. Minden 2-3 ütés után pihennem kellett, a csákány maga is olyan nehéz volt, hogy alig bírtam felemelni.

Közben a pesti oldalról felfedeztek bennünket az oroszok, és először géppuska sorozatokat, majd aknatüzet zúdítottak felénk. Azonnal lehasaltunk, és mozdulatlanul feküdtünk, lélekzetünket visszafojtva, fejünket belefúrva a kevés kilapátolt földbe. Közben zúgtak a német szállítógépek. A fényszórók követték őket, azután megnyitották a gépágyuk tüzét, és mi lélekzetfojtva figyeltük a tűzijátékot. Egy Heinkel gép fölöttünk dobta le 5 ejtőernyős csomagját, majd Pest felé kanyarodott. Forgott jobbra és balra, hogy kijusson a fénycsóvából, de mindig követték, és amikor megnyitották rá az ágyútüzet, a gép kigyulladt, és égő fáklyaként kalimpálva zuhant le valahol Pestre. Amint földet ért tompa dörrenés hallatszott, azután hatalmas piros lángtenger maradt a helyén még sokáig. Mozdulatlanul feküdtünk legalább egy óra hosszat. Fölöttünk sivítottak a golyók. Távoli ágyúdörgés és repülőgépzúgás vegyült bele a pergőtűzbe. Előző nap hárman vesztették életüket ugyanezen a helyen aknatalálattól, a Margit hídfőnél pedig szintén néhányan, szegény munkaszolgálatosok.

Amikor kissé csendesedett, felkeltünk, és igyekeztünk visszavonulni, de újabb tüzet kaptunk. Éjjel 2 óra körül a német katonák megengedték, hogy abbahagyjuk a munkát, és visszavonulhattunk az épületek mögé. A Horthy Miklós úti iskola előtt gyülekeztünk, leadtuk szerszámainkat, és fáradtan ültünk le a járdaszegélyre. Alaposan átfázva, a Délivasutat megkerülve meneteltünk visszafelé. Hajnali 4 órakor a Margit körútra fordultunk be. A távolban hatalmas tűz lángolt. Közelebb érve láttuk, hogy a Keleti Károly utca sarkán álló hatalmas 5 emeletes ház földig leomolva égett. Ez volt a Hungarista Légió székhelye, ahol 2 nap előtt a pincében minket is fogva tartottak. Itt halmozták fel a heteken át légi úton érkezett utánpótlást. A házra bomba eshetett, vagy valami ejtőernyős tartály, amitől az épület teljesen szétrobbant és elégett. Földig omlott le a szomszéd ház is, a szembenső pedig tüzet fogott és szintén leégett. A robbanó lőszer a közeli park fáit is lekaszabolta, és az egész környéken szörnyű pusztítást okozott az épületekben. Körülbelül 160 polgári személyt és 40 nyilas és német katonát temettek maguk alá a romok. Mi attól féltünk, hogy tűzoltásra fognak be bennünket, de erre nem került sor, ott már nem volt mit menteni. A pattogva, robbanva égő, izzó kaotikus tömeget messziről megkerültük, és hazaértünk a Radetzky laktanyába.

Január 22. Hétfő

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény
Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum.)

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Fekszem, láz. Egy hadapród jött szállást kérni. Undok vendégek.”
A hadapródot elbujtatjuk a mélybunkerben, az „undok vendégek” elől mi bújtunk el. Vegyes-járőr volt: hetvenkedő nyilasok, vonakodó honvédek és egy rosszkedvű rendőr. Ilyen esetre külön riadó jelzésünk volt, begyakoroltunk minden szerepet, Rudi süvítette a vészjelet, a három bujkáló: Tibor, Joki és én felszaladtunk a manzárd-szobába. Duci és Lívia elhúzták a beépített szekrény hátsó falát, a mögött van a kuckó három ember számára. Ránk reteszelték a falat, a ruhafogasokat. Azalatt lent Giziék szóval tartották a járőrt. És ha Bajor Gizi színészkedni akart!… Most az uráért játszott. És minket is mentett. Vaksötétben hallgatóztunk a búvóhelyen. „Ne szuszogj!” – sziszegte Tibor Jokinak. Az fölém hajolt, aki a földön ültem. Vak csend. Hallom Joki szívverését. Aztán a magamét, ahogyan a fülemben dörömböl. „De szégyen lenne, ha innen előpiszkálnának!” Egyébre nem is gondoltam. Lépések a falépcsőn, messziről, tompán. Hangok. Aztán újra lépések. Percek, negyedórák? Lívia hangja csendül, amikor félrehúzza a falat: jöhettek, elmentek már. A kicsi asszony, aki kisbabát vár, remekül viselkedik, tökéletesek az idegei.


Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1.  (1944. december 24.-től orosz kézen)

Reggel 9-re kellett volna az őrnagyhoz mennem, de az újonnan jött oroszok miatt nem mertem elindulni hazulról. Tíz felé szokatlan erős ágyúzás kezdődött, nemsokára szabályos pergőtűz hallatszott a Rózsadomb felől. Kisvártatva megszólaltak az újonnan jött aknavetők is.
Vízért mentem. Visszafelé belebotlottam a kapuban egy kétméteres oroszba. „Nagy támadás?” – kérdeztem. Németül felelt, majd nekem szegezte: „Do you speak English?” Az első az ostrom kezdete óta. Kiderült, hogy egyetemi magántanár Odesszában, irodalom- és történelem szakos. Nosza, meghívtam délutánra.

image

Hat óra felé kopogtatnak a szomszédból: hat orosz özönlött be, élén a kétméteres egyetemi tanárral. Leülnek, rágyújtanak. Az asztalfőn erős, lányos arcú fiatal férfi, vattakabátban. Gyula mellett sofőrsapkás kaukázusi. Grisának hívják, ő is vidáman visszaivánoz. A tanárral – Ballan a neve – irodalomról kezdünk beszélni. Kikérdeznek orosz költőkből. Szemlátomást csodálkoznak, milyen tájékozott vagyok. Csodálkozásuk örömmé fokozódik, amikor megmutatom nekik orosz könyvek magyar fordítását. Természetesen a Háború és békénél kötünk ki.
- Mikor olvasta utoljára? – kérdezi a hadnagy. Az „utoljára” szó megüti a fülemet. Márai egy cikkére gondolok, valami olyasfélét írt, hogy ezt a könyvet minden életkorban el kell olvasni egyszer. Mondom, hogy nemrég olvastam, alig hat hete, amikor kiszabadultam a fogházból, s szobafogságra valék kárhoztatva. A hadnagy is nemrégen olvasta, tán fél éve, egy sebesülése alatt. Lesem, mit akar mondani, fogadást ajánlok önmagamnak, hogy tudom előre.
- Olyan, mintha a mai háborúról szólna – mondja. Nyertem. A kérdést hosszan megbeszéljük. Magyarázza, hogy nemcsak a háborús helyzet hasonló, hanem az emberek beszéde. Ahogy ma szidják Moszkvában Hitlert, úgy beszélnek Napóleonról.
Grisa telepszik mellénk. Hátratolja a homlokán a sapkáját, és átmenet nélkül Bakuról kezd beszélni. Szép, gazdag város. A tenger. A szép nők. A sok bor. Ő maga örmény.

A jó hangulat most már ellepi a szobát, akár a vastag dohányfüst. Nógatjuk Vaszilijt, játsszék valamit a harmonikán. Vaszlij átszalad a szomszédba, áthozza a harmonikát és egy vékonypénzű, ezüstfogú, nagyon takaros kis emberkét. Vaszlij közkívánatra eljátssza a Tri tankiszti című orosz katonaslágert. Harmadszorra már mi magunk is vele dúdoljuk. Népdalok, tangók, kozák táncok váltakoznak a harmonikán, és Ballan bámulatos basszusa szinte szétveti a kis szoba falát.
Már tizenegy orosz vendégeskedik szobámban. Sorra kérdezem, ki micsoda. Van közük asztalos, diák, méhész (ez Vaszilij), földműves. Utoljára az ezüstfogút kérdem.
- Finánc-inzseniőr – mondja, s én nem merem megkérdezni, mi lehet az. A felesége doktor, odesszaiak.
- A családom kiirtották a németek – mondja. – Szerencsére feleségem és kisfiam megmenekült, de egyébként mindenkit, apám, anyám, egész rokonságomat kipusztították. A zsidók házait beszögezték, aztán rájuk gyújtották.
Hosszan beszél még, a felét nem értem, de annyit kiveszek a szóáradatból, hogy a kegyetlenkedéseket mondja el részletesen. A többiek némám hallgatják.
A hadnagy veszi át a szót. Elmondja, mint látványt, a felszabadított Oroszországban a kivégzőtáborokat, az elásott holttestek hegyeit. A hadnagy hangja először szintén hűvös volt és tárgyilagos, aztán beleforrósodott, végül már vissza kellett fojtania a hangját, hogy ne kiabáljon.

Csak néhány másodpercig ültünk hangtalanul, amikor befejezte. Ekkor Vaszilij rágyújtott a Három tankosra, egy-két sort egymaga énekelt, azután belecsimpaszkodtunk valamennyien a dalba.
Az oroszok cigarettával kínálják a nőket. Az egyik gyufa fellobbanó fényénél Grisa észreveszi az egyik házbeli vendég szemén a kékbe, lilába, sárgászöldbe játszó monoklit.
- Hát ez mi? – kérdi.
Egymásra nézünk. Nem felelünk rögtön, a nyelvemen latolgatom a szavak súlyát, fontolgatom, megmondhatom-e az igazat. Úgy vagyunk együtt, mint barátok, de mégis ezek győztesek, én pedig a megvert, megvetett, hagyományaihoz hűtlen, csatlós mivoltához hű kis nép fia. Mit szóltam volna én Oroszországban, ha szemrehányást tesznek nekem valamelyik bajtársam erőszakoskodásáért?
Nem haboztam annyi ideig, mint amennyi alatt ezt leírtam, de az orosz értett a hallgatásból.
- Ruszki szoldat? – kérdezte halkan a hadnagy, s mi hangtalanul bólintottunk. – Sajnáljuk – mondta a hadnagy.
- Ide hallgassanak – harsogta Ballan. – Van rossz orosz katona, és van jó orosz katona, van rossz német katona, és van jó német katona; van rossz magyar katona, és van jó magyar katona.
- Úgy van, úgy van – bólogatunk mindannyian.
Grisa befelé fordított tenyérrel fölemeli a kezét.
- Az emberek olyanok, mint az ujjaim – mondja. - Ez itt kicsi és vastag, ez nagyobb, emez még nagyobb, emez még nagyobb, ez itt már kisebb, ez egészen kicsi és vékony. Ponyimajetye? Éretitek?
Értjük, hogyne értenők.
Grisa előveszi a tárcáját, és megmutatja a felesége fényképét. Nagy fekete szemű, igazi kaukázusi típus. Nem csínos, de szép. El akarja tenni a tárcáját, de a többiek kórusban kiáltozva követelik, hogy mutassa meg a többi fényképet is. Grisa kissé kéreti magát, de aztán előveszi.  
- Ez Ilonka, ez Marianna, ez Sári, ez Amália, ez megint Ilonka, ez Magda, ez Mária, ez megint Ilonka… - Már valamennyien nevetünk. A képeken minden kor és társadalmi osztály képviselve van.
- Mutatom, hogy pisztollyal szerezte-e őket?
Újabb nevetéshullám. Grisa nem tud felelni, mert Vaszilij megelőzi és megmagyarázza:
- Kicsi klebuska (kenyér), kicsi muka (liszt), kicsi zsír, kicsi-kicsi szaher (cukor)
Grisa nem tiltakozik. De nem is néz rám: ma délután adott egy háromkilós kenyeret. Gyorsan előveszem, felmutatom, és megkérdem, engem akar-e majd végül megerőszakolni, vagy „háremem” egyik tagját. Grisa széles mozdulattal rámutat valamennyi nőre.
Ha borunk volna, koccintanánk.

Január 23. Kedd

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, I-II. kerület

Reggel bementünk a laktanyába, természetesen aknatűz közepette. A laktanya meglehetősen szétlőve, helyenként lerombolt lépcsőházzal már nem nyújtott elég biztonságot, és túlságosan felfedezték már az oroszok. Költözködés folyt a Fő utcai Pestvidéki Törvényszék hatalmas, erős épületébe. Repülőtámadás közben átmentünk mi is oda. Ott a mérnököket kiválogatták, és különleges beosztást ígértek. Örültem, hogy talán nem kell csákányozni és lapátolni, hanem valami szakmába vágó munkát kapunk. Rengeteg ismerőssel találkoztam a törvényszék pincéjében, akiket az ostrom óta nem láttam, és akiket szintén a nyilasok tereltek ide. Egy 8 főből álló mérnök csoportot egy vezetővel a Toldi utcai iskolába irányítottak. Én is ide lettem beosztva. Azt beszélték, hogy a Toldiban kosztot is kapunk, naponta főznek gulyást az akna sújtotta lovakból. Állandó bombázás mellett valahogyan eljutottunk a Toldi reálba. Kiábrándító volt az ottani zsúfoltság és szervezetlenség. Utasítást kaptunk, hogy menjünk fel a Várba, és a sziklapincében valami magas parancsokság dönt majd további beosztásunkról.

 image

A Királyi Várat Pest felől lőtték, és állandóan támadták mélyrepülésben a repülők. A lehető legnagyobb veszélyben 20 méteres térközökkel egyenként rohantunk háztól házig, és körülöttünk recsegve ropogva omlottak össze a kis házak a Várhegy oldalában. Amikor felértünk a Várba, óriási pusztulás fogadott. Sok német katona húzódott meg a kapuk alatt, és minket is betereltek egy házba, ahonnan a Sziklapince egyik lejárata nyílt. A pince elején az ott levő ládákra leültünk pihenni, a vezetőink pedig továbbmentek, és az alagútszerű pince sötét vége elnyelte őket. Sokáig vártunk, nem jöttek. Kissé behatolva a sötétségbe valami világosságot pillantottunk meg. Nagy nemzetiszínű zászló függönye mögött fényesen kivilágított helyiségben székelt a legfelsőbb parancsokság. Ott volt Hellebrand vezérőrnagy, a repülőgépgyártás egykori kormánybiztosának főhadiszállása. Az alagútban csupa rendőr tartózkodott, és nagy élelmiszerkészleteket őriztek. Végre visszajött a vezetőnk, és kiábrándultan, leverten hozta tudomásunkra, hogy árokásás és erődítési munkákhoz leszünk, mint mérnökök beosztva a Vérmezőre, a Margit-hídhoz és a Horthy-hídfőhöz. Nekem még aznap este 6-ra a Lukács-fürdőnél kell jelentkeznem, ott lesznek a munkaszolgálatosok is a Radetzkyből, illetve a Fő utcából. Addig hazamehetünk.

A hazamenetel a szokásos veszélyekkel járt. A Várat folyton bombázták a Sturmovil gépek. Futva jutottunk el a Mária térre, ahol egy ház óvóhelyére menekültünk, és egy óra hosszat ott vártunk. Közben rengett az épület, és a szomszéd ház találatot kapott. Nem bírtuk már tovább, kirohantunk, de újra közeledtek a gépek. Egy másik házba menekültünk be. Nagy sokára a Széna térig dolgoztuk magunkat előre, ott elváltam társaimtól. Hogy lehet a nagy nyitott Széna téren átjutni, anélkül hogy belém géppuskáznának valamelyik irányból a repülők? Újabb erős kötelék közeledtére befutottam a nagy sarokházba. A lépcsőházban a fal mellé húzódva álltam, amikor az épület udvari frontja bombát kapott, és recsegve, ropogva omlott össze valami fal, a mészpor pedig benyomult a lépcsőházba. Én erre, mint a villám rohantam ki az utcára, nehogy fölöttem esetleg tovább omoljon a ház. Amint kiléptem az utcára, egy közeledő raj éppen tüzet nyitott, mire én visszaugrottam a kapu alá. A következő pillanatban az épület előtt az utcán álló német autók közé vágott egy bomba, lehetett vagy 50 kg-os. A légnyomás az utcakaput bevágta, és újra hullott a törmelék. Ösztönszerűleg akartam menekülni bezárt helyzetemből, a kaput teljes erőmből kifeszítettem, és áttörve a ház előtt terjengő mészporos levegőn, futottam a Széna téren át a Retek utca sarkáig. Újra jött egy támadó hullám. A mellettem levő kis ház romokban hevert, leguggoltam egy fal tövébe, és mozdulatlanul vártam a gépek eltávolodását. Tovább futva a Retek utcába, egy elhagyott vendéglőbe menekültem. Láttam a villanást, amint tüzet nyitott a közeledő Sturmavik raj, és amint behúzódtam a kapuból, a falon koppant egy 20 mm-es lövedék, és egyik darabja lábam elé hullott. Továbbmenekülve a Fillér utca sarkán álló ház óvóhelyére jutottam, és egy óra hosszat ott időztem. Sok magyar katona volt a pincében, és a kapuőrség figyelmeztetett, hogy a bejárat előtt reggel óta sűrűn csapódnak be az aknák, rendkívül veszélyes az utcára lépni. Mégis elszántam magam, hogy kirohanok, és sikerült is eljutnom az Olasz fasorra, és háztól házig futva délután ½ 5 kor hazaértem. Elfogyasztottam a sárgaborsófőzeléket. Körülálltak a gyermekek, és feleségem készített valami útravalót, lekváros kenyeret. Egy órai pihenés után elindultam a Lukácsfürdőhöz.

A Margit körúton merészkedtem végig, mert már elég sötét volt. A Keleti Károly utca sarkán egyik ház még mindig égett a múltkori robbanás óta, és ajtók, ablakkeretek, bútordarabok hevertek elég nagy körzetben, amint a robbanás széthajigálta őket. A Lajos utcában is égett egy ház, és pattogva égett, robbant a lőszer. Az Esplanade szálló előtt elfogott egy nyilas őrség, és becipelt igazoltatásra. Az első emelet egyik szobájában volt egy nyilas parancsnokság. Mialatt irataimat átnézték, bomba esett az udvari oldalra. A padló hullámzott alattunk, és hullott a vakolat a nagy megrázkódtatásra. Amikor tovább engedtek a Lukácsfürdőhöz siettem, de nem találtam a munkaszolgálatosokat. Végül is két mérnök társam előkerült a sötétből, és egy SS katona kivezetett bennünket a Duna-partra. A helyiérdekű vasút sínei között kijelölték egy futóárok helyét. A gyalogjárda betonburkolatán is helyenként géppuska fészek részére gödröt kellett kiásni, és persze előzőleg a betonban kivésni. Aknák csapkodtak körülöttünk, és minden sivításra hirtelen a földre dobtuk magukat. A német katona bátorított bennünket, hogy nem kell félni az aknáktól, de néha ő is összerezzent, és elkapta a fejét, ha a közelben sivított egy akna. Már előre rettegtünk a másnapra kijelölt munkától. Hazafelé menet a Fő utcai törvényszék egyik szárnya égett a legfelsőbb emeleteken, és robbant a lőszer. Félelmetes látvány volt ez a sötét éjszakában. Este 10-re kisebb bombázások között értem haza.


Literáti-Loótz Gyula 23 éves főhadnagy
Margit-sziget

Négy önként jelentkező katonámmal összekapaszkodva helyet foglaltunk a páncéljárműben, négy láda (12 db) repeszgránáton ülve egy löveget a járműre kapcsoltunk. Déli 12 órakor teljes sebességgel a szigeten végigvezető úton átrobogtunk a teljesen meglepett orosz vonalon, és a víztorony mögött nagy kanyarral a középkori kápolnához hajtottunk. Miközben négy katonám a löveget lekapcsolta, és zárt talpszárakkal az egykori szabadtéri színpad területén álló szovjet aknavetőket és azok legénységét szétlőtte, én géppisztollyal biztosítottam, Hahn őrmester pedig járművével megfordult. Az egész nem tartott tovább, mint 2-3 perc, a 12 gránátot eltüzeltük, és mire az oroszok magukhoz tértek, már fel is kapcsoltunk, és ugyanazon az úton, amelyen jöttünk visszaszáguldottunk a saját vonalunk mögé. Útközben jobbra-balra kézigránátokat szórtunk, úgyhogy az útmentén lévő szovjet nehézpuskák nem tudták a tüzet megnyitni. És mert minden olyan simán ment, és ettől vérszemet kaptunk, 15 órakor a vállalkozást megismételtük. Ez alkalommal ágyú nélkül, hatan, géppisztolyokkal és kézigránátokkal felszerelkezve a tető nélküli kocsiból állandóan tüzelve a Nagyszálló előtti térre hajtottunk, az ott lévő oroszokat lelőve, megállás nélkül megfordultunk és visszahúztunk. Veszteségünk nem volt.


 image


gróf Széchényi Viktor 73 éves földbirtokos.  Fejér vármegye volt főispánja.
Buda, I. kerület, Úri u. 52.

Mivel konyhánk félig nyitott, bombázás alatt főzni nem lehet. Két szakácsnőnk, Horváthné (Zsigáé) és Erzsi (Ricsováryaké) azonban minden lehetőt megtesznek, hogy ellássanak minket. Különösen Erzsi valóságos hős, ágyú és gépfegyvertűzben is ott áll a tűzhely mellett. A változatosság nem éppen nagy. Készletünk burgonya s babban kielégítő - így egy nap babnap, a másik krumplinap. Lisztünk van, a kenyér itthon sül.

Pest, VIII. kerület, Rákóczi tér

Szabó Dezső temetése. Koporsója öreg szekrények lapjaiból készült. A gyászszertartás ágyúdörgés és gránátrobbanás közepette zajlik. A sírra lécekből összerótt fejfát állítanak. A 65 éves író még 13-án halt meg Rákóczi téri lakása óvóhelyen végelgyengülésben. A liftaknában ravatalozták fel.

Január 24. Szerda

KÖZLEMÉNY  Az orosz katonai parancsnokság rendeletére ez évi január 25-től, éjféltől kezdve áttérünk az orosz időszámításra. Az órákat ennek megfelelően 25-én éjjel 22 órakor 24 órára, tehát 2 órával előré kell igazítani.

oroszkat_bp.jpg

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december 24.-től orosz kézen)

Nagyon nyugodalmas éjszaka után beállít Grisa meg a hadnagy, hónuk alatt lepedőköteggel: csináljunk hóleplet. Először próbáltam magyarázni, hogy a lányok nem értenek hozzá, Josette meg fáradt, de Josette tiltakozott: az oroszok olyan kedvesek vele, hogy ő is akar valamit csinálni. (Grisa kora reggel már azzal kezdte, hogy egy óriási, kétkilós hófehér kenyeret adott, majd délben másfél kiló zsírt.) Délelőtt az egész ház nagy hólepelkészítésben volt, minden nő dogozott, anyu és Josette két hóleplet és két nadrágot készített.
Délelőtt sok fát vágtam, közte egy ebédlőkredenc roncsait is. Fura érzés volt baltával belevágni a rózsa- és venyigefaragványokba.
Este nagy búcsúestély: Grisáék elmennek. Grisának és Ballannak címét felírom az orosz szótáram első lapjára. A kis hadnagy remek Hitler- és Goebbels-karikatúrát kanyarít, s éppen Gáborkámat kezdi skiccelni, amikor megkapják az indulási parancsot. Hat kenyér és egy darab szalonna maradt utánuk.

A Pesten megjelenő Szabadság című napilap Ki tud róla? rovatában

Marczin Gyuláné keresi férjét, akit január 16-án elvittek az oroszok tolmácsnak. Kéri, adjon életjelt magáról.

gróf Széchényi Viktor 73 éves földbirtokos  
Buda, I. kerület, Úri u. 52.

A nálunk beszállásolt 3 német katona (2 köztük magyar sváb) örömmel jöttek, hogy kaptak egy zsák lisztet, engedjük meg, hogy tűzhelyünkön kenyeret süthessenek. Ezt persze készséggel megengedtem, szakácsnőinket kérték meg, hogy segítsenek nekik. Hozzáfogtak, de mi sült ki?! Nem úgy kapták a lisztet - lopták - s nem liszt volt, hanem gipsz! Leküldtük a Sziklakórházba, ott már fogyóban.

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület

Reggel a nagy lövöldözés miatt nem léphettünk ki a kapun, s nem mehettünk be a laktanyába. Este 6-ra a Lukácsfürdőhöz mentem, és ott találtam a munkaszolgálatosok 100 főnyi csoportját fűrésszel, csákánnyal, lapáttal felszerelve. Heves aknatűz között kimentünk a Duna partra. Esett a hó. A fagyos földet csákányoztuk, és a vasúti talpfák szélét kellett lefűrészelni, hogy a sínek és a járda között árkot áshassunk. A Margitsziget felől és Pestről géppuskatüzet kaptunk. Félóráig hasaltunk a hóban. Amikor kissé elcsendesedett, tovább dolgoztunk. Éjfél tájban szörnyű pergőtüzet kaptunk. 8–10° hidegben a földhöz lapulva feküdtünk másfél óra hosszat. Fütyülve repültek el fölöttünk az aknák, és mindegyiknél azt hittem, hogy engem talál. Állandó halálfélelemben reszkettünk, de többnyire a Lukácsfürdő házai előtt robbantak az aknák. Istenem, csak most jussak ki ebből a pokolból, sóhajtoztam, és állandóan családom lebegett szemem előtt. A saját szempontomból nem sajnáltam volna életemet. Később a géppuskatűz lanyhult, mire vettük szerszámainkat, és visszavonultunk az épületek közé. Az őrszemek derékig a földbe ásva továbbra is ott maradtak az éjszakában, és figyelték a pesti oldalt, hogy a Duna felöl nem támadnak-e oroszok. Fáradtan értem haza, és csak hosszas dörömbölésre engedtek be a kapun.

Deseő László, 15 éves.
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Nagyapa mosakodott. A folyosón mosakodott. Mi az óvóhelyen kimeredő szemekkel lestük a vízcsobogást. Egyedül a nagybátyám, aki immár 5 hete csak ivásra használja a vizet, fordult el méla undorral. Nagyapa bejött a vízzel. Volt mit hallgatni. Azaz csak egy megjegyzést hallott Édesapámtól, és azóta meg akarja a kapcsolatokat szakítani velünk. Szóba sem áll senkivel. A hangulat gyönyörű. Haragszunk nagyapára, és ő ránk. Nekem sikerült az Évát a lépcsőn fellökni, hát onnan is haragszanak. Erzsi néni nem kapott eleget vacsorára, ő is haragszik. Ilyen hangulat közepette jelent meg Potzonyi, és megkért, hogy a családja, azaz 5-en eljöhessenek hozzánk, ha bombáznak. Mindenki egymásra nézett. Így is már 21-en vagyunk az óvóhelyen. Nagyapa belement a dologba. Ha valaki át akar menni az óvóhelyen, legalább 3 embert kell előzőleg felállítania. Potzonyi mesélte, hogy az az ember, aki náluk öngyilkos lett, még mindig nincsen eltemetve, mert annyira lőnek és bombáznak, hogy nem mernek neki gödröt ásni. A 82 éves bácsi, aki eltörte a lábát, szepszisben meghalt. Egy ejtőernyő esett hozzájuk, ami átvágta a födémet. Nagyapa itt megszólalt, és megkérdezte Potzonyit, megállapították-e már hivatalosan a kárt, mert ezt majd be lehet vasalni a német kincstáron.
Egy kém járt nálunk két nappal ezelőtt. Rengeteg a kém. A kémeket futni engedik, mert mindig csak utólag jönnek rá: na ez is egy kém volt.
Ha a kertben kimegy az ember rögtön rálőnek. A grófék játsszák, hogy este egy lámpát kidugnak az ablakon, számolnak 3-ig, és behúzzák. Az 5-nél már robban a közelben. Én is szeretnék ilyet játszani, de szólni sem lehet róla az óvóhelyen.


Január 25. Csütörtök

A Pesten megjelenő Szabadság című napilap Ki tud róla? rovatában

November 10-én a Téglagyáron át Hegyeshalom felé vitt női csoportok közül ki tud Gyüre Józsefné Déri Edithről. Értesítést kérnek Dériék. Üllói-u 22 sz. II em.

Weiszt Károlyt december 29-én éjjel a nyilasok kivitték a Dunapartra. Azóta semmi nyom sincs. Mentők, kórházak, magánszemélyek értesítését kérjük. VII. Dembinszky-utca 18.I.1.


Buda, I. kerület, Vár

Sipeki százados kíváncsi, mennyi benzintartalékkal rendelkezik még a zászlóalj. Hívatja Hecsey hadnagyot, de az nem tudja. Erre Sipeki leküldi az őrmesterét, hogy nézze meg. Az őrmester visszajön, s jelenteti, hogy úgy látszik a benzineshordó üres. Meg is billentette, nem hallott loccsanást. Belenézett, de nem látott semmit, mert sötét volt a garázsban. A százados káromkodik egyet, majd hármasban lemennek megnézni. Az őrmester megdönti a hordót. Az most sem ad hangot. Erre Sipeki gyufát gyújt, és a hordó felé hajol. A benzingőzök lángra kapnak, berobbannak. A századosnak csonkra égnek a kezei, a tűz arcát is megkapja, de nem veszti el fejét, gyorsan kirúgja az ajtót és kiugrik a garázsból, ahol a robbanás elégette a levegő oxigén tartalmát. Kint két ember eloltja a százados égni kezdő ruháját, és a kötözőhelyre cipelik.


Major Ákos százados, hadbíró, 36 éves. (A színész Major Tamás testvére.)
Buda, V. kerület, Városháza

A Budapesti Nemzeti Bizottsághoz indultam, amelynek a Központi Városházán volt a harcálláspontja. Szándékosan használom ezt a szót a hivatal helyett. Nekem is harcszerűen kellett a Conti utcából megközelítenem a Városházát, ami szerencséjére az invalidusok házaként még Mária Terézia idejében épült, és ölnyi széles falaival elviselte a belövéseket. A falak mellé húzódva másztam át a törmelékeken. Át kellett jutnom a Rákóczi téren, a Nagykörúton, a Károly körúton. A terek szegélyén szovjet lövegek foglaltak állást, az utcasarkokon aknavetők. Ezeket magam is csak a kilövések füttyéről fedeztem fel, aminek hallatára hasra vágódtam. Valahol a Múzeum körút előtt is egy nagy kaliberű aknavető dolgozott öt főnyi személyzettel. Amikor láttam, hogy az aknát beleteszik a csőbe, leguggoltam, mert bakaemlékeim közé tartozott egy csőben robbant akna által okozott súlyos szerencsétlenség. Kilövés után felálltam és továbbindultam, de el kellett haladnom a lőállás mellett. A szovjet katonák nagyon lehordott egyenruhát viseltek, az egyikük egy ósdi, egyujjas síkesztyűt hordott, nyakán átvetett összekötő zsinórral. Rajtam ezzel szemben egy vadonatújnak látszó ötujjas bőrkesztyű volt régi katonatiszti ruhatáramból. Kirívó volt ez a viselet az akkori körülmények között. Kétségtelenül ez volt a véleménye a síkesztyűs harcosnak is, mert megállított, és lehúzatta a kesztyűmet. Én ugyan haladéktalanul odaadtam neki, de utána megmutattam a Vas Zoltántól (vezető kommunista politikus) kapott igazolást, rajta a kommunista párt hivatalos körpecsétjével. Tökéletes dokumentum volt – a hatás is tökéletes. Az én szovjet katonám bosszúsan legyintett, az akkor általunk már ismert zamatos kifejezéssel káromkodott egyet, és visszanyújtotta a kesztyűt. Köpött is egyet, aztán a régi kesztyűjét használva újabb aknát eresztett a csőbe. Mind a hatan leguggoltunk. Nem volt szívem a szovjet fiútól visszavenni a kesztyűmet. Rámutattam az ő egyujjasára, és értésére adtam, hogy cserélni akarok. Ennek nagyon megörült, az üzletet haladéktalanul, lebonyolítottuk, sőt egy másik harcos mahorkával is megkínált.

bp1945_1.jpgA BNB tagjait a Városház utcai front egyik első emeleti udvari szobájába találtam, melynek ép ablakai voltak. A dr. Ries-szel folytatott megbeszélést egy német akna becsapódása zavarta meg. A szomszéd szobába vágódott, hullott a vakolat, a válaszfalakról leestek a képek. Meszesek lettünk. Nekem a legjobbkor jött a dr. Ries Istvánnal (Szociáldemokrata politikus, 1945-től 1950-ig, letartóztatásáig, igazságügy miniszter. Kihallgatás közben véletlenül agyonverik.) való találkozás, mert tapasztalt jogász, katonai védő volt, akivel megtárgyalhattam a hamarosan megtartandó első bírósági tárgyalás büntetőjogi problémáit. Dr. Ries helyeselte a népbíróság működésének beindítását, és az ehhez szükséges határozatot a BNB meg is hozta. Engem a népbíróság elnökévé nevezett ki, egyben felszólította a BNB-ben közreműködő négy politikai párt vezetőségét, hogy delegáljanak egy-egy tagot a felállítandó népbírósági tanácsba, és ezek nevét 1945. január 31.-ig közöljék velem. Így alakult meg az első népbírósági tanács.

 

Január 26. Péntek

Budai Összetartás (nyilas napilap)

A keleten folyó nagy elhárító csatával kapcsolatban a Wilhelmstrassén (a német külügyminisztériumban) megállapítják, hogy a térség nagy kiterjedése folytán a megindított ellenrendszabályok nem ismerhetők fel egykönnyen.

Hirdetés a Pesten megjelenő Szabadság című napilapban  

Oroszul beszélő gépírónőket keresünk. Budapest VIII. József krt. 5.

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Az oroszok előretörtek, a házunk körül is harcok folytak, és heves tüzérségi tűz alatt álltunk. Pánikhangulat uralkodott. Számolni lehetett bármikor azzal, hogy az oroszok elfoglalják házunkat. Éjjel a felnőtteknek nem szabadott elaludni. Felöltözve, legszükségesebb csomagjainkkal útra készen vártunk. Fogalmunk sem volt, mit hozhat az orosz megszállás, nem hajtják-e rögtön el a lakosságot, a férfiakat nem cipelik-e azonnal fogságba, nem veszik-e el minden ruhánkat.

Cs. Szabó László 39 éves író. A német megszállásig (1944. 03. 19.) a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője. Buda, II. kerület, Nyúl utca

Hócsuklyában, sisakosan, cuppogó bakancsban, lábuk közé szorított fegyverrel, bogáncsként álomhoz ragadva csöndesen ülnek a német katonák a kihűlt konyhában. Ha most betoppanna egy orosz, annyi erejük se volna, hogy állva adják meg magukat. Először hasonlítanak igazán emberhez.
Az augsburgi orvos utolsó védőoltásaival próbálkozik lelki klinikáján. Jön, jön, itt van már a kapuban a felmentő sereg! „Mensch, warum bist du Arzt, warum bist du nicht lieber Stratege geworden?” (Ember, miért vagy te orvos, s miért nem lettél inkább hadvezér?) horkan fel az egyik s visszaroskad halálos álmába. Puffadt az arcuk a kimerültségtől, dagadt és ólomszínű.
Késő este megjön a menázsi. Tegnap óta nem ettek. Huszonöt deka kenyér, tizenöt deka zsír s három cigaretta az adagjuk a következő két napra. Egy pillanatig magukhoz térnek a dühtől, a legerősebbeknek pár ordításra is telik a tüdejéből. De az őrmesternek se kell több egy-két káromkodásnál. Rájuk rivall, kezükbe nyomja a kenyeret; eltompulva, leragadt szemmel, megjuhászodva majszolják.
Végre kibuggyant az ember ezekből a marslakókból. Kegyetlenül lakolnak a Wilhelm strassei pogány fáklyásmenetekért. Azt hittétek örökre tart a dzsungelünnep?
Éj közepén kilesek a kapun. Dühöng a hóvihar. Az elhagyott sötét lépcsőházban bokáig ér a ropogós, friss hó. Meg-megcsörrennek a liftakna üvegfalai. Odakünn csattognak az aknák. Egy fegyveres, fehér kísértet csúszik be négykézláb a külső kertkapun, szemére húzott csuklyával. Sebesülthöz hívja az orvost. S az orvos abbahagyja hadászati monológját, fogja a gyógyszeres zsákot s négykézláb eltűnik a förgetegben. A falióra tovább ketyeg a szűk konyhában. Fekete-erdei malmokat, kakukkos órákat, tiroli hegedűket, rajnai hajókat ketyeg a hócsuklyás tetszhalottak álmához.

bp1945_15.jpg

Kertész Róbert 43 éves újságíró, katonaszökevény
Buda, XII. kerület, Pilsudzsky utca (ma Stromfeld utca 16. Színészmúzeum.)

Idézetek egy kislány naplójából, apuka kiegészítésével.

„Tamási Áron megjött, azt mondta nekem, hogy leánka. Hóvihar. Igen erős gyalogsági tűz.”
Gizi boldog, babusgatja Áront, vizet forralunk fejmosáshoz, hiszen vastagon lepi koponyáját a szénpor. Egyénként csendes, halk, révbe ért. Ezt az érzést ismerjük mi is.

A Pesten megjelenő Szabadság című napilap Ki tud róla? rovatában

Hegyi András, Torockó-utca 7, megérkezett Bor-ból (hírhedt munkatábor Szerbiában), ki tud feleségéről, Sarlós Magdolnáról és két leányáról. Értesítés, Tátra-utca 6.

Január 27. Szombat

RENDELET  Tudomásomra jutott, hogy különböző pártok és intézmények a sarló-kalapácsos jelvényt karszalagon, sapkákon, gomblyukakban és nyomtatványokon használják. Tekintettel arra, hogy a sarló-kalapács jelvény a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége állami jelzése, annak viselését a Vörös Hadsereg parancsnokságától kapott utasítás értelmében a legszigorúbb következmények terhe mellett eltiltom. Dr. Csorba János polgármester

zaszlo_ki_11.jpg

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Komisz éjszaka után reggel német katonák szállták meg a házat, és innen harcoltak az oroszok ellen. Az erkélyen és háztetőn géppuskákat állítottak fel. Féltünk, hogy a házat védeni fogják, és velünk együtt lövik szét az ostromló oroszok, vagy alacsonytámadásban szétbombáznak. Veszedelmes és gondterhes nap volt ez. Nehéz leírni azt a lelkiállapotot, amelyben voltunk. Szegény feleségemért és a gyermekekért aggódtam, számolva közeli fogságba jutásommal, ha ugyan életben maradunk.

Cs. Szabó László 39 éves író. A német megszállásig (1944. 03. 19.) a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője. Buda, II. kerület, Nyúl utca

Az augsburgi orvos az SS-t dicséri a Wehrmacht rovására. „Tudom, hogy akad köztük briganti” teszi hozzá. „De jól verekednek. Németország csak nekik adós igazán.”
Új erkölcstan. Nem bánom, hogy apagyilkos, ha jó hazafi. A hazafiság Vörösmarty korában még az erkölcsiség tűzpróbája volt, ma gonosztevők menlevele.
Budapestnek is az volt a végzete, hogy sorkatonaság helyett az SS zárkózott bele. Egyszerű a hadtudományuk, abból áll, hogy az utolsó patrónt is ki kell lőni. Gyönyörűen hangzik s a legnagyobb hülyeség. Ezzel a tudománnyal hátrálnak két esztendeje elhamvadt városokon s felkoncolt országokon át.
Éjfélkor felültem a matracon. Már égett egy gyertyacsonk az alvók felett. „Hallottad?” suttogja H. Ő is ül. Most B. is megfordul a földön s rám néz: ő is ébren van. Hallottuk mind a hárman. A főhadnagy robbanóanyagot kért az óvóhelyen. Félek.
Már este óta nagy a jövés-menés, futkosás az óvóhelyen s minket csak egy vászonfüggöny választ el az ajtajától. Odabenn egy sárga ház védelmét szervezik.
Melyik az a ház? Amíg a zöldről beszéltek gyaníthattuk, hogy a Korbuly-villa. De melyik a sárga? Ha az Ernyei-villa csakugyan az oroszoké, a sárga nyilván szemközt a Szcitovszky-villa (Fillér u. 42). Ez a két ház a Törökvész eredője.
A főhadnagy rekedt. Újabb járőr jön jelenteni, a tiszt felüvölt, visít, agyon akarja lövetni a káplárt. De a káplár hangja meg se rezzen, úgy látszik, tudja már, hogyan kell bánni ezzel a dühöngővel.
Erőd leszünk mi is? Feljebb néhány házat emeletről-emeletre adtak fel, gyerekek a kazánházba szorultak, a földszinten volt az orosz, az emeleten a német. Egy házat már szétlőttek a fejem fölött karácsony után…
Később felolvad a főhadnagy hangja. Tudatja egy tiszttársával telefonon, hogy a lengyel frontszakaszon leváltottak három Wehrmacht főtisztet három SS-sel. (Természetesen ő is az.) Úgy látszik, ez a kis belháborús diadal tökéletesen kárpótolja az elveszett Ernyei-villáért.
Egy kis levegőre van szükségem. Ruhástól alszom, csak kabátot kell húzni. Kiállok a kapuba.
Süt a hold a kerteken át, pattannak és surrannak a puskagolyók minden éjjel. De a hó nem olyan, mint máskor, nem kéklik: ma rózsaszínű. Mintha vékony rózsalevélen át látnám a fehér éjszakát. Elbűvölő. Az ember azért él, hogy ezer ilyen képet lásson s vigyen magával lelke legyezőjén az örökkévalóságba.
Megáll mellettem B. „Borzalmas tűz lehet a közelben” mondja. Úristen, tűz csakugyan! Az színezi ma ezt a rózsaszínű havat.
Fenn a szél bevág egy ablakot s a maradék üveg kicsörömpöl. A halál cimbalomverője talált a házra.

bp1945_10.jpg

Boldizsár Iván 32 éves író, újságíró
II. kerület, Budagyöngye, Hidász u. 1. (1944. december 24.-től orosz kézen)

Ebéd után az orosz kapitány visszaadta a vizitet. A feketéből nem ivott, de bort hozatott fel. Miről beszélgettünk? Háborúról és békéről. A végén volt egy mondata és egy mozdulata; sohasem felejtem el. A családjáról beszélgettünk. Kissé félrehajtotta a fejét, aztán lecsüggesztette.
- A családom már elfelejtettem.
Elmesélte, hogy lesz az ember a Szovjetunióban tiszt. A hivatásos tisztek részére kétéves akadémia van, a tartalékosok csak féléves tanfolyamot hallgatnak. A tanítás csak nyolcéves korban kezdődik, az iskola tízéves. Nincs külön elemi és gimnázium. Az egyetemek általában négy és öt félévesek. Csak az tanul tovább, aki tudományos pályára készül. Ő tulajdonképpen mérnök. 1938-ban mozgósították Japán ellen, akkor behívták, akadémiára küldték, s azóta katona. Az orosz-német háború kitörése a lengyel határon érte. Fényképezőgépeket gyűjt: van már neki 20 db, köztük két Rolleiflex. Rádiója is van, de nincs hozzá 6 V-os eleme. Megpróbálok Major révén szerezni. Remek dolog volna híreket hallgatni. A kapitány szerint már csak 120 km-re vannak Berlintől. Ezt sem tudom kiókumlálni a térképről. Legalább 220 km, ha Poznant elfoglalták. A hamburgi partraszállás híre igaz. Mégis alighanem az oroszok érnek előbb Berlinbe.

Majort oroszai elvitték autót zabrálni a Fogaskerekűhöz, a fogukat majdnem otthagyták. A Florida-ház még mindig német. Állandóan lövöldöznek, Major orra előtt esett el egy civil. Meddig tart ez még, az Istenért? Igaz ugyan, hogy a város eleste után szörnyű éhínség jön. Mit adok enni a gyermekeimnek? Josette fáradt és ideges, soha életében még ilyen keskeny és beesett nem volt az arca. Állandóan szemrehányást teszek magamnak, hogy politizálás helyett vagy legalábbis mellette miért nem szereztem be inkább élelmet? Egyelőre még jól élünk: finom rántottleves volt és pörköltmaradék, ezúttal burgonyával.  
Még az orosz előtt felugrott Bognár Géza. Levétette a bajuszát, és kutyával jött. Elhozta a Szabadság 2. számának másolatát. Pesten a helyzet vigasztalan lehet.


Hirdetés a Pesten megjelenő Szabadság című napilapban  

ROYAL REVÜSZÍNHÁZ Heinemann Sándor igazgatása alatt február 15.-én nyílik meg. Artisták, zenészek, műszaki munkások felvétetnek. Erzsébet körút 31.

 

Január 28. Vasárnap

Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Az éjjel, inkább tegnap este, nagy zuhanást hallottunk. Reggel megtaláltuk a zuhanás okát. Egy lőszeres ejtőernyő esett a házra, nem nyílt ki. Átszakította a tetőt, a padlás födémet, lehúzta az emeleti speizt, átütötte a földszinti födémet, közben a katonák becslése szerint 50 kg lőszer felrobbant, és megnyugodott a lépcsőházban. Ha az óvóhely fölé esett volna, a pincében kötött volna ki. Szerencsénk volt. Az ejtőernyőt kihámoztuk a bádog tokjából, és megpróbáljuk elsikkasztani. A ládában 200 kg páncéltörő ágyúba való lőszer érkezett. A katonák megtanítottak a lőszer szétszedésére. Szorgalmasan szedtem széjjel a lövedékeket egész nap, mondván, ezzel is előbb lesz vége a háborúnak.

Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Irtózatos ágyúzásra ébredtünk, a ház falán dörögtek a gránátok, és szakadatlanul kattogtak a géppuskák. A gyermekek betegsége kissé javult, élelmiszerünk azonban egyre csökkent. Cigarettáért és dohányért cseréltünk, és szereztünk itt-ott egy üveg lekvárt vagy lisztet. Gyufakészletemet is áruba bocsájtottam, és nagyon jó cserecikknek bizonyult.

Cs. Szabó László 39 éves író
Buda, II. kerület, Nyúl utca

Korareggel hozták be az első sebesültet. Haslövése volt. A szanitéc otthagyta állva egy szék előtt s futott a többiért.
- Hol fognak kötözni? – kérdezte halkan. Hol, csakugyan? Az óvóhelyen még telefonon ráng a főhadnagy: „die Ivans drücken uns hart!” (Az ivánok keményen nyomnak minket!) ordítja, az orvos nem tudott visszavergődni a házba. Szünet nélkül aknázzák a kaput.
Meggörnyedve, roggyantan áll a sebesült, félrecsüggeszti a fejét, a kezemért nyúl. Le akar ereszkedni a székbe. Kérges tenyere nyirkos a fájdalomtól, nincs nemzetisége. Mintha egy fáradt favágóval kezelnék. Lesegítem a székbe, az ajtó mellé. „Itt útban vagyok, tudom” mondja szelíden. „Kis türelmet kérek, mindjárt elvisznek.”
Ugyan hová? Öregedő ember, sörtehaja erősen őszül.
A következőket fektetve hozzák. Most esett el a Baár-Madas intézet a harmadik utcában. Egyiket hordágyon, másikat vérázott matracon, harmadikat egy kettétépett ajtószárnyon. Ez a harmadik már nincs eszméleténél. Egy akna szétroncsolta a két lábát, arcát teleköpte gödrökkel, vértóból szedték föl, elvérzett. El akarják különíteni, hátra viszik a tűzoltó alagsori lakásába a konyhakőre. Csodák-csodája, az orvos élve bejutott a kapun.
Szorosan egymás mellé, némán feküsznek a sebesültek az óvóhely előterében, nézik a mennyezeten a gyertyaláng tündértáncát, egy szanitéc verejtékezve, szuszogva, találomra cigarettát dug egy pihegő szájába. Időnként közönyösen átsiklik rajtam a tekintetük, mint autóreflektor az útmenti fatörzseken.
A háború a kötözőhelyen visszájára fordítja a hősiességet, mint egy cifra kesztyűt. Szép a felpántlikázott katona s szép a Hadak Útja, de ez a kiábrándító, szörnyű átszállóhely van köztük: a kötözőhely. Tolsztoj is itt irtózott meg a háborútól. Hogy is hívják azt a herceget, akit Andrej mellett amputálnak a sátorban? Ha túlélem, megint elolvasom a Háború és Békét; hirtelen lepergett előttem az egész regény.
Suttogva beszól a tűzoltó felesége, hátrahív.
Bableves fő a tűzhelyen, két kisgyerek – a tűzoltó két kis csöppsége – játszik köhécselve az ágyon, kártyalapokat szaggatnak. Egy asszony edényeket töröl. „Eleinte borzalmasan dobálta magát” mondja a tűzoltóné, „le akarta tépni a zubbonyát. Most nem mozdul. Azt hiszem…”
Megtörli a köténybe kezét s egy marék diót ad a gyerekeknek.
A sebesült a csöpögő vízcsap alatt fekszik. Leakasztom a petróleumlámpát, melléje térdelek, két ujjammal megnyomom merev szemhéját. A két gyerek diót ropogtat, egy felemelt fedőről vízcseppek gurulnak le s pöfögve, mérgesen futkosnak a tűzhelyen.
Bejön egy katona; magához veszi az iratokat. „Volt családja?” kérdem. Valahogy nem tudom szó nélkül elengedni ezt a majdnem ismerős halottat. Keresgél egy papírlapon. „Házas volt. De nem volt gyereke.” Kivisszük a fáskamrába.


Pest, VI. kerület, Zeneakadémia, Népbíróság

Rotyits Péter 55 éves gépmunkás, főtörzsőrmester

Tagadom azt, hogy bárki kivégzésében részt vettem volna, tagadom, hogy kivégeztetés céljából bárkinek a nevét Haynal ezredeshez eljuttattam volna, tagadom, hogy Haynal ezredessel közvetlen kapcsolatom lett volna, tagadom, hogy a kivégzésekre elvitt munkaszolgálatosok holmijait, felszerelése tárgyait visszahoztam volna, tagadom, hogy Szőgyi munkaszolgálatost vagy bárki mást kivégzendők névsorából kihúzhattam volna, tagadom, hogy Spóner részére teveszőr-mellényt úgy szereztem volna, hogy valakit kivégeztettem volna (az igaz, hogy Spóner kért tőlem egy teveszőr mellényt, de kérését elhárítottam). Herczka Pál óráját élelmiszerért megvettem, sőt még 20 márkát is adtam neki, való az is, hogy a vétel után három napra Herczka Pál eltűnését jelentették hivatalosan a századnál, mégpedig azzal, hogy nevezettet aknatalálat érte, de tagadom azt, hogy Herczka Pált én végeztetettem volna ki. Tagadom azt, hogy bárkit agyonvertem vagy agyonverettem volna. A századnál ilyen nem is fordulhatott elő. Az előfordult, hogy például nádvesszővel ráütöttek valakire.
Eddigi vallomásom jól van felvéve. Elolvasás után helybenhagyólag aláírtam azzal, hogy semmifajta kényszert ellenem nem alkalmaztak. És őrizetben tartásom alatt naponta háromszor jó ékezéssel láttak el, még húst és szalonnát is kaptam. 

rotyisek.jpg

Szívós Sándor 52 éves asztalos segéd, szakaszvezető

Kérdésre előadom, hogy 11 embert egy alkalommal Rotyits és Tóth vittek el a kolhozba, 10 embert Rotyits és Tóth agyon is lőtt, egy munkaszolgálatos megmenekült, és Hermándi századánál panaszt tett. Úgy tudom, hogy Tóth később ezt a munkaszolgálatost agyonlőtte. Beismerem, hogy öt munkaszolgálatos megölésében saját magam is részt vettem. Ez kinn a munkahelyen, vonalban, 1942. szeptember 10. és 20.-a között történt. Tóth tizedes hozta az agyonlövendők listáját, és én vele együtt hajtottam végre.  
Rotyitssal egyszer szabadságra mentem, és akkor is láttam, de már előbb az őrszobán is mutatta, hogy 17 aranygyűrűje van, és több aranytárgy és több óra van a birtokában.
Elébem tárva Rotyits Péter vallomásának az a része, hogy 11 ember agyonlövésénél én voltam jelen, előadom, hogy a dolog éppen fordítva van. A kolhoz előtt elmenve láttam, hogy ott hullák fekszenek. Kérdeztem Rotyitsot, hogy mi történt, erre Rotyits azt válaszolta, hogy ő és Tóth az ott levő 10 embert kivégezte.


Major Tamás 35 éves színész
Pest, VII. kerület, Izabella (ma Hevesi Sándor) tér 4. Magyar Színház

Egy szál dróton húztuk fel a villanyvilágítást, saját kézzel írt papírokat ragasztottunk a falra úgy hirdettük. A Szabadság című újságban volt egy kis hirdetés, hogy ez lesz, és zsúfolva volt a terem. De még lőttek Budáról, úgy hogy a közönség bizony néha négykézláb érkezett oda hóesésben. Valami egészen csodálatos találkozás volt ez. Itt találkoztunk Sergio Failonival (a háború előtt a milánói Scala és a budapesti Operaház karnagya. A háború után a chicagoi Civic, és a New York-i Metropolitan Opera karmestere), akit baloldali nézetei miatt szintén üldöztek; teherautón érkezett meg valamiféle jelmezben, egy téli bundában, Székely Mihály (operaénekes), akiről megtudtuk, hogy a kispesti plébános a pincéjében őrizte, és onnan érkezett. Annak a zenekarnak, amelyiknek Tátrai Vilmos volt a koncertmestere, Sergio Failoni először dirigálta az Internacionálét, és ebben a fagyban, hidegben, ami ott a színházban volt, a Galántai táncokat is eljátszották. Budáról belőttek, szerencsére az akna nem robbant fel, de egy lyukat ütött, Gobbi Hilda szavalt éppen a színpadon, a hó beesett azon a lyukon, valami egészen csodálatos varázslatos látvány volt a sűrű hófátyol Gobbi arca előtt. Úgy mondta tovább szemrebbenés nélkül a verset.

Szántó Piroska 31 éves festő

Vasárnap volt, jéghideg, szürke vasárnap a félig romos Magyar Színházban. Fantasztikus rongyokba bugyolált, sállal körültekert nyakú emberek ültek a fűtetlen nézőtéren, spárgával összekötött télikabátban, papírral bélelt cipőben. A színészek a színpadon a piros rongyokkal díszített színpadon,  - hol volt még akkor ép szövet és zászló - olyan csodálatosan megviseltek és toprongyosak voltak, hogy csak azt vártam, most rögtön belép Jókai, kalábriai kalapján esőtől csepegő tollal, tépett atillában, sáros kalocsniban, és  lelkesen megnyitja az előadást, mint valaha, majdnem pontosan 100 évvel ezelőtt. Nem emlékszem pontosan, ki mindenki szerepelt, hiszen alig lehetett rájuk ismerni, de tudom, hogy Major Tamás és Gobbi Hilda szavalt József Attilát és Aranyt, a nézőtér kiabált, tapsolt és ordítozott, néhány zeneszám is volt, s a végén az Internacionálé és a Marseillaise, és aki nem üvöltött a boldogságtól, az sírt. És akkor a zene után valahonnan az erkélyről elkiáltotta magát valaki: "Mi, újpesti munkások már rendet csináltunk otthon! Nálunk, már folyik a víz, ég a villany. Gyertek fel ti is a pincéből!"

belvaros_romeltak.jpg

Január 29. Hétfő

Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész. 1944 őszén a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával, a Jó Pásztor Misszió szervezetének segítségével néhány hét alatt 32 gyermekotthont alakít az üldözöttek számára. Buda, II. kerület, Lórántffy utca

Orosz beszédet hallottunk a ház körül. Még az előző napokban megbeszéltük, hogy ha az oroszok jönnek, Kovai rögtön mondja meg, hogy itt gyerekek vannak. Isten különös ajándéka volt, hogy ezt az oroszul jól beszélő kommunista írót hozzánk küldte. Éppen csak magunkra kapkodtuk ruháinkat, amikor erőteljesebb mozgást, kiabálást hallottunk a fejünk felett, aztán egy nagy robbanás kiszakította a pinceajtót, és erős lőporfüst áradt be. Gyorsan az ajtó helyére ugrottam, és kiáltottam Kovainak, szóljon ki oroszul. Ő teljes erejéből kiáltozott: - Tovaris! Itt gyermekotthon van! - Közben az ajtóban lövésre tartott fegyverrel megjelent egy szovjet katona, fehér lepedővel a vállán. A pince teljesen ki volt világítva, az összes gyertyát, mécsest meggyújtottuk. Amikor a katona meglátott bennünket, jó nagyot lélegzett, feltolta prémes sapkáját a feje búbjára és mosolygott. Valamit mondott, Kovai válaszolt, aztán katonánk kifelé fordulva kiabált valamit a kintieknek, erre három-négy katona jött még lefelé a lépcsőn. Barátságosan és nyugodtan léptek hozzánk, és Kovai tolmácsolásával lepedőket és párnahuzatokat kértek, hogy hóköpenyt készíthessenek. Az asszonyok nyomban szétszedtek néhány párnahuzatot, és összetűztek pár lepedőt. Kintről lövések hallatszottak, akkor kikapdosták a félkész hólepleket az asszonyok kezéből, és kirohantak a szomszéd ház ostromára.

orosz_tam_buda.jpg
Éppen ebédelni akartunk, mikor egy fiatal tiszt jött a pincébe: embereket keres egy kis munkára. Majd minden férfit elhívott, a nagyfiúkat is, talán csak az öreg házmestert hagyta ott. A mögöttünk lévő ház kertjébe vezetett, ahol egy kis kétkerekű ágyú állt. A tiszt kézzel-lábbal magyarázta, hogy vigyük át a mi kertünkbe. Nosza, nekiveselkedtünk, és a mély havon át tolni kezdtük. Elég könnyen ment, csak a beszakadt vaskerítésnél akadozott, de átvittük s ott akartuk hagyni. A tiszt csak mutogat, hogy tovább-tovább, s a mellettünk húzódó kis utcára mutat. Rendben van, toljuk tovább. Még semmi baj, a villa fedezékében vagyunk. De amikor kiértünk az utcára a németek gépfegyvertüzébe kerültünk. Hatan fogjuk az ágyút, s átfutunk vele az utcán. Egyszerre Szentmiklósi (bujkáló zsidó ügyvéd, Sztehlo munkatársa) felordít: eltaláltak!  Két orosz katona is közénk ugrik, s a kis ágyú páncélfedezete mögött beállítják a fegyvert. Én Szentmiklósit próbálom kihúzni a gépfegyvertűzből, valaki mellénk kúszik és segít, az oroszok már leemeltek egy ajtót, s hozzák, hogy arra fektessük a sebesültet. Az előzőleg hadonászva magyarázó tiszt meghökkenve, és bizonyos bűntudattal néz szegény Szentmiklósira. Megpróbáljuk négyen emelni az ajtót, de bizony nehéz, tízméterenként váltjuk egymást, végül mégis be tudjuk cipelni a pincénkbe. Feleségem jól értett a sebek kezeléséhez, leszedte a cipőt a lábáról, és bekötözte. Bokalövése volt. Közben észrevettem, hogy két nagyfiú, aki ott volt az ágyú szállításnál, nem jöttek vissza


Cs. Szabó László 39 éves író
Buda, II. kerület, Nyúl utca

Német és magyar katonák bóbiskolnak a sötét előtérben, a döglött rádió körül. Megszakadt minden összeköttetés. Az óvóhely már hajnal óta lakatlan.
Tizenegykor küldönc érkezik, tisztán hallom a parancsot a függöny mögött: tartani az Ezredes utca, Fillér utca, Olaszfasor közti szakaszt! Egy kicsit szédülök. Az Ezredes utca alattunk van! Megmenekültünk.
Délben már üres a ház, Senkiföldje vagyunk. Néha betéved egy katona, a tüzelőállást keresi, egy pillantással felismeri a helyzetet s ész nélkül elrohan. Később beront egy német az itt felejtett páncélöklökért s egy tölténykoszorúért, felnyalábolja s csúszkálva, bukdácsolva menekül. Mintha valaki visszarohanna egy égő házba a cigarettacsutkáért.
A délután nagyon csöndes. Hátranézek a fáskamrába, a halott egy rácsajtó mellett fekszik, kérges sarka, sárga lábszára kinyúlik a véres katonaköpeny alól. Hívom a tűzoltót s kicipeljük az óvóhely elé, a hóra. Abban a pillanatban néhány golyó csap el a fejünk mellett. Gondolhattuk volna! Az óvóhely az Ezredes utca felé nyílik: dél óta már német célpont vagyunk!
Csöndes az este is. Lengő papírdarab zörög a kapun, rigók ugrálnak a havas lépcsőn.


Pentelényi János 34 éves mérnök
Buda, II. kerület, Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17.

Nyugtalan éjszakánk volt. Magyar katonák és nyilasok jöttek a házunkba és az óvóhelyre, s mindent elárasztottak. Már néhány éjszakán át nem aludtak. Kútvölgyiék lakását, ami alattunk volt 2 emelettel, gránátbecsapódás érte, és súlyosan megrongálódott. A Trombitás és Nyúl utcában folytak a harcok. A ház ostrom alatt állt.


Sztehlo Gábor 35 éves evangélikus lelkész   
Buda, II. kerület, Lórántffy utca

Estefelé, mielőtt besötétedett volna, a katonák minden férfit felparancsoltak a földszintre, a legfiatalabbakból néhányat visszaküldtek, majd sorba állítottak bennünket. Közben sötét lett, csak a csillagok világítottak a Lórántffy utcán át a Fillér utcába. Minden csöndes volt, semmi sem mozdult, nagy ritkán egy-egy lövés zaja hasított bele a némaságba. Egy percre megálltunk az Ernyei-villa előtt; ott állt egy nagy ágyú. Kísérőink, és az ágyú őrei suttogva beszélgettek, minket is csendre intettek. A mi kis csapatunknak megint csak kézzel-lábbal magyarázva megparancsolták, hogy toljuk ki az ágyút az utcára, majd föl a hegyre. Próbáltuk megértetni, hogy ez nekünk túl nehéz. Ám ők nem tágítottak, így aztán nekifohászkodtunk. Az ágyú zörgött, nyikorgott, a hó csikorgott vastalpai alatt, mi pedig egymást biztattuk. Akkor tudtam meg milyen meredek is a Fillér utca! Végre felértünk a tetőre. Ott a katonák lecövekelték az ágyút, bennünket meg kettesével sorba állítva elindítottak. De nem haza, hanem a dombon lefelé, a hátsó vonalak irányába. Útközben a szomszédos villákból is hozzánk tereltek néhány embert. Haladtunk a völgy felé. Szép volt ez a csöndes, hideg, téli éjszaka, a séta is jól esett volna, ha nem szorongat a bizonytalanság és az aggodalom a pincében maradt asszonyok és gyerekek miatt. Valahol a Guyon Richárd utca táján egy régi, kopott villa elé vezettek bennünket. Kerítése már nem volt, előtte nagy nyitott térség terült el. Frontszakasz parancsnokság lehetett az épületben, mert sok katona mozgott körös-körül, és több, magunkfajta csoport álldogált a térségben. Talán a civil foglyok első átvizsgáló állomása lenne itt? Néhány embert bekísértek a házba, aztán újabbakat, ezek mondták el visszatérve, hogy odabenn kikérdezték őket, voltak-e katonák, s mit keresnek a frontvonalban? Amikor rám került a sor, egy civil emberhez kerültem, aki gyanúsnak talált övemen függő finn tőröm miatt. Mutogattam, hogy kenyérvágásra kell, de igen kételkedőnek látszott. Sajnáltam utóbb, hogy foglalkozásomat nem közöltem, de azt hittem úgysem érdekli. (Azt csak később tudtam meg, hogy a papok kivételes elbánást élveznek, hordtuk is aztán a Luther-kabátot, akárhová mentünk, mert biztosította a szabad mozgást.)

Végül kikísértek a többiek közé, lehettünk akkor már vagy százan. Csöndesen indult a menet, hol megindultunk, hol megálltunk, fáradtak, álmosak voltunk, szótlanul mentünk egymás mellett. Végül is a Pasaréten levő filmgyári épületek közelében álltunk meg, ott egy vendéglő udvarára vezettek bennünket, majd annak szobáiban telepedhettünk le. A fiukkal egy szobába kerültem, igyekeztünk a fal mellett lekuporodni a padlóra. Rác András, az öccse és egy Diamant nevű fiú voltak körülöttem. Kissé távolabb a mérnök (akinek a feleségét temettük), és az öreg házmester. A szobában egy halvány mécses pislákolt. Annak a fényénél láttam, hogy ódon bútorzatú, szerény kispolgári lakásba kerültünk. Furcsa volt az egész helyzet, mintha álom lenne, mintha nem is velünk történne. Egyszer az egyik szekrény tetején megpillantok néhány hólyagpapírral lezárt sörösüveget. Ez nem lehet más, mint paradicsom! Így teszi el a feleségem, így az anyám, így szokták azt minden háztartásban. Hihetetlenül éhes és szomjas voltam. Odasúgtam a gyerekeknek: - Nem vagytok éhesek? - Dehogynem - felelték. Egyiküknek megsúgtam: - A szekrény tetején paradicsom befőttet látok. Van vagy három üveg, hozd le! A fiú odakúszik, leemeli az üvegeket. Egyiket odaadtam a két kisebbnek, a másikat mi idősebbek osztjuk meg, a harmadikat megint megkapja a két gyerek. Még ma is emlékszem a paradicsom jó ízére.      


Deseő László, 15 éves
Buda, I. kerület, Mészáros utca 32.

Rettenetesen elrontottam a gyomromat az autóolajban sütött lángostól. Az olajat úgy kaptuk a gépkocsizóktól, mint étolajat. Évának nagyon csúnyán megfagyott a lába. Mindenkinek van valami baja. A társaság nagy része tetves. Nem lehet mosakodni. Ivásra már alig-alig van víz. A sebesültek közül egy gyógyultat már őrségre vezényeltek. Agyon is lőtték a szerencsétlent.

süti beállítások módosítása